Nyugaton, keleten
vörös az ég alja.
Régről nem kelepel
kéményen a gólya.

Csóka- s varjúsereg
lepi el a fákat,
véget a szél se vet
a nagy csárogásnak.

Pedig fúj, ahogyan
fújni tud november,
birkózik a csupasz
hegyekkel, vizekkel.

Bömböl a szél, süvölt,
dühében már jajgat:
túlcsárogják dühét
a csókák és a varjak.

Forrás: egyszervolt.hu

Mindannyian szeretnénk, ha párkapcsolatunk nem csak néhány évre, hanem ahogyan a nagykönyvben írják, egész életünkre szólna. Ez azonban nem egyszerű, főként a mai rohanó világban, hiszen kevés időnk jut egymásra, és azt sem mindig töltjük el valóban hasznosan. Léteznek azonban bevált párkapcsolati receptek, amelyeket szem előtt tartva talán könnyebben megbirkózunk a nehézségekkel. Ezek közül egyet ismertetünk az alábbiakban.

Elgondolkozott már valaha azon, hogy a párkapcsolata egészséges és harmonikus-e? Nagyon fontos, hogy a párkapcsolaton belül szabad teret hozzunk létre, ahol a személyes lehetőségek, ambíciók és vágyak akadály nélkül kibontakozhatnak.

Mindig tartsa szem előtt, ha megvan a lehetőség arra, hogy mint egyéniségek fejlődhessenek, akkor a párkapcsolat előtt is nyitva áll majd az út a továbbfejlődéshez.

A párkapcsolat minőségének fenntartásához szükséges receptet hat pontban foglalták össze:

1. Kommunikáljon, kommunikáljon, kommunikáljon: Egy működőképes párkapcsolathoz elengedhetetlen a kommunikáció. Minél több időt és energiát szán kommunikációra, annál jobb. De nem csak az számít, hogy beszéljen a partnerével, az is legalább annyira fontos, miről beszél vele. Egy probléma megközelítésének nem az a leghelyesebb módja, ha egész este irreleváns dolgokról beszélve ütjük agyon az időt, ahelyett hogy a lényegre térnénk.
2. Legyen magához őszinte: Vagyis kommunikáljon, de a megfelelő módon. A lehető legőszintébbnek kell lennie. Akkor várhatja el a másiktól, hogy őszinte legyen önhöz, ha önmagához is őszinte. A párkapcsolaton belüli őszinteség már a kezdetektől nagyban függ attól, hogyan gondoskodik a párkapcsolat kiterjesztésén.
3. Nézzen szembe a problémákkal, mihelyt megjelennek: A jó és egészséges párkapcsolat előfeltétele, hogy biztonságban, a másik által elfogadva érezzük magunkat benne. A biztonságos környezet létrehozásához elengedhetetlen, hogy egyikük se kerüljön bizonyos kellemetlen témákat, hanem nézzen szembe velük, mihelyt felütik a fejüket. Egy biztonságos és nyílt kapcsolatban nem érezzük szükségét annak, hogy megtartsuk magunknak a véleményünket.
4. őrizze meg saját személyes terét, és hagyja meg partnerének a sajátját: A tudat, hogy megbízhat a partnerében, és hogy nem érez féltékenységet, ha nincs látótávolságon belül, annak a jele, hogy biztonságban érzi magát a kapcsolatban, és van hely az előrelépéshez. Ez azt jelenti, hogy a kapcsolat fényes jövő előtt áll. Ha megbízhat a másikban, és ő is megbízhat önben, elég teret adhatnak egymás egyéniségének. A párként élt életük mellett mindkettőjük élheti saját egyéni életét, pl. saját baráti társaságával, saját hobbijával stb.
5. Bezárkózó kapcsolatok nem működnek hosszú távon: Bezárkózó kapcsolatok, amikben nincs hely másoknak és más dolgoknak, általában túl szűknek bizonyulnak, és nem működnek hosszú távon. Nagyon fontos annak felismerése, hogy a sikeres párkapcsolat mindkét résztvevő számára lehetőséget ad az egyéniségként történő külön-külön fejlődésre, miközben figyelemmel vannak a másik személyes kibontakozására.
6. Ki tud engedni a jelenlétében? Mosolyt csal az arcára? Nyugodtabbnak, mosolygósabbnak érzi magát vele, mint másokkal? Nagyon fontos, hogy a partnere jobban ismerje önt, mint mások, és így pl. tudja, hogyan lehet önt felvidítani és megnevettetni, amikor nehezebb időszakokon megy keresztül. A közös humorérzék, vagy az együtt nevetés képessége nélkül nincs sikeres párkapcsolat. Ezeken látszik, mennyire nyitottak egymás felé, hogy kapcsolódnak egymáshoz, hogy párkapcsolatuk egy olyan tér, mely megszabadítja önöket a mindennapok problémáitól.

Tartsuk tehát a recept alkotórészeit, hozzávalóit szem előtt, ápoljuk a kapcsolatunkat, annak érdekében, hogy ne végződjenek szakítással, fájdalmas búcsúzással.

Forrás: Új Kelet Online – Illusztráció: Csontváry: Szerelmesek c. festménye

bemutatkozó előadása

Tisztelt elnök úr, kedves Akadémikus társaim, kedves növendékeim, akik megtöltik a termet! – Óvatos voltam és megkértem őket, feltétlenül jöjjenek el, különben négyen-öten üldögélnénk itt. – Külön szeretettel köszöntöm Édesanyámat, akit sikerült elcsábítanom és eljött. Ez a bemutatkozás tulajdonképpen már megvolt, mert szobrászattal foglalkozom. Az utóbbi években főleg köztéri szobrászattal. S az már maga egy állandó plénum, egy állandó jelenlét valahol az országban. Elhoztam ide két kis szobrocskát, ami elfért a szatyromban. De elhívtam két kitűnő barátomat, Kuncz László énekest és Kobzos Kiss Tamást, akit tényleg csak kobzosnak tudok mondani. Buda Ferenc volt a keresztapja és ez a név rajta ragadt, hiszen eggyé vált a hangszerével. Ők fogják az igazi élményt nyújtani, mert egy szobrász olyan nagyon nem tud szavakban megnyilvánulni. S én különben sem vagyok a szavak embere. Nem is akarok sokat dumálni, mert sok beszédnek sok az alja, és mondhatnék még ilyen közhelyeket. Óvatosságból elhoztam egy filmet, Major Sándor készítette, Szülőföldem a címe. Tíz percre belenéznénk, utána óvatosan abbahagyjuk, és akkor majd a zenészek átveszik a szerepet, mert valóban ők azok, akik igazán meg tudnak itt szólalni. Azért is örülök, mert Kuncz László hangját hallottam már kint a veszprémi vár udvarán. Ott sem volt nagyon halk ez a hang, itt lehet, hogy ez a kék égbolt megreped. A zólyomi várban is eleresztette a hangját, de ettől még Zólyom nem lett a miénk. Amikor a filmnek vége, akkor szeretném, ha ők is szólnának magukról egy pár szót. Nézzünk bele a filmbe. Most is csak azt tudnánk elmondani, édesanyám és én is, amit Major Sándornak mondtunk

A Szülőföldem című film szövege:

Kő Pál: 1961 óta váltam eggyé ezzel a névvel, mert ezt megelőzően bizony elég sokfajta nevem volt. Úgy indult a dolog, hogy Perespusztán születtem. Édesanyám nevével Pataki Lajosnak indult az életem. Ez a név nem sokáig ragadt reám, mert amikor az elemi iskoláimat elkezdtem, akkor édesapám vitt beíratni. Édesapámat Maczky Bélának hívták, és ő Maczky Leventének íratott be az értesítőbe. Mikor azonban a hetediket, nyolcadikat jártam, Fekete Imre tanár úr azt mondta, hogy ilyen név, hogy Levente, nincsen. Ekkor már az 50-es évek, a Rákosi korszak szelleme uralkodott, ez, hogy Levente, egy kissé zavaró volt számukra. Akkor ő azt mondta, hogy mi a te bérma-neved, vagy milyen más neveid vannak? Akkor mondtam, Iván, Lajos, Benti. És akkor ez ment tovább az indexemben, az értesítőmben. Amikor aztán elvégeztem a gimnáziumot, úgy döntöttem, hogy most már elég ebből a sokféle megszólításból, hogy kapkodom a fejem majdnem minden névre. Elhatároztam, hogy kitalálok magamnak egy nevet, amit esetleg lehet művésznévnek is vélni. Sokkal nagyobb drámák zajlottak emögött, de végül elhatároztam, hogy Kő Pállá leszek, és belügyminiszteri engedéllyel most már hivatalosan viselem. Dédnagyapám fantasztikus – hogy úgy mondjam – szenvedélyes, hedonista ember volt, Egerben volt főszolgabíró. Kálig jött vonattal és oda ment elé a hintó. Itt át kellett ülnie a saját hintajába. Egy eleven és érdekes történet róla: gimnazista voltam, édesapámmal álldogáltunk a kálkápolnai restiben. Odajött egy vasutas és azt mondta apámnak: maga a Maczky Béla? Mondta, én vagyok. Megmutatnék magának valamit… Mondta, jól van, mutassa. Elmentünk az állomás mögé, megmutatott egy házat és mi nem tudtuk mire vélni, hogy miért volt olyan fontos neki, hogy megmutassa. Azt mondja, tudják, miből vettem én ezt? Amit a Maczky Emil nagyságos úr adott nekem borravalót. A táskáját, meg néha a sétapálcáját átvittem a hintóba. – Édesapám diákéveire gondolok és felidézem azt, amit tudok tőle. Ő nagyon tehetséges ember volt. Katonai pályára készült. A nagybátyja, mint saját gyermekét, úgy kezelte és így Kőszegre, katonaiskolába került. Ott összetűzése volt az egyik felettes tanárával, valamilyen ezredessel, és párbaj lett belőle. Aztán kirúgták. Gondolom, ez elég nagy trauma lehetett a családnak is, mert mindenhonnan kitették, de végül a szülőfalujába került jegyzőgyakornoknak, Engel Emil bácsihoz.

Pataki Terézia: Hevesen születtem, hevesi vagyok. Tizenketten születtünk, hatan meghaltak, hatan megmaradtunk. Tanyán születtem én is. Édesapám dohánykertész volt. Édesanyám már nem akarta, de mégis úgy sikerült, hogy megszülettem. Amikor a hatot kijártam, akkor Maczkyékhoz kerültem cselédnek. Régen földbirtokosok voltak, de elszegényedtek. Én már szegénygyerekhez mentem, már akkor ők szegények voltak. De azért én, hogy is mondjam csak, amikor megtudták, hogy a fiúktól terhes voltam, akkor aztán már nagyon nem tetszett nekik A Pataki Jóska bácsinak a lányát veszi el! Gyűlöltek bennünket. No most akkor édesanyám, édesapám azt mondta, nem engedem, hogy itthon legyen. Ha kellett neki a nagyságos úr, akkor menjen oda. A sógoromhoz mentem és ott született meg az én kisfiam, a Perespusztán. Amikor a férjem Munkácsról hazajött – katona volt – kiváltottunk egy szoba-konyhát a Bajcsy Zsilinszky úton. Onnan is kilakoltattak Horthy Miklós neve napján. Kellett a lakás, nem bírtunk elmenni. A kormányzó úr őfőméltósága neve napján nem fognak kitenni bennünket! Dehogynem. Jöttek, kiraktak bennünket. Akkor a szomszédban laktunk egy darabig, utána kaptunk egy szoba-konyhát megint, s ott laktunk. Aztán az én férjemet megint elvitték katonának, nem is annyira katonának, jöttek be az oroszok és nekünk azt mondták, csak egy pillanatra. És a pillanatból nem egy pillanat lett, hanem évek hosszú sora. Akkor istállóban laktunk a Német tanyán az egyik asszonynál, úgy hítták hogy Bözsi néni. Ő az istállónak az egyik végében lakott, mink a másik végében. Onnan aztán bementünk az iskolába. Ottan rendes lakásunk volt az iskolában bent. S már aztán a gyerekem iskolába járt: Császra.

Kő Pál: Az, hogy édesapám egy ilyen család elsőszülött gyermeke – a másik ágon nem voltak gyermekek -, egy cselédlányt vállalt, aki náluk cseléd, és nagyon büszke ember volt és ő is mégis, abban az időben vállalta édesanyámat. És talán elfogadta az ő családja is. De ott állt a fiatal szerelmes pár, hogy úgy mondjam és tető sem volt a fejük fölött. Nem lettem gimnazista. Édesanyám a búcsúból hozott haza egy festményt, ami tájat ábrázolt. Szép kis fehérre meszelt ház, bokrok, hattyúk a tóban. Gyönyörű szép kép volt,( szépek voltak ezek az idők), és akkor édesanyám mondta: kisfiam, nem tudnál te ilyeneket festeni? Hát ez akkor tizennyolc forintba került. Mondom, megpróbálom. Na akkor indult az én festő karrierem, mert elkezdtem ilyeneket festeni és nagyon sokat festettem. Édesanya ezeket sokkal olcsóbban adta. És nagyon sokat eladtunk. – Aztán később jött egy kurátor, mondta, hogy szeretne egy stációt rendelni. Bejött Kompér Faragó Pista bácsi is, megbeszéltük ezt a dolgot. Kétezer forintot ígértek. És az a kétezer forint fantasztikus pénz volt akkor. Na én annak akkor neki is álltam, és megcsináltam. Több mint egy hónapig dolgoztam ezen a munkán. Kivitték Jászszentandrásra, és akkor szembesültem egy festőóriással, Aba-Novák Vilmossal. Ez volt az első igazi nagy festészeti élményem. A jászszentandrási freskót ő festette, ezt később azonosítottam be. Ez a büszkeség elmondhatatlan. Ma is ott van a munkám. Hát ez nagyon-nagyon jó volt. Hogy én is kereső ember lettem. – Itt vagyunk Perespusztán, ami virágzó szép kis major volt és a gyermekkorom helyszíne. 1949-től 1952-ig éltünk itt. Ennek már semmi nyomát nem nagyon találjuk itt. Lebontották az épületet, nincs meg a kút, nincs meg a hátsó istálló, szénakazal se. Nem találok semmit, amit nektek mutathatnék. Csak egy romhalmazt. És így mennek tönkre a magyar tanyák. Ezek az élmények szaggatják föl az emberből a mondandót, hogy a parasztember ragaszkodik a tanyájához, ezt tudom. De itt a feje fölött átnyúlnak és akkor ez történik. Hogy milliós értékek eltűnnek. Aki kapja, marja. És akkor így néz ki.

Lázár Ervin: Ezt még megtoldom azzal, hogy ahol az iskola volt, oda én két kilométerre laktam. Azt is lebontották… És az 50-es években jöttek a nem mondom meg, hogy kicsodák, hogy milyen emberek, egy vödör piros festékkel, ecsettel, és mindenre tettek egy jelet, egy keresztet és egy számot. És akkor voltak a padlások lesöpörve, szóval eszméletlen. Akkor fölosztották a földet és az embereknek nem volt semmijük. Semmijük! Szinte magukat fogták be az ekébe, úgy művelték a földet, majd amikor kicsit összeszedték magukat, akkor meg jöttek és tsz-t kellett alakítani. S akkor azt mondták, hogy inkább visszaadják a földjüket. S lehet, hogy ez Magyarországon nem fordult elő mással, de Alsó-Rácegresen előfordult.

Kő Pál: Ahogy lépkedünk az időben odébb és odébb… Akkor engem már édesapa valahogy beíratott a gimnáziumba Kálba, tehát már gimnazista voltam. Az ott töltött éveim végig a sportolás körül forgolódtak. Leginkább az érdekelt, nem a tanulás. Onnan én aztán átmentem különbözeti vizsgával a pesti Török Pál utcai Képzőművészeti Gimnáziumba. Ahol elkezdtem szobrászattal foglalkozni, és nem bántam meg, mert Somogyi – amikor végeztünk, akkor ő kiment római ösztöndíjjal Rómába – ezt később tudtam meg – őnála tanultam két évig. Amikor felvételiztem a Főiskolára – kétszer felvételiztem – és másodszorra vettek föl, akkor már ő is odakerült tanárnak. Ez 1963-ban volt. Nyilván azért vettek föl. Öt év után végeztem, és elkezdődött a felnőtt szobrászéletem. Ez volt 1968-ban. És akkor ismerkedtem meg, illetve nem – már ismertem előbb is – a feleségemmel, mostani feleségemmel, Péterfy Gizellával, de akkor már együtt voltunk és aztán innentől fut együtt az életutunk. Van két szép gyerekünk, és nagyon sok az elfoglaltságunk… Nagyon szépen köszönöm a türelmeteket. Szeretném megkérni először Kuncz Lászlót, hogy néhány szóval mutassa be önmagát. Utána úgyis énekszó, zene következik. És ugyanezt kérem Tamástól is. Ebben a sorrendben.

Kuncz László: Eleinte csak Kő Pálként ismertem Lujost, aztán nagyon meg voltam lepve, amikor ezekre a dolgokra fény derült. Ahogy ő a nevével kezdte a bemutatkozást, ugye így illik, én is bemutatkozom. Engem Kuncz Lászlónak hívtak mindig. Ez egy olyan furcsa kettősség volt számomra, mert tudatában voltam annak, hogy apai ágon, sőt anyai ágon is, őseim bevándoroltak ebbe az országba. De hogyha a keresztnevemet tekintem, akkor annak már egy kicsit nagyobb hagyománya van. Bár hogyha ennek is kicsit utána nézünk, Szent László is Lengyelországban született lengyel anyától. Ebben semmiféle szégyen nincs. Ismeretségünk Bécsből datálódik. Ugyanott ismerkedtem meg Kecskés Andrással is. A lantos Kecskés Andrással és Kobzos Kiss Tamással. De mindenképpen ennek a zenének az égisze alatt. Amikor Bécsben tanultunk Andrással, akkor Tamás különböző funkciókban arra látogatott és ott megismerkedtünk. Ennek már jó néhány évtizede. S harcostársakként azóta is műveljük a régi magyar dalokat. Én azért még sok mindent tudnék mesélni, dehát egy idő után azért mégis jobb, hogyha az énekes hallgat, illetve hogyha énekel, mint ahogy a szobrász szobor. De azért hozzátartozik a képhez, hogy a foglalkozásom operaénekes. Már több mint egy évtizede a pécsi színházban működöm és ott különböző közismert basszbariton szerepeket énekelek. S ebben nagyon jól is érzem magam. Azonkívül oratóriumokat, gregorián dalokat s nem csak magyarul, hanem különböző nyelveken. A legutolsó fellépésem Bécsben volt, ahol Schubert Téli utazását énekeltem németül. És valahogy azért az is tetszett. Hála Istennek nekem is, és a hallgatóságnak is. De az biztos, hogy ezek a dalok visszanyúlva a középkorra és talán, úgy szokták mondani a tizenkilencedik. századig – na persze a népdalokat nem lehet igazán elhelyezni korban – de ezek nem is olyan jellegű népdalok, mint a legjobb értelemben vett táncházas mozgalmas szerep, hanem ezek történelmi énekek. Igazából írásban maradtak ránk. Rengeteg énekünk van, ezt úgyis meg fogjátok tudni előbb-utóbb.

Kobzos Kiss Tamás: Lacinak eltörött a lába, azért nem állt föl. De nem tudom, most föl kell állni, vagy nem?

Kő Pál: Ahogy jól esik. Ez egy nagyon kedves és szeretetre méltó társaság.

Kobzos Kiss Tamás: Én fölállok szívesen, de úgyis le kell ülni, ezt már előre megmondom. Én sem Kobzos Kiss Tamásnak születtem, hanem Kiss Tamásnak. Apámat is úgy hívják. Még él hál Istennek Debrecenben. Költő. Debrecenben a 70-es években láttam először Lujost a tévében és annyira maradandó élmény volt, én a szobrászathoz betegesen vonzódom. Hoztam magammal egy Amerigo Tot albumot, őt is Debrecenből ismerem, a kiállításán ott voltam. Én innen nem messze dolgozom, körülbelül kétszáz méterre van az óbudai népzeneiskola, ahol igazgató vagyok, és remek kollégáim vannak. Olyanok, mint ifj. Csoóri Sándor, Jánosi András. Mindenki a népzene őrültje. Én annyiból vagyok más, hogy belekapcsolódtam a régi magyar zenébe is, és voltak évek, amikor szinte csak azzal foglalkoztam. Ez az a tíz év, amikor a Lacival együtt zenéltünk Kecskés András együttesében. Nagyon köszönöm a megtiszteltetést, hogy itt lehetek. Különben tényleg nagyon szívesen megyek kiállítás-megnyitókra és hívnak is engem, ezt nagyon fontos kapcsolatnak tartom. Bár egy zenésznek nehezebb meghívni koncertre szerepelni mást, sajnos, szóval ez nem annyira kölcsönös, de mondjuk, amikor Samu Géza beállított egy ketrecbe engem Debrecenben, ilyen élmény tényleg nagyon sok volt. Akkor én is elénekelnék most a Millecentenáriumhoz kapcsolódva egy éneket a XVI. századból. 1538-ból. Már akkor is emlékeztek a honfoglaló magyarokra, mindenféle különösebb fenekedés nélkül. Fontosnak tartották a prédikátorok, például Esztergomi Farkas András írt egy hosszú éneket a zsidó és magyar nemzetről. Most mindenkit megkímélek, s nem fogom végigénekelni. Csak az első néhány versszakot.

*

Kő Pál: Az élő beszéd teljesen más. Más a lüktetése és a dallama. Képek tartoznak hozzá, élő emberek lanttal és torokkal, csillogó szempárok. A várakozás izgalma. Egy más hőmérséklet. Itt az Akadémián történt mindez.

1996 október 17.

Kő Pálról részletesen még ITT olvashat

Forrás: http://www.mmakademia.hu/ab/1/110.php

A Corvin köz a szabadságharc alatt

átélte, de még azzal is, ahogy 1956 hatása a további fejleményekbe beépült. A forradalmat követő évtizedek szemrevétele visszatekintőleg világítja meg magát 1956-ot, de ezenfelül fényt vet az 1989-ben meginduló változásokra is, ideértve a kilencvenes éveket, amelyek tudvalévőleg nem 1956-ból nőttek ki, hanem az utána következő három évtizedből. Az 1989-es év ugyan valamilyen értelemben 1956 szimbolikus feléledése is volt, ez azonban nem tette meg nem történtté mindazt, ami a magyar társadalmat időközben megváltoztatta. Az 1957-1989 közötti korszak reális szemlélete azért is szükséges és hasznos, mert megóv minket attól, hogy 1956 pillanatát és utóéletét a magyar társadalmi valóságtól elszakadt üdvtörténetként tárgyaljuk.

A továbbiakban öt kérdésre próbálok választ keresni, hogy végül az előadás címében feltett kérdésre feleletet kaphassunk.

MEKKORA VOLT 1956 TÉNYLEGES TÁMOGATOTTSÁGA?
Bármilyen terjedelmes irodalma van is 1956-nak, máig sem tudjuk pontosan megmondani, hogy a magyar társadalom mekkora hányada vett részt így vagy úgy a forradalom különféle cselekményeiben, hogy hányan voltak a fegyveres harcosok, s hogy nagyjából hányan működtek közre tevékenyen és elszántan a munkástanácsok, a különféle forradalmi és nemzeti bizottságok, valamint a pártszerveződések munkájában. Azt tudjuk, hogy október 23-án Budapesten a tüntetők sokan (a becslések szerint 100-200 ezren) voltak, a továbbiakban azonban – lényegében a fegyveres harcok következtében – az utca kiürült, s egészen bizonyos, hogy a pincékbe húzódók vagy a zárt redőnyök mögött megbújók száma sokkal magasabb volt, mint az utcára kimerészkedőké. Pontos statisztikák egyedül az országból elmenekülőkre vonatkozóan állnak rendelkezésre, őket azonban nagy hiba volna a forradalom aktív támogatóival azonosítani. Az eltávozottak között azok, akik csak az alkalmat használták ki, s pusztán azért távoztak el, mert ilyen vagy olyan okból nem kívántak többé Magyarországon élni, többen voltak, mint a szó szoros értelmében vett politikai menekültek. Jellemző módon az eltávozók több mint tíz százaléka már 1957-ben visszatért Magyarországra, s a visszatelepülés folyamata, ha csekélyebb számban is, de a további években, évtizedekben is folytatódott.
A forradalom támogatottságára vonatkozó kérdést azért nehéz megválaszolni, mert 1956 mint esemény még jóval megelőzte a közvélemény-kutatások korszakát, így tehát a magyar lakosság érzelmeiről nem készültek felmérések, senki sem vezetett szimpátia- vagy antipátia-indexet, de ha vezetett volna is, az föltehetőleg a szubjektív ítélkezések nagyfokú hullámzását mutatta volna ki. A kortársak körében egyértelműen az a vélekedés uralkodik, hogy a forradalmat – vagyis a kommunista rendszer megdöntését – az október 23-át követő hetekben elsöprő többséggel támogatta a magyar közvélemény. Ezt alátámasztani látszik az a körülmény, hogy forradalmi és nemzeti bizottságok (tanácsok) alakultak minden szakmai és intézményes közösségben és számtalan községben, helyi kezdeményezésből és széles körű támogatással. A forradalom politikai támogatottságát dokumentálja az október végén, november elején mellette nyilvánosan kiállók nagy száma és társadalmi reprezentativitása is (amint ez a szóban forgó napok rádióadásainak anyagát tartalmazó, röviddel később Nyugaton kiadott magyar és idegen nyelvű kötetekből is kiolvasható). Ezzel szemben felhozható persze, hogy az adott időszakban a forradalom aktív ellenfelei vagy csendes helytelenítői nem szólaltak meg nyilvánosan. A forradalom lelki támogatottságának mértéke tehát – százalékszerűen – végül is nem dokumentálható. Bár a többség támogatása aligha vonható kétségbe, nyomós tények arra is felhozhatók, hogy ez a támogatás november közepétől vagy végétől kezdve csökkenni kezdett.
Ismerjük a halottak és sebesültek számát, valamint azokét, akik ellen 1956 novemberétől kezdve bűnvádi eljárás indult. Október 23-a és január 16-a között 2650, a forradalom cselekményeivel, illetve a fegyveres harcokkal kapcsolatos halálesetet tartanak nyilván (ebből Budapesten több mint kétezret). A kórházakban kezelt sebesültek száma 19 226 volt. Ha ezeket összeadjuk, 22 ezer körüli összeget kapunk, ez azonban korántsem egyértelműen a forradalom harcosainak vagy támogatóinak száma, hiszen benne foglaltatnak a harci cselekmények véletlen áldozatai, továbbá a fegyveres felkelők ellen harcolók is. 1956 novembere és 1959 decembere között több mint 35 ezer személy ellen indult eljárás politikai okokból, illetve 1956-os cselekményekkel kapcsolatban. Közülük börtönbüntetésre ítéltek 22 ezret, halálra pedig 229-et. Az 1956-os Intézet kutatásai alapján az 1959 végéig kivégzettek tényleges száma valamivel több mint háromszázötvenre tehető, ebből azonban csak 232 volt egyértelműen forradalmi tevékenységgel azonosítható személy.[2] Az elítéltek számát a meghurcoltakéval az kapcsolja össze, hogy a szóban forgó korszakban bírói ítélet nélkül mintegy 13 ezer személy került internálótáborba.
A forradalom támogatottságának megítélése nem csak statisztikai feladvány. A számokon túlmutató probléma, hogy egy olyan váratlanul létrejövő, forgatagos és végül is visszájára forduló esemény, mint a magyar 1956, sokakban tisztázatlan érzelmeket kelt. Tudjuk, hogy 1956. november 4-e után a forradalom sok tényleges résztvevője – nem is a legjelentéktelenebbek közül – átállt a szovjet kommunista restauráció oldalára: egyesek villámgyorsan, mások némi habozás után. Példaként két jelentős, szellemileg is fontos nyomot hagyó személyiséget említek: Erdei Ferencet és Boldizsár Ivánt. Mindkettejük történetéhez hozzátartozik, hogy 1956 novemberében a szovjet hatóságok rövidebb időre őrizetbe vették őket. Mások azonban – ezrek és ezrek – úgy álltak át, hogy semmilyen közvetlen fenyegetéstől nem kellett tartaniuk. Ez azonban már átvezet a második kérdéshez.

HOGYAN ÉLTE ÁT A MAGYAR TÁRSADALOM A FORRADALOM LEVERÉSÉT?
Emlékeim szerint az elkeseredés és a gyászos letörés mellett a fatalitás érzése volt a leggyakrabban tapasztalható. Ugyan mi másra lehetett számítani az oroszok részéről? – hangzott el lépten-nyomon. A fatalitás érzületét csak erősítették a Nyugat árulásáról szóló vélemények: hogy is győzhettünk volna, ha egyszer a Nyugat cserbenhagyott minket? Voltak persze kisebb számban olyanok is, akik nem osztották a kimenetel e sorsszerűségével kapcsolatos uralkodó felfogást, s akik még 1956 késő őszén (még december elején is) úgy gondolták, hogy az események másképp is alakulhattak volna, sőt, hogy egy esetleges nemzetközi (például indiai) nyomás hatása alatt még mindig van esély arra, hogy a moszkvai vezetés valamiképpen számot vet a forradalom erejével, és kiegyezést keres a magyar néppel. Ez utóbbiakból kerültek ki az ellenállók. El kell azonban ismerni, hogy a közhangulat uralkodó felfogásához képest ők elenyésző kisebbséget képviseltek.
Röviddel a forradalom leverése után a fatalitás gondolatát még egy lassan érlelődő kétely is kiegészítette: nem biztos, hogy helyes volt ekkora vállalkozásba kezdeni, ennyi bajnak, rombolásnak kitenni az országot. Megjegyzendő, hogy ez a gondolat nem csak a magyar társadalomban ötlött fel. A forradalmat kitörő lelkesedéssel fogadó, s érzelmileg egyértelműen támogató nyugati világ közvéleménye is afelé hajlott, hogy irreális volt ez a próbálkozás, hiszen a szovjet óriáshatalmat még egy Magyarországnál sokkal nagyobb erő sem tudta volna meghátrálásra bírni. Ha pedig így álltak a dolgok, akkor a szovjet rend visszaállításába beletörődni nemcsak hogy nem szégyen, hanem – az itt maradóknak – az egyetlen reális életalternatíva. A történtek ilyetén megítélése és lelki földolgozása magában véve ugyan nem teremtett rokonszenvet a berendezkedő Kádár-rendszer iránt, de előkészítette a társadalmat a vele való együttélésre, vagy másképp, némileg keményebben fogalmazva, az elkerülhetetlen előtti kapitulációra. 2002 decemberében Kertész Imre Stockholmban a Nobel-díj átvételekor a következőket mondta: “Az 1956-os forradalom leverése után úgy döntöttem, hogy Magyarországon maradok. Ezúttal tehát [...] felnőtt fejjel figyelhettem meg, hogyan működik egy diktatúra. Láttam, hogyan tagadtatják meg egy néppel az eszményeit, láttam az alkalmazkodás kezdeti, óvatos taglejtéseit, megértettem, hogy a remény a gonosz instrumentuma, s hogy [...] az etikum az önfenntartás hajlékony szolgálóleánya csupán.”
1956 közvetlen utóélete tömegek számára jelentett pályamódosítást, politikai és szakmai újrakezdést, sokak számára magánéleti cezúrát, nemcsak az emigránsok esetében, hanem az otthon maradottak körében is.
Az otthon maradottak életvitelét három domináns magatartástípus jellemzi.
- Tudomásul venni az erőviszonyokat, és nem lázadozni, nem kockáztatni tovább. A beletörődésnek ez a válfaja nem feltétlenül járt lelki-politikai kapitulációval. Emblematikus példaként hozható itt fel ifj. Antall József, aki környezete szerint 1957 elejétől kezdve el volt arra szánva, hogy átvészeli, “kibekkeli” a bekövetkezett helyzetet. De amint ezt Rainer M. János levéltári kutatásai kimutatták,[3] két korszakot kell megkülönböztetni: az elsőben még az volt a cél, hogy fönnmaradjon a forradalom lángja, s csak később állt be a “most már nincs mit tenni” lelkiállapota. Még egy gondolat kívánkozik ide: 1957 azért is cezúra a magyar társadalom életében, mert a forradalommal, illetőleg ennek leverésével zárult le az 1945 utáni évtized ideiglenesség-érzete. 1957-től kezdve alakult ki a “most már ez van, mostantól kezdve már ezzel kell együtt élni” alapérzése.
- Aktívan hozzálátni annak kereséséhez, hogyan lehet az adott viszonyokban kibontakozó lehetőségeket személyes előnyökre átváltani, hogyan lehet ebben a nem egészen új, de nem is egészen régi “szocialista világban” boldogulni. Ez a magatartás különösen jellemző a régi magyar középosztály azon a tagjaira, akiket 1956 előtt kizártak mind a továbbtanulásból, mind a szakmai és társadalmi érvényesülésből. A típus azért érdekes és fontos, mert valószínűleg jellemző a réteg többségére. A Rákosi-rendszer brutálisan kirekesztő osztálypolitikájával szemben a Kádár János-féle politika alapállása az volt, hogy nem kell bántani azt, aki nyíltan nem áll szemben a fennálló rendszerrel, nem kell visszalökni “a szocializmushoz közeledőket”, vagy pontosabban: még az apolitikus együttműködőkben is potenciális támogatókat kell látni. Ez az új, megengedő “osztálypolitika” nyilvánvalóan kihúzta a talajt az ellenállás lehetséges erői alól.
- Külön említést érdemelnek az 1956 előtti párttagok közül azok, akik a forradalmat megelőző időszakban Nagy Imre vonalát támogatták, s valamilyen módon (ha csak érzelmileg is) részt vettek a forradalomban. Ebben a csoportban november 4-e után újra kialakult az az érzés, hogy meg kell keresni a rendszer belülről való javításának lehetőségeit, ennélfogva azért kell belépni az MSZMP-be, hogy ott ne a régi rákosisták kerüljenek többségbe. Az ilyenfajta politikai együttműködők nagy része persze a továbbiakban hasonult a Kádár-féle állampárt mindenkori fő vonalához, egy részük azonban megmaradt titkos reformernek; ezekből kerültek ki a hatvanas évek reformpolitikájának legelszántabb támogatói is. Ugyanakkor volt az 1956 előtti párttagok körében egy másik típus is: azoké, akik megmaradtak a Petőfi köri generáció szemlélete mellett, nem tudták elfogadni az 1956. novemberi restaurációt, s nem léptek be az újjászerveződő állampártba. Ezeknek a nem együttműködőknek, a rendszerből és a közéletből visszavonulóknak a száma talán jelentősebb volt, mint ezt korábban gondolni lehetett. Életútjuk alakulására hadd hozzak fel egy példát! Egy 1928-ban született, 1945-1956 között párttag, lelkes marxista, a Lenin Intézetben diplomázó, de 1956 után minden politikai tevékenységtől visszavonuló asszonnyal valamikor a nyolcvanas években életútinterjú készült, amelyben a következő szívbe markoló mondat olvasható: “a mi életünk látszólagos… a mi egész nemzedékünk 1956-ban meghalt.”[4] Tömör kifejezése ez a mondat annak, hogy miként hervadt el és hullott szét az a népes nemzedék, amely 1945 után nagy hittel és akarással indult, az ötvenes években már többé-kevésbé megcsalva érezte magát, 1953 és 1956 között pedig fontos kezdeményező szerepet játszott az események alakulásában.
Valamennyi itt említett attitűd a továbbiakban így vagy úgy szépirodalmi szövegekben is lecsapódott, habár a nyomtatott szó e korszakra vonatkozóan ritkán hiteles: mindig érződik, hogy az író először is a cenzúrahatóságra gondol, s ennek függvényében fogalmazza meg – legtöbbször áttételesen – 1956-ot illető mondanivalóját. Az 1956 utáni társadalmi hangulat irodalmi tükröződését nagy érzékenységgel elemezte György Péter Néma hagyomány című könyvének második fejezetében. Déry Tibor, Örkény István, Karinthy Ferenc és mások szövegeit felidézve rendkívül szuggesztív következtetésekre jut.[5]
Hadd tegyek végül említést egy az előbbiektől eltérő választásról: az emigrációról. Aligha kell mondani, hogy az 1956 utáni kivándorlás, illetve menekülés az addigi élettel való teljes szakítást jelentette. Fölvethető a kérdés, hogy az emigráció választása nem értelmezhető-e úgy is, mint a magyar társadalom önkéntes önszelekciója: aki teljesen szakítani akart, az eltávozott, aki pedig erre nem szánta el magát, az maradt. Ez a megállapítás csak részben érvényes, hiszen azt a megalapozatlan feltevést tartalmazza, hogy 1956 őszén-telén a fennálló rend legaktívabb ellenfelei mentek el. Már említettem, hogy ez így nem felel meg a valóságnak. Másfelől az emigrációról azért érdemes ebben a témakeretben gondolkodni, mert az a bizonyos kétszázezer disszidens korántsem szakította meg minden kapcsolatát az elhagyott országgal, s ennélfogva levelezésük, de későbbi többé-kevésbé rendszeres hazalátogatásuk is újfajta és élő összeköttetést teremtett a nyugati világgal a magyar társadalom egy jelentős hányada számára. A Kádár-rendszernek egyebek között ezzel a ténnyel is számot kellett vetnie.

LÉTREJÖTT-E HATALOM ÉS TÁRSADALOM KÖZÖTT EGYFAJTA “PAKTUM”?
Az elmúlt évtizedekben szinte közhellyé vált, hogy a Kádár-rendszer valamiféle hallgatólagos “társadalmi szerződésen” nyugodott. Nos, annyi tény, hogy a helyreállított kommunista hatalom és a neki alávetett társadalom kialakított egymással valamiféle hallgatólagos viszonyt, amelyet azonban túlzás volna megállapodásnak nevezni. E viszonyrendszer alapját 1956 – mindkét fél számára keserves – tapasztalatai képezték, helyesebben az ezekből levont tanulságok. Hangsúlyozandó azonban, hogy e kölcsönös alkalmazkodás – amely valahogyan úgy hangzott, hogy ha a nép nem ismétli meg 1956-os csínytevését, akkor a hatalom sem fog 1956 előtti hibáiba visszaesni – csak hallgatólagosan létezett: világos és egyértelmű megfogalmazást sem a hatalom, sem a “nép” részéről nem kapott. Az utóbbi részéről – lévén, hogy hallgatásra volt ítélve – nem is kaphatott. Több mint húsz évvel később erről az állapotról Bibó István a következőket mondta: “Sokszor az az érzése az embernek, hogy itt tulajdonképpen egy 1956 nagy megrázkódtatása után kiábrándulttá, rezignálttá [...] vált vezetés egyezett ki egy kiábrándulttá, cinikussá vált, [...] közvetlen előnyökre törekvővé vált országgal.”[6] Az így körvonalazható viszonynak a nép oldaláról része volt nemcsak az engedelmeskedés, a helyreállított szovjet típusú rendszer de facto elfogadása, hanem az is, hogy bizonyos dolgokról nem beszél, mi több, úgy tesz, mintha 1956 soha meg se történt volna, az újra bevezetett “szocializmus” pedig a dolgok hőn kívánt, sőt természetes rendje lenne.
Ezzel együtt kérdéses, szabad-e a konszolidált Kádár-rendszer időszakára vonatkozólag akárcsak hallgatólagos “társadalmi paktumról” is beszélni. Ez a kifejezés ugyanis fogalmilag olyan helyzetet feltételez, amelyben a felek tisztában vannak azzal, hogy mint ilyenek léteznek, hogy szemben állnak egymással, hogy szerződést kötnek, miközben azt is adottnak veszik, hogy ez a szerződés meghatározott ideig – például felmondásig – egyikre is, másikra is kötelező erejű. Ilyen értelemben 1957 után “paktum” nem köttetett, kiegyezés sem volt, hanem – fokozatosan – kialakult valamiféle magatartási kánon és viszonyrendszer, amely az utólagos megfigyelő számára magyarázatot ad arra, hogy – szemben a Rákosi-rendszerrel – miért tudott konszolidálódni a Kádár-rendszer. A “kiegyezés” fogalma e viszonyrendszer indokolatlan felmagasztalása. Valódi kiegyezéshez minimális szabadság kell, továbbá intézményes párbeszéd, amelynek előfeltétele, hogy a felek világosan megkülönböztessék egymást, más szóval, hogy a Hatalom ne állíthassa magáról, hogy ő egyszersmind a Nép is. Kiegyezéshez továbbá a társadalom oldaláról egyfajta reprezentativitás is kell. Az 1860-as években mindezek a feltételek megvoltak, s teljesen egyértelmű volt, hogy az uralkodóval tárgyaló Deák Ferenc még explicit felhatalmazás nélkül is a nemzet képviseletében jár el. 1956 novembere után a magyar társadalomnak ezzel szemben nem volt módja kifejezni azt, amit akkor és később kívánatosnak vagy elérendőnek tartott, a rátelepedő hatalomnak pedig esze ágában sem volt saját akaratát a másik fél beleegyezésének alárendelni, legfeljebb arra volt kész, hogy bizonyos engedményeket tegyen, ezzel is levonva (a maga oldaláról nézve) az 1956-os robbanás tanulságait.
Az előzőkben azt a kijelentést tettem, hogy szemben a Rákosi-rendszerrel, a Kádár-rendszernek sikerült bizonyos fokig elfogadtatnia magát. (A “konszolidáció” szó ezt a körülményt jelöli.) Ha mármost azt a kérdést vetnénk fel, hogy mi tette lehetővé ezt az elfogadást, akkor sokkal tényszerűbb dolgokról kellene említést tennünk, mint az a bizonyos soha meg nem kötött és senki által hivatkozásként fel nem használt “paktum”. A Kádár-rendszer elfogadását olyan tényezők segítették, mint a leggyűlöltebb régi vezetők félreállítása; a politikai vezetés által kitűzött gazdasági célok élet-közelibbé és reálisabbá válása; az életviszonyok tényleges javulása és a gazdaság egész működésének normálisabbá válása; az ideológiai szempontok visszaszorulása, s felváltása egy kiszámíthatóbb szabályrendszerrel, amelyben az ország lakóinak túlnyomó része legalábbis fizikailag biztonságban érezte magát (például “osztályalapú” üldözésektől nem kellett tartania). Ezt az irányváltást a Kádár-rendszer nem egy lépésben hajtotta végre, hanem fokozatosan, s nem egy vonatkozásban a szovjet birodalmi irányvonallal is összhangban, illetőleg annak váltásaira a maga módján reagálva. Az is csak fokozatosan derült ki, hogy ebből aztán majd élhetőbb viszonyok jönnek létre. A rendszer népszerűségét – vagy legalábbis elfogadottságát – erősítette, hogy mindez egy olyan világrendszeren belül történt, ahol általában Moszkva diktált, s elvben “a kommunizmus” ködös és nyugtalanító célja felé kellett menetelni. A szomszéd országok viszonyaival összehasonlítva a Kádár-rendszer visszafogott magatartása aránylag vigasztaló volt (a szomszédságból nézve meg éppen kívánatos). Ennyiben tehát még nemzeti büszkeségre is okot adott, amint erre Lengyel László több írásában is felhívja a figyelmet.[7] E viszonylagos előnytől függetlenül is tény, hogy Magyarország modernizációja a Kádár-rendszer évtizedeiben nagy ugrást tett, amely összevethető mind az 1914 előtti, mind a két világháború közötti modernizációs korszakkal. Az elfogadottság okai itt keresendők, nem pedig valamiféle hallgatólagos paktum, hatalom és nép közötti titkos cinkosság fikciójában. HOGYAN REAGÁLT A MAGYAR TÁRSADALOM A MEGTORLÁSOKRA?
1957 és 1960 között nem volt szabad sajtó (persze utána sem), s a politikai terror áldozatairól legfeljebb az emigrációs sajtóban eshetett szó (ott viszont bőségesen). A nyolcvanas évek vége felé azonban az országon belül is lassan-lassan megkezdődött a visszaemlékezés a korábbi évtizedekre, ha nem is hangfogó nélkül, de valóság-közelibb módon. Ma ezekből a házi használatra készült memoárokból is kiderül, hogy milyen hatalmas mértékű volt az 1957 utáni években a félelem és a megdöbbenés.[8] A kilencvenes évek második felében az 1956-os Intézet érdekes kutatást folytatott a forradalmi tevékenységük miatt kivégzettek vagy bebörtönzöttek hozzátartozói körében, amelynek eredményeit Molnár Adrienne és Kőrösi Zsuzsanna publikálta.[9] Ez a könyv alulnézetből – az áldozatok gyermekeinek tapasztalatán keresztül – mutatja meg, hogy a magyar társadalom miként reagált a megtorlásokra, s bizony az derül ki belőle, hogy 1989 előtt nem volt könnyű ennek a sorsnak a terhét cipelni. Egy még frissebb, az 1956-os elítéltek szabadulás utáni helyzetét vizsgáló kutatás összefoglalásaként pedig a fenti szerzőpáros egyik tagja az alábbi szikár megállapítást teszi: “A hivatalos szféra általában elutasító, a társadalom tagjainak többsége közömbös volt az ötvenhatosokkal szemben, a magánszférában viszont a szolidaritás számtalan gesztusával találkoztak.”[10]
Arra a kérdésre, hogy milyen volt az ellenállás köznépi megítélése, a fenti tapasztalattal bizonyos fokig analóg válasz adható. Ennek dokumentálására vissza kell térnünk a szépirodalmi forrásokhoz, s először is néhány szót szólni arról, hogy a Kádár-rendszer irodalom- és filmpolitikájának egyik fontos célja volt 1956 hőseinek – egyáltalán, a hősök kultuszának – hiteltelenítése. Gondoljunk például Moldova György 1956-tal kapcsolatos novelláira, Karinthy Ferenc Budapesti ősz című regényére, illetőleg arra, ahogyan ott 1956 hőseinek jelleme elpiszkolódik, vagy idézzük fel Déry Tibor erre vonatkozó novelláinak hangütését. Utóbbi Számadás című novelláját György Péter a következőképpen elemzi: “Ebben a menekülő diák-forradalmár állít be professzorához, hogy elrejtse nála a géppisztolyát [...] az etikai vétség az, hogy a forradalmár egy véleményt nem nyilvánító kívülállót kever saját ügyébe [...]. Milyen jogon tételezi fel, hogy egyetértek önnel?, kérdezte az öregember. [...] Déry novellája nem a forradalmárok politikai céljait vitatja, hanem etikai normáit kezdi ki [...]. A lényeg, a forradalom evidens közösségi élménye lett kétségbe vonva, méghozzá a forradalmárok egyik legtekintélyesebbike, Déry Tibor által.”[11]
A forradalom közösségi élményének és hősiességének kedvezőtlen irodalmi tükröződése elsősorban az irodalmat szigorúan kézben tartó politikai hatalom szándékaira vet fényt. De nehéz volna tagadni, hogy a hatvanas-hetvenes évek légkörében, amikor egyre általánosabbá vált az egyéni boldogulás keresése és a rendszerbe való betagolódás szándéka, az ellenállók imázsa nem maradhatott csorbítatlan és világító erejű. György Péter már többször idézett könyvében joggal állapítja meg, hogy a forradalomban szerepet játszó személyek össztársadalmi megítélése korántsem volt olyan egységesen pozitív, mint az a kép, amely az 1848-49-es szereplőkkel kapcsolatban a XIX. század második felében kialakult. Valóban, velük kapcsolatban nyoma sem volt annak a nemzeti egyetértésnek, amelyről 1989 óta annyi, de annyi szó esik a köztereken. Az ellenállás, mint olyan pedig egy újabb nemzeti katasztrófa rémképét hívta elő, valamit, amitől az emberek többségének borsódzott a háta. Ez a viszolygás még a nyolcvanas években is fönnmaradt, s talán ez is az egyik magyarázata annak, hogy a szellemi ellenállás különféle megnyilvánulásainak oly kicsiny visszhangja volt a magyar társadalomban.
Véleményem szerint ez olyan tényállás, amely még az 1989-es változások elemzéséből sem maradhat ki. Erős túlzás azt állítani, hogy azok a pártocskák és egyéb politikai körök, amelyek 1989-ben kialkudták a Hatalommal a demokráciára való áttérést, reprezentatív képviselői voltak a szélesebb magyar társadalomnak. Ők egyfajta szükségességet képviseltek (amelyet egyébként egy adott pillanattól kezdve a Hatalom is felismert). Az igazság az, hogy egészen addig a pillanatig, amíg az egypártrendszer meg nem dőlt, az ellenállóhoz mint társadalmi típushoz fűződő uralkodó képzet az volt, hogy az bizony olyan ember, aki bajt csinál, aki semmibe veszi a tényeket, s ezzel bajt hoz a maga fejére, de valószínűleg a többiekére is! Én ezt a fajta közérzületet, ezt a népi bölcsességet tekintem az 1956-tal kapcsolatos fejlemények legnegatívabb következményének.HOGYAN ALAKULT AZ ÖTVENHATRÓL SZÓLÓ KÖZBESZÉD
1989 ELŐTT ÉS UTÁN?
2001 októberében az 1956-os Intézet kétnapos konferenciát szentelt ennek a témának.[12] Ennek részletes felidézésére itt nem vállalkozhatom, a téma legfontosabb vonatkozásaira szorítkozva azonban néhány megjegyzés idekívánkozik az 1989 előtti korszakról és a következő évtizedről.
1989 előtt élesen, mondhatnám drámaian elvált egymástól a nyilvános és a “privát” közbeszéd. Az elsőt úgyszólván végig az jellemezte, hogy 1956-ot népellenes ellenforradalomnak, a külső és belső ellenség ármányos aknamunkájának, szégyellni való történelmi kisiklásnak próbálta beállítani. Erről beszéltek az újságok, ez állt a tankönyvekben, és persze ezt ismételgették a hivatalos szónoklatok valamennyi évfordulón, még 1986-ban, a harmincadikon is. A privát közbeszédben ezzel szemben az “ellenforradalom” mint megjelölés ritkán fordult elő, de a hatvanas évektől kezdve “forradalomról” is csak kevesen beszéltek. A fordulat valamikor az ötvenes évek végén állt be; addig természetes volt, hogy a privát beszédben ötvenhatot forradalomként emlegették, hiszen még az is, aki személy szerint nem vett részt az akkori cselekményekben, jól emlékezett arra, hogy “a forradalom napjaiban” ment le krumpliért vidékre, nem pedig az úgynevezett ellenforradalom idején. Ehhez még azt is hozzáfűzném, hogy a közbeszédben nemigen volt keletje annak a fellengzős kifejezésnek, hogy “szabadságharc”. Az 1956-os eseményeknek ezt az elnevezését az emigráció konzervatív körei szorgalmazták. A magyar köztudatban azonban szabadságharc 1849-ben volt, nem pedig 1956-ban. Legalábbis így jelent ez meg a közember szóhasználatában. Viszont már 1956 utolsó heteitől kezdve terjedni kezdtek a magánbeszédben az olyan szemérmes és rejtőzködő kifejezések, mint a “forró napok”, az “események”, vagy éppen a “sajnálatos események” – igaz, hogy amikor ezt kimondta a beszélő, szája mosolyra húzódott…
A civil társadalmi köztudatot érzékenyen befolyásolta, hogy 1956 valódi, igazsághű felidézése sem a sajtóban, sem a szépirodalomban, sem a filmkockákon nem volt lehetséges. Ez bizony döntő különbség 1848-49 utóéletével szemben, amelynek (ha nem is a Bach-korszakban, de már röviddel utána) egyik fontos vektora volt a szépirodalom. Az 1956-ról szóló hallgatást vagy ferdítést nem “paktum” idézte elő, hanem a politikai elnyomás. Ennek következtében nem alakulhatott ki érdemleges politikai, illetve történeti vita, sem kiérlelt közösségi tradíció 1956-tal kapcsolatosan. Mellesleg politikatörténeti vita 1956 helyéről a magyar történelemben azóta sem igen keletkezett, mert az elhallgatás és a negatív egység helyébe egyik napról a másikra a minden árnyalatot nélkülöző pozitív méltatás lépett. A Kádár-rendszer felpuhulásával, tehát a hatvanas évektől kezdve sok magyar író kísérletezett azzal, hogy 1956-ra vonatkozó érzéseit-gondolatait belecsempéssze – ha csak virágnyelven is – valamelyik művébe. A hivatalos cenzúra azonban éberen őrködött, hogy ez ne, illetőleg csak olyan csavarásokkal történhessen meg, amelyek az eredeti szándékot olykor az ellenkezőjére fordították. Az 1956-párti civil társadalom titkos aknamunkája csak egyetlenegy esetben járt sikerrel: Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjében, amelyet az egész magyar közönség úgy tekintett, mint 1956 leverésének metaforikus elbeszélését.
Azt viszont, hogy hányszor és miként beszéltek 1956-ról a családi asztalnál, egyszerűen nem tudjuk, pontosabban: tudjuk, hogy sokféleképpen, és hogy leginkább – sehogy. Ennek következménye, hogy az 1956 után születettek többnyire úgy nőttek fel, hogy történelmi tudatukból ez az esemény hiányzik, vagy pedig csupán homályos, zavaros, gyanús, titkolandó dologként létezik. 1956 szereplői pedig három évtizedre mintegy eltűntek a történelem süllyesztőjében.
Így jutottunk el 1989-hez, amely bizonyos értelemben a visszaváltozás éve volt. Az 1989-es események színterének 1956 nemcsak visszatérő hivatkozása lett, hanem valamiképpen a szereplője is, valahogyan úgy, mint ahogy a klasszikus görög drámában hirtelen valami elmés és meglepő gépezet segítségével leszáll a magasból az isten (deus ex machina). 1989 után látszólag összetalálkozott a köz- és a magánbeszéd, de csak látszólag. A valóságban egy szörnyen bonyolult, majdhogynem áttekinthetetlen disszonancia üvöltő hangja foglalta el a korábbi csend helyét. E disszonancia okainak részletes elemzésére nem vállalkozom, teszek azonban egy összefoglaló megállapítást. Ez pedig úgy hangzik – s hadd legyen ez nálam e tárgyban az utolsó szó, ha úgy tetszik, előadásom végkövetkeztetése is: 1956 betörése a felkészületlen magyar köztudatba szemmel láthatóan felborította a hallgatásnak és az öncsalásnak azt az egyvelegét, amelyre a megelőző három évtizedben a magyar társadalom lelki egyensúlya épült.

Forrás: http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/kiadvanyok/evkonyv03/kende

 
Kategória:Történelem Tagged: jegyzet, megemlékezés ]]> http://baloghpet.wordpress.com/2011/11/04/mi-tortent-a-magyar-tarsadalommal-1956-utan/feed/ 0 lighhouse Budapest_1956 http://baloghpet.wordpress.com/2011/10/30/ot-hires-temeto-amiket-turistak-is-latogatnak/ http://baloghpet.wordpress.com/2011/10/30/ot-hires-temeto-amiket-turistak-is-latogatnak/#comments Sun, 30 Oct 2011 19:30:48 +0000 lighhouse http://baloghpet.wordpress.com/?p=7009 ]]> Felejtsük el a gótikus romantikát: van néhány temető a világon, amelyeket egyszerű turistaként is érdemes felkeresni. Az alábbi öt mindenképpen közéjük tartozik.

Valahol talán bizarr, valahol azonban nagyon is érthető, hogy bizonyos temetőkbe az ott nyugvók hozzátartozóin kívül a turisták is rendszeresen és tömegesen járnak. Az alábbi öt híres sírkert kivétel nélkül ilyen hely: némelyiket egyedülálló hangulata, némelyiket a benne eltemetett hírességek miatt keresik fel a külföldi látogatók – és ha valaki épp a környékükön jár, jól teszi, ha követi a példát, mert az érdeklődés egyáltalán nem alaptalan.

Cemitério dos Prazeres, Lisszabon

Már a neve is rendhagyó ennek az 1833-ban létesült sírkertnek: a Gyönyörök Temetője. A turisták közül sokan csak véletlenül találnak rá, miután elmennek a népszerű 28-as villamossal a végállomásig, de a különleges síremlékek mindenkit bevonzanak, ugyanis az utakat kis, házikószerű kripták szegélyezik, amelyek közül soknak ajtaja és ablaka is van, amiken keresztül látni a bent elhelyezett koporsókat. Emellett a panoráma is kitűnő, ugyanis a temető dombra épült, és így az Alcântara-völgy, a Tejo folyó és a Ponte 25 de Abril is látható a sírok közül.

Židovský hřbitov, Prága

Egészen különleges látványt nyújt a Gólem megalkotójaként emlegetett Löw rabbi sírját rejtő prágai Régi zsidó temető is, amelyben a 15. századtól 1787-ig helyezték nyugalomra az elhunytakat. Jellegzetes zsúfoltságát annak köszönheti, hogy egy idő után áthordták ide az eredetileg más temetőkben elhelyezett emberi maradványokat is, és a több rétegben újrahantolt halottak fölé odahelyezték az eredeti sírköveiket is. Az ezekbe faragott ábrák egyébként az elhunytak nemzetiségét, nevét és foglalkozását jelzik.

Cimetière du Père-Lachaise, Párizs

Talán az egész világ leghíresebb temetője, de hogy a leglátogatottabb, az egészen biztos, és ez nem is csoda, hiszen a 48 hektáros területen temérdek híresség nyugszik Apollinaire-től és Chopintől Jim Morrisonon és Édith Piafon át Marcel Proustig, Oscar Wilde-ig és Moliére-ig. Kis túlzással – és az otrombaságot kínosan mellőzni igyekezve – akár azt is mondhatjuk, hogy már-már inkább turistalátványosság, mintsem tipikus sírkert, de attól még, hogy több százezren fordulnak meg benne évente a kíváncsiak, eredeti funkcióját és ennek megfelelő hangulatát most is rendületlenül őrzi.

Highgate Cemetery, London

London legismertebb temetőjét 1839-ben hozták létre, amikor a város belső területein fekvő kis sírkertekbe már képtelenség volt temetkezni. Mivel a viktoriánus korban épült, a gótika újra felfedezésének jegyében alakították ki, de hangulata nemcsak ettől egyedülálló, hanem attól is, hogy mindenféle emberi beavatkozás nélkül gazdag növényvilág burjánzott el benne, sőt állatok is lakják. Az itt nyugvók leghíresebbike Karl Marx, de Herbert Spencer, valamint a Galaxis útikalauz stopposoknak szerzője, Douglas Adams sírja is a Highgate-ben áll.

Arlington National Cemetery, Arlington

Az USA egyik leghíresebb temetőjében 300 000 hősi halott nyugszik – a legrégebbi sírokat még az amerikai polgárháború katonáinak ásták, de az iraki és afganisztáni háborúkban elhunytakat is ide temették. Az egyforma sírkövek végeláthatatlan sora önmagában is egyedülálló látvány, de a temetőnek számos jellegzetes pontja van az ismeretlen katona sírjától az amfiteátrumon át John F. Kennedy nyughelyéig. A két és fél négyzetkilométeres területen a látogatókat buszok szállítják.

Forrás: borsa.hu

Akkor sem kellett már a durva játék:
A markosabb gúnyolva földre verjen.
S mit értem el: nincs védőm, jóbarátom,
Sompolygó koldusok között a helyem.

Talán már jól esik a gyász, a sírás,
A dac s szenvedni vágyom egyre jobban.
S temetek csak: szívem, lelkem elosztom
Sok-sok panaszló, bánatos dalomban.

S elgördül az idők sötét fogatján
Száz énekem: picinyke kis koporsó.
S így tart ez mindig, és megnyugszom akkor
Amikor majd elindul az utolsó.

Mihály László

Székelyudvarhely, 1902. december 29. – Budapest, 1977. július 5.

Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám

a függőleges nyitott Idő
üresen enged és enged alattam és
üresen ejt és

mindig gyorsabban – utolsó évem
kurtábbnak tünt, mint fent,
első gyermekkorom
hosszú lebegő napjai közül
egyetlenegy:
zuhanok,
s ahogy a vonzó Föld felé hulló
nehéz kő
növő sebességgel zúg át a mélység
összeugró méterein s kilométerein,
úgy zuhanok e folyton rövidülő
napokon-éjszakákon, e zsugorodó
hónapokon, semmisülő éveken át
feléd, kemény, roncsoló Fenék,
Föld, Föld, ki fekete gravitációddal
sodrod magadhoz nehéz életemet,
mióta megszülettem:
feléd, Halálom!

Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 6. szám

SZÁNTAY CSABA
Zemplén Géza (1883–1956)

---

A gyökerek

Zemplén Géza

Zemplén Géza az egyik legkiválóbb mestertõl, a Nobel-díj birtokosától, Emil Fischertől Berlinben tanulta meg a szakma szeretetét és mûvelésének titkait, a mintegy két és fél éves tanulmányútja során, az ezerkilencszázas évek elsõ évtizedében.

Emil Fischer a valaha élt szerves kémikusok egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt. Olyan bonyolult természetes szerves anyagok szerkezetfelderítését oldotta meg sikerrel, mint például az aminosavak, peptidek, szénhidrátok, purinbázisok. Az egyszerű cukrok, a mono- és diszaccharidok már önmagukban is sok kiralitáscentrumot (sztereogén centrumot) tartalmaznak és ezek relatív konfigurációit felderíteni abban az időben, amikor még nem álltak rendelkezésre spektroszkópiai műszerek vagy olyan elválasztási módszerek, mint a kromatográfia, hihetetlen bravúrnak számítanak. Fischer – intuitív módon – még az abszolút konfigurációt is helyesen határozta meg.

A Fischer-iskola másik jellegzetessége, amit Zemplén ugyancsak magával hozott Magyarországra, a gyakorlati élettel, a gyógyszeriparral való kapcsolat. Emil Fischer volt az, aki a barbiturátok (közöttük a veronal) szintézisét elvégezte és nyugtató hatásukat felismerte. Ez a felfedezés számára nagy üzleti sikert is hozott. Amikor egyszer a divatos író, Hermann Susermann a berlini promenádon összetalálkozott Fischerrel, örömmel kiáltott fel: “Milyen boldog vagyok, excellenciás uram, hogy személyesen is köszönetet mondhatok Önnek ezért a csodálatos altatóért, a Veronálért. Ön megmentett engem, hiszen be sem kell vennem a gyógyszert, elegendõ, ha az éjjeliszekrényemre teszem.” “Ez a véletlenek figyelemre méltó egybeesése ” – válaszolta Fischer.

“Ha én nehezen alszom el, csak az Ön által írt valamelyik regényhez kell nyúlnom. Ez kivétel nélkül hat már akkor is, ha a szép könyvét az éjjeliszekrényemre helyezem.” Évekkel később jegyezte meg Fischer: “Abban az idõben egy bizonyos Barbara nevű kisasszonyba voltam szerelmes és ezért adtam a húgysavszármazékaimnak a barbiturát elnevezést.” Íme egy nagy kémikus szerelmes romantikájának megnyilvánulási formája.

Helferich, késõbbi professzor, akkoriban még mint Zemplénnel együtt dolgozó ifjú egyetemi hallgató, így jellemezte: “Itt ismertem meg és kezdtem sokra becsülni Zemplén Gézát, a karcsú, mindig vidám és az életnek örülõ fiatalembert, aki egyformán lelkesedett munkájáért és a berlini életért. Emil Fischer munkaterülete akkor a szénhidrátok mellett a depszideket és cserzőanyagokat, a fermentumokat és elsősorban az aminosavakat és peptideket foglalta magában. Errõl az utóbbi területrõl származtak Fischer és Zemplén első közös dolgozatai. Ezeket követően hozzáláttak a szénhidrátkémia néhány alapvető kérdésének a megoldásához. A cellobióznak, származékainak és a fermentumokkal szemben szemben észlelt viselkedésüknek vizsgálata annyira lebilincselte a fiatal doktort, hogy mindvégig hű maradt a szénhidrátkémia hatalmas és sokoldalú területéhez és később egészen önállóan ért el ezen a területen oly kiváló eredményeket.”
A törzs

Zemplén 1910 végén jött haza Berlinből, hogy ismét elfoglalja adjunktusi állását Selmecbányán. 1911-ben a főiskola kérésére a miniszter hozzájárult, hogy Zemplén a szombati napokon, hetenként Budapestre utazhasson magántanári előadások megtartására. 1911-ben benyújtja habilitációs kérvényét “A szénhidrátok, fehérjék és enzimek kémiája” c. tanulmányára alapozva. A budapesti tudományegyetem bölcsésztudományi karán 1911. november 17-én a személyi alkalmsság eldöntésére titkos szavazást tartottak. A kar csaknem egyhangúlag javasolta Zemplén magántanári képesítés érdekében benyújtott pályázatának érdemi elbírálását és erre Lengyel Béla és Buchböck Gusztáv tanárt kérte fel.

Lengyel Béla így ír: “Az organikus kémia egyetemünkön meglehetősen mostoha elbánásban részesül. Nincs tanszéke, nincs laboratóriuma, melyben az ifjuság gykorlati képzést kaphatna. Örömmel kell tehát megragadni az alkalmat, ha minden tekintetben olyan rátermett erők, mint amilyen Zemplén Géza, vállalkoznak munkásságukat egyetemünk keretében kifejteni.” Az egyetem 1912. május 3-án magántanárnak habilitálja.

Hazánk a kémiai kutatásokba késõn kezdett bele, a magyar vegyipar megteremtése nem volt érdeke az oszták-német tőkének. Németországban a szintetikus indigó, az alizarin, az azofestékek sora és a szintetikus gyógyszerek bizonyították a szerves kémia fontosságát a vegyipar kifejlesztésében. Ez magyarázza, hogy elõször a Mûegyetemen vetõdött fel az első világháborút megelőző években egy szerves kémiai tanszék felállításának szükségessége. 1913-ban az egyetem pályázatot hirdetett az organikus kémia tanszék megszervezésére. A pályázatra Zemplénen kívül még hárman folyamodtak és annak ellenére, hogy õ volt a legfiatalabb, õt választották.

A bizottság Zemplén mellett a következõ érveket sorakoztatta fel: “A mai kémia művelésére ő van a legalaposabban felkészítve és fiatalságának (még nem töltötte be 30-ik évét ) ellenére neki van a legnagyobb és legértékesebb munkássága. A poliszaccharidok vizsgálata terén akkora gyakorlatra tett szert, hogy tõle új kutatási irányok kijelölését, eddig ismeretlen, ipari termelésre alkalmas termékek felfedezését méltán várják. Irodalmi munkássága eszmékben gazdag, s megvalósításukban gyors, mert mindig tisztában van a céllal és szabadon rendelkezik a kivitelre alkalmas módszerekkel. Mindezekhez járul, hogy a szerves kémiának ipari vonatkozásai iránt a négy folyamodó közül csak ő tanúsított céltudatos érdeklõdést. Amikor a bizottság tagjai azt ajánlják, hogy egyedül és kizárólag Zemplén Gézát jelöljék, erre az elhatározásra nem a Zemplén, hanem a József Műegyetemnek helyesen felfogott érdeke indította õket, mert bármennyire is becsülik a többi folyamodó egyéniségét, mégis többre becsülik a Műegyetem fejlődését, és nem szeretnék, ha e fontos tanszék betöltésének ügyét illetéktelen beavatkozások intéznék el.”

Zemplén Géza teljes mértékben méltónak bizonyult eme elõzetes bizalomra minden felmerülő nehézség ellenére. Azt írja: “Mikor 1913-ban az újonnan létesített mûegyetemi szerves kémiai tanszékre kerültem, mint vezető, ez volt az egész országban az egyetlen szerves kémiai tanszék, külön erre a célra. De nem volt felszerelve sehogy sem, úgyszólván üres falakat és néhány dolgozóasztalt találtam. Dotáció nem volt és nem is remélhettem, mert 1914-ben kitört a világháború, amely még jövendõ reménységeimet is megsemmisítette”.

Fejlett biokémiai szemléletét tükrözte 1915-ben megjelent könyve “Az enzimek és gyakorlati alkalmazásuk” címen. A háború követelte anyagok elõállításának és pótlásának szükségessége a szerves kémikus Zemplént gyakorlati feladatok megoldására késztette. 1915-ben lett a Chinoin gyár kémiai tanácsadója. Ebbõl annyi haszon származott, hogy a gyár gondoskodott a tanszék anyagokkal, edényzettel és egyéb felszereléssel történő ellátásáról. Az anyagok pótlása terén kifejtett munkásságáért a hadügyi kormányzat Zemplént “népfelkelő mérnöki-alezredes” cím adományozásával jutalmazta.

Az így kialakított jó ipari kapcsolatai élete végéig megmaradtak. Ezek nemcsak kutatási-megbízásos szerződésekben nyilvánultak meg, hanem abban is, hogy legkiválóbb tanítványait Zemplén a gyárakba ajánlotta.

Természetesen lehetetlen ilyen rövid terjedelemben Zemplén tudományos munkásságát akárcsak vázlatosan is jellemezni, így pusztán egy-két szemelvényre korlátozódom.

A cukrok kémiai manipulációja sok esetben a hidroxilcsoportok acetilezésével kezdődik. Eme védőcsoportok késõbbi eltávolítása savval vagy lúggal történő elszappanosítással nagy nehézségekbe ütközik a cukrok érzékenysége miatt. A Zemplén-féle dezacetilezés lényege, hogy metanolos közegben katalitikus mennyiségû nátrium-metilát jelenlétében az acetilcsoportok metil-acetát formájában távolíthatók el, és így még az érzékeny cukrok is intaktak maradnak.

Az oligoszaccharidoknál is alkalmazható Zemplén-féle cukorlebontás lényege, hogy az aldehidcsoportot oximmá, majd ezt acetilezett nitrillé alakítják, a képződő anyagot pedig metanolos nátrium-metiláttal kezelik.

Ugyancsak fontos felfedezése volt a glikozidok szintézise higany-acetátos módszerrel.

1923-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjává választja Ilosvay Lajos, Szarvasy Imre és ’Sigmond Elek ajánlásával. 1927-ben lett rendes tag. 1932-ben pedig megkapja a Corvin-koszorút.

Színes egyénisége sokak szerint Déry Tibort is arra ihlette, hogy Felelet c. könyvében Dr. Farkas Zénó professzort Zemplénről mintázza meg.

A harmincas évektõl gyakran ajánlja akadémiai tagságra professzortársait, így Zechmeister Lászlót, Szent-Györgyi Albertet, Gróh Gyulát, Issekutz Bélát, Plank Jenőt és másokat. Tekintélyére jellemző, hogy ajánlásait rendre elfogadják.

1947-ben meghívásra Washingtonba utazik a Georgetown University-re, de nyelvrák tünetei miatt félbeszakítja munkáját, 1948 februárjában hazatér és már márciusban megkapja az akkor alapított Kossuth-díjat.

Még van annyi ereje, hogy megírja Szerves kémia c. könyvét, de a lélek bármily erős is, a test 1956. július 24-én feladja a küzdelmet a rákkal.
Ágak és hajtások

A Zemplén-iskola híres tanítványokban él tovább. Legrégebbi munkatársának Földi Zoltánt említhetjük, aki 1917-ben szerzett diplomát. A háborús viszonyok miatt abban az évben csak négyen kaptak vegyészmérnöki oklevelet. Földi Zoltán késõbb a Chinoin gyár vezérigazgatója és akadémikus, a magyar gyógyszeripar kimagasló és meghatározó egyénisége. Kuncz Alfonz , a Nitrokémia gyár egyik késõbbi itányítója 1923-ban kapta mûszaki doktori oklevelét. Braun Géza 1925-ben doktorált, késõbb az USA-ban futott be karriert. Csűrös Zoltán akadémikus oklevelét 1924-ben szerezte és 1938-ig dolgozott adjunktusként a tanszéken. Bruckner Zoltán 1927 és 1935 között tanársegédként mûködött itt. Müller Sándor akadémikus 1926–1927-ben mint próbaéves középiskolai tanár volt Zemplén mellett. Gerecs Árpád akadémikus, a Chinoin igazgatója 1928 és 1938 között volt itt tanársegéd. A huszas években rövidebb ideig a tanszéken Varga László volt akadémikus. Tettamanti Károly mûegyetemi professzor 1937 és 1939 között tanársegéd, majd adjunktus a tanszéken. Bognár Rezső akadémikus az 1938–1950 közötti időszakban, a debreceni egyetemre történõ tanszékvezetõi kinevezéséig volt Zemplénnek munkatársa. A negyvenes években volt itt Bozó János, Mester László és Farkas Loránd, későbbi akadémikus. Az ötvenes években közös publikációk jelentek meg még az alábbiakkkal :

Dõry István, Eckhart Ede, Harsányi Kálmán, Kisfaludy Lajos, késõbbi akadémikus, Major Ádám, Messmer András, Moczár Elemér, Pallos László, Pongor Gábor, Schûgerl Károly az MTA külsõ tagja és Szántay Csaba, késõbbi akadémikus.

Last but not least, büszkén vallja magát Zemplén-tanítványnak az egyetlen magyar Nobel-díjas szerves kémikus, Akadémiánk tiszteleti tagja, Oláh György, aki 1949 és 1955 között dolgozott a tanszéken.

Némi személyes élménnyel szeretném zárni mondandómat. Egyike voltam a legutolsóknak, akiket Zemplén Géza még személyesen vizsgáztatott és a saját kezûleg beírt és aláírt “kitünő” jegyet még ma is nagy becsben õrzöm az indexemben. Amikor végzésem után, 1950-ben a tanszékre kerültem, az elsõ – és azt hiszem legfontosabb – benyomást az intézet légköre tette rám. A tanszéken erősen “tudománycentrikus” világnézet uralkodott. A munkaidõ, jó értelemben véve, ismeretlen fogalom volt és a légkör – a gyakori, sokszor ebéd közbeni diszkussziók következtében – rendkivül stimuláló. Emellett a hangulat egyáltalán nem volt spártainak tekinthetõ, a születésnapok, vagy egy-egy prémium néhány pohár sör melletti megünneplése sem volt ritkaság. Szigorú volt a “manuális fegyelem”, vagyis a kísérletek elvégzéséhez mindig tökéletesen összeszerelt készüléket, tökéletes kör alakra vágott vagy precízen hajtogatott szûrõpapírokat kellett használni. Eleinte sokat bosszankodtam az ilyen, a végeredmény szempontjából mellékesnek tűnő körülmények betartatása miatt és “kukacoskodásnak” tekintettem. Csak később jöttem rá arra, hogy a kísérlet sikerének biztosításán kívül mennyire fontos, didaktikaliag el nem hanyagolható tényezők ezek a fegyelmezett és eredményes kutató nevelése szempontjából.

1966-ban Zemplén Géza szobrának felállításával tisztelgett a nagy tudós előtt a Budapest Műszaki Egyetem, hangsúlyozva, hogy tanítványai és azok tanítványai a világ minden táján megállják helyüket. Ez utóbbi tény minden szobornál többet ér, hiszen Horatiust idézve Zemplén Géza szájába is adhatjuk: “Exegi monumentum aere perennius”, mert a szobor ércénél maradandóbb emléke megmarad, míg csak magyar vegyészek dolgoznak e földön.

---

Irodalom
Dr. Móra László: Zemplén Géza, BME Központi Könyvtára Mûszaki Tudománytörténeti Kiadványok, Budapest 1971

Egyszer csak jön egy hajdú és ráförmed:

- Mit lopod itt a napot, te nagyorrú? Nem tudod, hogy a bíró úrnál mennyi munka van? – Nagyot húzott botjával Mátyás hátára.

- Mennyi a fizetség? – kérdezte Mátyás.

- Gyere a bíróhoz, az majd megmondja!

A bíró udvarában jobbágyok hordták a fát. Akit a hajdúk elöl-hátul találtak, mindenkit odahajtottak fát cipelni. A bíró a tornácon heverészett, onnan szemlélte a munkálkodást.

- Mi a fizetség, bíró úr, a fahordásért? – kérdezte Mátyás.

- Majd mindjárt megtudod, ha huszonötöt vágatok a farodra! – mordult rá a bíró. – Takarodj fát hordani!

Mit tehetett a király? Egész nap hordta a fát. Három hasáb végébe belevéste a nevét: Mátyás! Mátyás! Mátyás!

Este fáradtan, éhesen újra csak a bíró elé állt:

- Bíró uram! Fizesse meg az egész napi fáradságomat!

- Hij, azt a hitvány, agg eb anyádat! Te naplopó, te gazember! Vágjatok rá huszonötöt! – adta ki a parancsot a bíró.

A hajdúk egy minuta alatt lekapták a tíz körméről őfelségét, s huszonöt botütést mértek rá.

Szorította a fogát Mátyás, és erősen megfogadta, hogy ezt még visszaadja a bírónak.

Ahogy a deresről megszabadult, sietve sietett Budára. Hevítette a düh s a szégyen.

Néhány hét elmúltával a király fényes kísérettel ismét Kolozsvárra látogatott.

A bíró alázatosan hajlongott előtte. Így felséges királyom! Meg úgy, felséges királyom!

Mátyás egy darabig tűrte, hogy nyájaskodjék, de a szeme villámokat szórt feléje:

- Sok szép fája van, bíró úr! – mondta a király. – Honnan szerezte be kegyelmed?

- Kedves jobbágyaim ajándéka – szerénykedett a bíró.

- S ki hordta be ezt a temérdek tüzelőt? – feszegette tovább a dolgot a király.

A bíró feszengett szorultságában, s azt mondta:

- Az itteni szegények szívességből behordták.

- Dobáljátok szét a farakásokat! – adta ki a parancsot Mátyás a katonáinak. – Három hasábra ráírtam a nevemet, amikor három hete, én is szívességből, itt hordtam a fát. Még most is kék a hátam a bíró úr mogyorófa hájától, amivel a hajdúi megkenegettek.

A bíró csak hápogott ijedtében. A fahasábok hamar előkerültek. Mindegyiknek a végén ott állt: Mátyás! Mátyás! Mátyás!

Akkor a bíró térdre esett:

- Grácia fejemnek, felség!

- Nincs kegyelem! Hitvány féreg! Anyámat agg ebnek nevezted, megbotoztattál, mert a fizetségemet kértem. Népemet ingyen dolgoztattad! Akasztófa lenne a méltó jutalmad! Én beérem azzal, hogy mindenedből kifosszanak. Hitvány szolgáiddal az országból kitakarítsanak.

Híre ment az országban hamar, hogy lakolt meg a kolozsvári bíró gonosz tetteiért. A gonoszok ettől megrémültek, meglapultak, nem merték többet sanyargatni a népet, míg Mátyás király volt az uralkodó. Mióta Mátyás meghalt, oda az igazság.

Forrás: Kóka Rozália: Mátyás király rózsát nyitó ostornyele – Magyar Elektronikus Könyvtár