Közzétette: 
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak;én és valaki,
valaki,akit nem ismerek.
És aki mégis,mégis elkísér akármeddig megyek.
Valaki,akit mégsem ismerek.
S van itt egy álmom:különösen szép,
és különösen mégis fáj nkem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogadja két tévelygő kezem,
lecsókolja,két könnyező szemem…
Valaki majd az életembe lép,
aki százszór több,mint az életem.
Van itt egy álmom:különösen szép,
és különösen,mégis fáj nekem…
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak,én és valaki,
Valaki,akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem,mint magamat.
Forrás:wassalbert.eu
Lighthouse 
Az örökkévalóság
Fénye, ereje semmi másnak,
fegyvere a túlvilágnak.
Rezdületlen hűs pillája
átvezet egy másvilágra.
Hol csendes a szó, és irgalom,
megfagyott mi mulandó,
lába nyomát nem keresi,
és már nem lehet nevetni.
Mulandó múltat nem kísért,
halhatatlan oda nem kísér,
páratlan a páros,
vitatkozóval nem vitázol,
az óra nem üti a delet,
térdeplőre nem ereszkedel.
Álltatni nem fogod a telet,
mert tavasz már nem lehet.
Vágyaid eltűnnek hirtelen,
kérdésre nem jön felelet.
Nincs küllem és nincsen báj,
külsőre adni már nem muszáj.
Nincsen mi éget és mi fáj,
sebekre nem szedhetsz pirulát.
Nincs hatalom, nincsen vágy,
az érzés testedet nem járja át.
Pislogó fények nem bántják szemed,
illatos mécses nem ingerel.
Nem böknek oldalba tekintetek,
bután kuksolsz egy sötét helyen,
nem is érted: itt mit keresek.
A magány már nem is keserves,
nem is vagy türelmetlen,
mert az idő kipergett.
Elillant szótlan, szelíden,
az időtlen időben tévelyegsz.
Vagy, mert élnek kik szeretnek,
megtartanak a végtelenben,
hol változatlanul lehetsz.
Az örökkön örök tekinteted!
Ahol a megszépült múltad jelen,
letisztult lényed –
melyet mindenki szeret.
És már lépned sem muszáj,
minden mozdulatod bennük él tovább.
Köszönöm szépen a verset.