Humoros, rövid történetek

 

 

Nincs titok semmi

J. S. Bach rajongott az orgonákért. Amikor eljátszotta legújabb műveit a hangszeren, hallgatósága mindig álmélkodva figyelte a mester virtuóz technikáját.

Egyszer megkérdezték Bachtól, hogy-hogy ilyen csodálatosan játszik ezen a rendkívül bonyolult hangszeren. 
–  Miért lenne bonyolult ez a hangszer? – kérdezte vissza Bach – Itt csak azt kell tudni, hogy az ember mikor, melyik billentyűt nyomja le, különben szól ez magától.

 

A kényszer hatalma

Victor Hugo a nagy francia író egyszer sürgős munka előtt állt. Mivel nem bízott eléggé abban, hogy végig kitart feladata mellett, félig levágta a szakállát és félig a haját, az ollót pedig kidobta az ablakon.

Addig nem ment el otthonról, amíg ki nem nőtt a szakálla és a haja. S a munkával is elkészült.

 

Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés…

Yehudi Menuhin hegedűművész nemcsak játékáról, hanem roppant szorgalmáról is híres. Naponta nyolc órán át gyakorol, s ezt sohasem mulasztja el.

Megkérdezték tőle, hogy miért gyakorol ennyit, hiszen a napi nyolc óra után, sokszor még rendkívül hosszú és fárasztó koncerteket ad. 
–  Én mindig is nagyon precíz ember voltam – válaszolta a művész – ledolgozom a napi nyolc órámat a többi már csak szórakozás.

 

Halad a munka

Egy újságíró megkérdezte Mark Twain-t, igaz-e, hogy már hosszabb ideje dolgozik egy nagyobb lélegzetvételű színdarabon.
Twain így válaszolt:
– Igen, most egy négy felvonásos, három szünetes darabon dolgozom, s a szünetekkel már kész is vagyok!

 

Ez a lakás eladó

A XIX. század végén a lengyel komponista és zongoraművész, Moritz Moszkowski Bécs utcáin sétálgatott a Rimszkij-Korszakov-tanítvány Alekszandr Glazunov társaságában.
Ahogy a nagy bécsi muzsikus Franz Schubert hajdani otthonához értek, megálltak, és elolvasták a ház falára erősített márvány emléktábla szövegét.
– Mit gondolsz, barátom – mélázott el Glazunov –, ha meghalok az én házamra is tesznek majd egy táblát?
– Egész biztos! – vágta rá Moszkowski.
– És vajon mit írnak majd rá? – faggatta tovább Glazunov.
– Azt írják rá: Ez a lakás eladó!

 

Híres a nevem

G. B. Shaw sokat utazott hazájában. Egyszer egy falu határában megismerkedett egy juhásszal. Megkérdezte, hogy hívják.
– Shakespeare vagyok – felelte az öreg.
Shaw csodálkozva mondta:
– Na, akkor maga igazán büszke lehet, hogy ilyen híres nevet visel…
Az öreg juhász elégedetten bólogatott:
– Hát persze, hogy híres a nevem, hiszen már negyven éve őrzök birkát ezen a környéken.

 

Isteni elme

Az Isteni színjáték tengernyi szereplőjéből és fordulatos eseményéből is kitűnik, hogy Dante emlékezőtehetsége rendkívüli volt. Erről a csodálatos memóriáról egy szerény, de frappáns történet is beszámol.
Egyik ismerőse megállította Dantét, s megkérdezte tőle:
–  Mondja mester, ön szerint mi a legjobb étel?
– A tojás – felelte a költő.
Eltelt egy év, s Dante újra találkozott ismerősével. Az illető megállt, s csak ennyit kérdezett:
– Mivel?
– Sóval – felelte a költő, s komótosan folytatta útját.

 

Kenyér helyett kővel

Úgy látszik a tehetséget, a zseniket máshol sem becsülik meg. Amikor Robert Burns meghalt, nem sokkal temetése után márványemlékművet állítottak neki.
A síremlék felavatása során a még élő édesanyja keserű könnyekre fakadt:
– Ó, Robbie! Te egy darab kenyeret kértél tőlük, s ők egy darab követ adtak neked!

 

Csak a szokásos

G. B. Shaw híres volt szarkasztikus megjegyzéseiről. Egy alkalommal régi hölgyismerőse panaszkodott az írónak:
– Tegnap a jósnőm azt tanácsolta, hogy este menjek el a kaszinóba, tegyem meg a születési évemet, és nagy pénzt fogok nyerni. El is mentem, de egész este vesztettem.
Shaw tömören így válaszolt:
– Asszonyom, ezúttal nem kellett volna letagadni azt a szokásos tíz évet.

 

Aki másnak vermet ás…

A nagy színésznek egy darabban fel kellett olvasni egy levelet, ezért sosem tanulta meg a levél szövegét. A fiatal, kezdő színész, aki a levélhozó inast játszotta, úgy gondolta, megtréfálja híres kollégáját és a jelenetbe a megírt levél helyett egy üres papírt vitt be.

– Levele érkezett, nagyságos úr – nyújtotta át kaján vigyorral az összehajtogatott lapot.
A nagy színész széthajtogatta az üres lapot és szemrebbenés nélkül ezt mondta:
– Nincs nálam a szemüvegem. Fiam, felolvasná nekem?

Forrás: Shaku Echo

Éjfél után

Volt idő, amikor egyes színházak szinte versengtek egymással abban, hogy melyikük tud hosszabb előadást tartani.
Egy nagy múltú prózai színházunkban egy klasszikus mű bemutatója úgy elhúzódott, hogy még éjfél után is javában tartott az előadás.
A közismert kritikus egyszer csak felállt – valamivel éjfél előtt – és kifelé indult a nézőtérről. A színház titkára rémülten szaladt utána:
– Még nincs vége az előadásnak!
A kritikus egy ásítást elnyomva kacsintott a titkárra:
– Nekem csak mára szól a jegyem!

 

Szabad rablás

Miután Heltai Jenő nem kérhetett szabadalmat szellemes mondásaira, sűrűn érte az a „megtiszteltetés", hogy ötleteivel mások neve alatt találkozott.
Naftalin című darabjának egyik próbájára magával vitte a Vígszínházba fiatal írótársát, és amikor a színpadon Hegedűs ajkán elhangzott egy elmés és kacagtató poén, az ifjú titán felsóhajtott: 
– De kár, hogy ez a mondás nem nekem jutott eszembe!
Heltai megvigasztalta: 
– Legyen nyugodt, fiatal barátom, fog ez a mondás még magának is eszébe jutni!

 

Aláírva

Wagnert sokan bírálták, támadták életében. Egy ízben éppen társaság volt nála, amikor a postás egy levelet hozott. A zeneszerző felnyitotta, s a papírlapon mindössze egyetlen szó állt: „Hülye".
Wagner elnevette magát. 
– Már sok olyan levelet kaptam, amelyet az írója elfelejtett aláírni, de ez az első, amelyben csak az aláírás szerepel.

 

Ötórai tea

Shaw nyomtatott meghívót kapott egyik hölgyismerősétől, akit különösebben nem kedvelt.
A szöveg így szólt:
„Lady X. Y. csütörtökön öt és hat óra között otthon teázik."
Az író visszaküldte a meghívót, a nyomtatott szöveg alá ezt írva:
„George Bernard Shaw szintén."

 

A művésznő életkora

Joséphine Baker világhírű revücsillag élete utolsó heteiben, 68 évesen is is korát meghazudtoló frissességgel szerepelt Európa színpadjain.
Amikor Koppenhágában vendégszerepelt, az egyik tapintatlan újságíró a művésznő életkora felől érdeklődött. Baker fanyar iróniával így válaszolt: 
– Harmincnégy az egyik lábam…

 

Forrás: Művész-világ.hu

Móricz Zsigmond emlékére

 

 

132 évvel ezelőtt, ezen a napon született Móricz Zsigmond (1879-1942) író, újságíró, szerkesztő.

 

Móricz Zsigmond 1879-ben született Tiszacsécsén. Édesanyja Pallagi Erzsébet, aki papleány volt, édesapja igazi, kemény magyar paraszt: Móricz Bálint. Az édesapa vállalkozásokba fogott, ám üldözte a balszerencse, s így a család embertelen nyomorba került, Prügyre költözött. Móricz Bálint napszámosként tartotta el hét gyermekét, s oly keményen dolgozott, hogy felesége kívánságára az összes gyermeket taníttatni tudták.

Debrecenben kezdett tanulni, innen Sárospatakra, majd Kisújszállásra került, ahol leérettségizett. Debrecenben teológiát hallgatott, majd jogra járt, Pesten bölcsészhallgató volt, ám egyiket sem fejezte be. Nagy élmény volt számára, hogy Négyessy László stílusgyakorlatain részt vehetett. Ezek az összejövetelek sok kezdő művész számára adtak biztos kiindulást és alapokat. Móricz itt találkozhatott többek között Babits Mihállyal, Kosztolányival, Juhász Gyulával, Tóth Árpáddal, Bánóczy Lászlóval, Oláh Gáborral, Benedek Marcellal.

1903-ban Mikszáth vonzására az Újság gyermekrovatának szerkesztője lett. A Kisfaludy Társaság megbízásából népdalgyűjtésbe kezdett, s 1903-5 folyamán Szatmár falvait járva rengeteg dalt, köszöntőt, találós mesét, játékot gyűjtött. Neki köszönhetjük a Kállai kettős szövegét is. 1905-ben házasságot kötött Holics Eugéniával, azaz Jankával. Három kislányuk maradt életben, kisfiuk meghalt. Janka 1925-ben öngyilkos lett.

1908-ban a Nyugatban megjelent Hét krajcár című novellája, azonnali hírnevet hozott, felszabadította benne a kortársaihoz viszonyítva páratlan élet- és élményanyagát. Sorra születtek sikeres regényei, elbeszélései. A háborúban haditudósító volt, életközeli bemutatást adott a katonasorsról (Pl.: A macska, Kissamu Jóska). Sokat várt az őszirózsás forradalomtól, naiv hittel várta a Tanácsköztársaságot. Nyárra kiábrándult, ártatlanul meghurcolták, úgy érezte, félreismerték.

1912-ben házat épített Leányfalun, kezdetben a nyarakat töltötte ott, 1936-ban végleg oda költözött.

1929-33 közt együtt szerkesztette a Nyugatot Babitscsal, ám ellenkező szemléletük miatt otthagyta őket. 1939-től a népi írók atyjaként a Kelet népe szerkesztője lett. 1937-ben szakított második feleségével, Simonyi Máriával is. 1936-ban találkozott Littkey Erzsébettel, Csibével, aki fogadott lánya lett. Az egykori lelencgyerekről mintázta Árvácskát azonos című regényében. A lány gyerekkori történeteiből 28 novellát írt. Az író naplójából kiderül, hogy Csibe a szerelme-szeretője volt.

1942-ben halt meg agyvérzésben – örömében, hogy Gyöngyi lányának gyermeke született, rosszul lett és pár nap múlva meghalt.

 

Móricz Zsigmond: Ady

Rettenetes elgondolni.
Meghamisíthatják
életed minden jelentését.

A kihullott karddal főbeverik
a kard kovácsát.
A visszahozott zászlót feltűzik
a döngetett vár fokán.
Nevedre, halott, rámumiázzák
stereotip frázisaikat.

Lélek, aki szállsz az űrben örökkön,
mit ír ma holttetemed mithikus póza?
Lélek, aki szállsz a lét fölött határtalan,
mit hagytál nyomot életünk nyomorán?
Lélek, aki szállsz idegeinkben,
mit lüktetsz mindig szíverünkön át?

Óh én sötét kis élet bús gubóssa:
hogy fölpattant lelkem érintetéseden,
hogy megnyíltak nekem új horizontok,
hogy elvesztek mögöttem avult cicomák,
hogy kiteljesedtem a Lét szépségeiben,
hogy föllobogtam a Tűz akarásiban,
hogy lettem ember, emberek fölött,
hogy lettem isten, istenek között,
hogy nőttem végig, a Kosmos határaiglan
s maradtam kis ártatlan szűzi sejt…

Tág tüdővel hadd messzi kiáltom,
zengjen a hangom, dördüljön a szóm
a magyar pusztákon, a magyar szíveken,
hogy visszazengje a Kárpát
és tovazúgja Ádria
és minden élet itt:

hogy mi vagy, nékem:

magyarnak: embernek: sejtnek

ó, fölszabadító! Fölszabadító

 

Forrás: vizsgázz… / Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 3-4. szám

Miként ne váljunk házsártos öreggé?

 

 

Az öngondoskodás összetett feladat. A boldog nyugdíjas kort nemcsak anyagilag, hanem szellemileg, lelkileg is meg kell alapozni!

Ha olykor-olykor előtolakszik a kényelmetlen gondolat, rémülten utasítjuk vissza tudatunk legmélyére: – Nem, erre gondolni sem szeretünk! Ez annyira a távoli jövő. S valóban: olyan hihetetlen, hogy egyszer eljön. Hiszen ma még újabb és újabb kihívásoknak felelünk meg a munkánkban, tárt szívvel fogadunk váratlan kalandokat, fitneszbe járunk, tartjuk a formánkat, pörgünk ezerrel. De a sakkóra mindnyájunknak ketyeg…

Felkészülni, vigyázz…

A szakember szerint nem helyes, ha elnyomjuk a majdani öregkorunkkal kapcsolatos gondolatainkat. Ellenkezőleg: tudatosan készülnünk kell arra az életszakaszra, amikor már nem leszünk olyan aktívak, élethabzsolók, mint ma. Akár már negyvenéves kor körül el kell kezdenünk előkészíteni, hogy szerethető öregek legyünk, ne pedig nyűg a családunk nyakán, s mi, magunk is tudjuk majd szeretni önmagunkat, megbékélten elfogadni megváltozott állapotunkat.

Nézz szembe a koroddal!

Szokatlan gondolat: negyven-ötvenévesen a nyolcvanas éveinkkel foglalkozni… − Pedig aktív korunkban kell elgondolkodnunk azon, hogyan előzhetjük meg az időskori kiszolgáltatottságot, magányt – állítja meggyőződéssel Tóth Gábor Ákos író, terapeuta, a Nézz szembe a koroddal! című könyv szerzője. – Természetesen nem anyagiakra gondolok, ne bankbetétekkel biztosítsuk be magunkat, hanem stabil kapcsolatokkal. Kétségtelen, hogy ez még a bankszámla hizlalásánál is nehezebb feladat.

A jó példa ereje

− Korunkban az emberek nem érnek rá beszélgetni, a problémáikat megbeszélni még a családtagjaikkal sem. Pedig itt gyökerezik minden – hívja fel a figyelmet az író. − Például abban, hogyan bánunk idős szüleinkkel, rokonainkkal, van-e rájuk elég időnk, figyelmünk. Ha a nagy rohanásban soha nem érünk rá meghallgatni őket, evvel önkéntelenül rossz mintát adunk a gyerekeinknek, akik majdan esetleg ugyanígy viszonyulnak hozzánk. Vagy: aki a munkája, társadalmi kötelezettségei miatt elhanyagolta kamasz gyerekét, nem alakított ki vele bizalmas kapcsolatot, ne legyen meglepve, ha gyermeke felnőve szintén kevéssé törődik majd vele. Ennek igazolására a szerző tanulságos történetet ír le praxisából egy asszonyról:

„Jó néhány éve elhunyt férjével fantasztikus harmóniában éltek, amihez hozzátartozott az is, hogy az akkori irodalmi élet színe-java rendszeres vendég volt náluk (…) Úgy látszott, hogy tinédzser fiuk is élvezi a szellemi (és finoman szólva olykor bukolikus) pezsgést, miközben nem vették észre, hogy koravén, magába forduló kamasszá érett (…) lényegében magára volt hagyva egyetlen társával, a számítógéppel.”

Ebből a helyzetből egyenesen következett, hogy a fiú, amint tehette, elszakadt a szülői háztól, és sikeres számítástechnikai szakemberként lényegében reprodukálta, amit a szüleitől látott: beutazta a világot, kipróbált mindent, amit az élet felkínált számára. Sűrű programjába éppen csak az anyja nem fért bele… Az anya persze megpróbálta helyrehozni a viszonyt fiával, azonban… „Nagy igyekezetében valósággal rátelepedett a gyerekére, folytonos aggódásával az idegeire ment, amit hol veszekedéssel, hol méltatlan lerészegedéssel tetézett. (…) Ha képes lenne szakítani az »én kicsi fiacskám« szemlélettel, és felnőtt partnerként kezelné a gyerekét, akkor gyermeke egy másik szülőképet venne elő, bizonyára mamája aktív korszakából.”

Sem nélkülözhetetlen, sem szerencsétlen

Időskorban sem reménytelen helyrehozni az elrontott családi kapcsolatokat, de ehhez sok tapintat kell. A felnőtt, saját családdal, kialakult életviszonyokkal rendelkező „gyerekek” nem nagyon tudnak mit kezdeni a hirtelen-váratlan „törődéssel”. Egy készséges nagyi persze minden családban jól jön, de csak akkor, ha szolgálatai fejében nem akar rátelepedni gyermeke családjára, nem akar főszereplő lenni.

A „nélkülözhetetlen” típusnál csak a „szerencsétlen”, visszahúzódó mártír elviselhetetlenebb a család számára, aki nem képes – miként korábban sem – jól kommunikálni az övéivel.
− Ráadásul a közgondolkodás, a politika is azt sugallja, hogy az idős ember teher a család, a társadalom nyakán, s ez csak felerősíti az új szerepükkel azonosulni képtelen idősekben az elszigeteltségérzetet – mondja Tóth Gábor Ákos. – A magukba fordultan élő, hiányérzetektől kínlódó idős emberek könnyű prédái az őket célba vevő üzletágaknak, amelyek lehetetlen teljesítményekre próbálják rávenni őket: „Mászd meg a Mount Everestet!” „Üdülj a Maldív-szigeteken!” A fogyasztói szemlélet, a „Neked ez jár!” szlogen – amellyel például az időskori szex nélkülözhetetlenségét, magától értetődő voltát sulykolják – a legnagyobb felelőtlenség! Az az ember, aki életében sosem vágyott nagy utazásokra, aki fiatalon nem tanult meg görkorcsolyázni, vagy akinek a szexuális élete már harmincévesen sem volt harmonikus, ha bedől ezeknek az erőszakos reklámoknak, csak veszít. Mindenkinek azt kell megvalósítania, ami a saját életéből, habitusából fakad.

A témáról beszélgetve, egy hölgy így fogalmazott: − Ez nagyon összetett kérdés. Ha egészségesek vagyunk, ha nincsenek anyagi gondjaink, ha biztos az életterünk, ha a kis jövőnk biztosítottnak látszik, ha van humorunk és társaságunk, ha van hobbink, ha összhangban vagyunk önmagunkban, akkor szeretni fognak bennünket.
Ha ezek közül valamiben hiány, hiba van, akkor már nincs meg bennünk az összhang, s a környezetünknek is rosszabb képet mutatunk. Ami bennünk van, az kifelé is sugárzik. Valójában igen egyszerű…

Akinek mindez mégsem ennyire evidens, jól teszi, ha a hasznos tanácsokért, praktikákért elolvassa Tóth Gábor Ákos könyvét. Már a két előszó is tanulságos. Karinthy Márton író őszinte vallomással, saját híres családja példájával igazolja a szerző alaptételét: „nélkülözhetetlen a családi kommunikáció. Ilyen értelemben neki nem volt jó apja Karinthy Ferenc író, de annak édesapja, Karinthy Frigyes sem tudott meghitt kapcsolatot kialakítani gyermekével. Karinthy Márton az örökölt mintát most próbálja kijavítani saját lányánál…”
A szakmai előszóban Gánti Bence klinikai szakpszichológus, az Integrál Akadémia elnöke megszívlelendő gondolatot oszt meg velünk: „A depresszió nem a mulandósággal való szembenézésből fakad, hanem pont fordítva: annak a tagadásából és a vele való küzdelemből. Aki szembe mer nézni mulandóságával, és a lét őszinte részévé teszi azt magában, annak nem kell küzdenie vele többé, az ráér derűsnek lenni.”

Forrás: Illés Lia – ötvenentúl.hu

Az Escorial

 

 

A spanyolok a világ nyolcadik csodájának nevezik az Escorialt.

Escorial

A kolostorok és a világi paloták az esetek többségében élesen megkülönböztethetők egymástól. Előfordult, hogy az utazgató király élvezte valamely monostor apátjának vendégszeretetét, vagy az uralkodócsalád valamely tagja, aggódva lelki üdvéért, szerzeteseket fogadott föl, akik imádkoztak érte. II. Fülöp spanyol király olyan kolostor felépítésére szánta el magát, amely egyszersmind palota volt: ez az Eseorial. Az Escorial mintegy 50 kilométerre fekszik Madridtól északnyugati irányba, a Sierra  de  Guadarrama déli lejtőjén. Vonattal Madridból utazhatunk San Lorenzo felé. A spanyol haderő 1557. augusztus 10-én a flandriai St.-Quentin mellett legyőzte a franciákat. E napnak különös jelentőséget kölcsönöz, hogy ez Szent Lőrinc névnapja volt, s a csatában ezen a napon rombolták le a róla elnevezett templomot. A mélyen hívő II. Fülöp megfogadta, hogy a szentnek új templomot állíttat. Az Escorial rács alaprajzú, Szent Lőrinc mártíriumát hivatott jelképezni, akit egy rostélyra erősítve kínoztak halálra. A kolostort a XIX. században Jeromos- majd Ágoston­rendieknek adták át. Az Escorial erődítmény jellegű, téglalap alakú. A külső falak 206 méter szélesek és 161 méter hosszúak, a dísztelen és szabályos homlokzat egyhangú benyomást kelt. Hiábavaló próbálkozás megszámolni az ajtókat és az ablakokat, az eredmény ugyanis mindig más és más, körülbelül 2500 ablak és 1250 ajtó tagolja a kolostorpalota homlokzatát. Az épületegyüttes két mesternek köszönhető. Juan Bautista de Toledo készítette az első terveket: ő valószínűleg már a római Szent Péter-templom építésénél fontos tapasztalatokat szerzett. 1567-től Juan de Herrera folytatta a munkálatokat, és az 1563 és 1584 között megépült Escorial végül is az ő keze nyomát viseli. II. Fülöp spanyol király maga is részt vett a tervek készítésében. Úgy helyezték el a királyi szobákat, hogy az uralkodó saját helyiségeiből közvetlenül a templomba léphetett. Idősen és betegen is az ágyból pillanthatott a főoltárra. Az épületegyüttesből kiemelkedő királyi palotát, amely a templom keleti lezárásához kapcsolódik, Lőrinc rostélyfogantyújának nevezik. II. Fülöp utódai a gazdagabb díszítésű és kényelmesebb helyiségeket részesítették előnyben, s nem ragaszkodtak ahhoz, hogy a főoltárra közvetlenül rálássanak. Így tehát a templom északi oldalánál újabb szobákkal bővült a palota. Itt kétemeletes kerengőt építettek, középpontjában található a Panteón de los Evangelistas (az Evangélisták Udvara), amely nevét az itt felállított szobrokról kapta. II. Fülöp oroszlánrészt vállalt az Escorial megépítésében. A történetírók feljegyezték, hogy a szemközti  hegyen lakott, hogy onnan figyelhesse a munkálatokat. II. Fülöp rejtekhelyét (Silla de Felipe II.) a palota homlokzatánál elágazó főútvonalról szűk, kanyargós úton közelíthetjük meg. Ha felkapaszkodunk a meredek úton, csodálatos kilátás tárul elénk. Az Escorialt felépíttető II. Fülöp az áttekinthető architektúra híve  volt, szűkmarkúan bánt a díszítőelemekkel, de palotájában figyelemre méltó műalkotásokat láthatunk. Az Escorial múzeumaiban Tiziano, El Greco, Veronese, Tintoretto, Hieronymus Bosch és Velázquez képeit is megtaláljuk. Látható itt egy faliszőnyeg-gyüjtemény, néhányuk Goya és Rubens tervei alapján készült. A palotában építészeti múzeum is van. Az Escorial nemcsak királyi palota és kolostor, hanem a spanyol királyok temetkezőhelye is. A Panteón de los Reyes (Királyok Panteonja) a templom főoltára alatt helyezkedik el, s II. Fülöp halála után még sokáig dolgoztak rajta. A hosszúkás karzaton, a nyugati bejárat közelében lévő könyvtárat azonban a király még életében használhatta. Könyvek és folyóiratok gazdag gyűjteményét találhatjuk egy másik teremben is, amelynek mennyezetét pompás, allegorikus festmények díszítik, a bölcseletet, a hittudományt, a zenét és a mértant szimbolizálják.

 

Forrás: A világ csodái

Anekdoták Jókai humoros kiadványaiból

 

 

HUSZÁRTRÉFA

– Jaj! kedves húgomasszonyom, jaj! Könyörüljön rajtam, szegény nyomorékon.

– Mi baj, katona uram, no?

– Nézze csak: ellőtték mind a két kezemet, most jövök az ispitálból, nem tudok sem enni, sem inni, hacsak nem etetnek, nem itatnak.

– Ejnye, szegény nyomorult ember. No ez már igazán nagy baj. Jöjjön no, itt egy tál gombóc, majd én megetetem szépen. Istenadta jámbor embere! Hogy mind a két kezét ellőtték! Tátsa el a száját, no. Megfújjam? Nem nagyon forró? No, lenyelte már? Itt a másik darab. Innék is egyet, ugye? No, majd én tartom a kancsót. Így ni! No várjon, majd megtörülöm a bajszát.

A huszár (elővéve mind a két kezét a köpönyeg alól): – Köszönöm, hugám; már azt majd elvégzem magam is.

 

FOGALOMZAVAR

Megy a jámbor paraszt gyónni a tisztelendő úrhoz, s legelső vallomása az, hogy:

– Megvertem a feleségemet, szent atyám, mert nagyon házsártos volt.

– Hagyd el fiam! Ne beszélj itt a virtusaidról! Csak a bűneidet mondd el!

 

A TESTVÉREK

Volt egyszer egy vidéki városban két testvér: Duska Mihály és Duska Pál. Mind a kettő baromorvos volt és egy házban lakott.

Hivataluk tudatása végett festettek házuk elé egy címert; hogy a parasztok, akik olvasni nem tudnak is, megértsék, egy beteg lovat, meg egy beteg tinót, s illendően a nevüket hozzá: Duska Mihály, Duska Pál baromorvos testvérek.

Amint kiakasztották a címert, másnap beállít hozzájuk egy vidéki atyafi szűrben, tarisznyában.

– Hát mi a belépés?

– Micsoda belépés?

– No, hogy mit kell fizetni az embernek, amiért megmutatják azt a csudát?

– Miféle csudát?

– Hát ami itt van a címeren hirdetve.

– Hát mi van ott a címeren hirdetve?

– No ott az van hirdetve, hogy egy ökör meg egy ló testvérek, egy anyátul valók. Én azt szeretném látni, ha öt garasba kerül is.

Duska Mihály és Duska Pál mindjárt letöröltették a címerről azt az ökröt, meg a lovat.

 

SZÉKELY SZÓ

Juhhússal főtt káposztát evett a székely fiával.

– Egyél káposztát is, hisz az jobb még a húsnál is! – mond az öreg fiának, ki csak a húst ette a tálból.

– Ha jobb volna – mond a fiú –, mind egy béfalófalásig megették volna a farkasok a kertből.

 

JÓ TANÁCS

Két somogyi ember hajt egy szekéren hazafelé valahonnan messze fuvarból.

– Hát Miska, megverted-e már a feleségedet? – kérdi az öregebbik.

– Nem én még.

– Pedig azt meg kellene ám tenni; mert azt tudod, hogy az asszony verve jó. Hány hónapja már, hogy elvetted?

– Három.

– Ahol van ni! Már annyi ideje, aztán még egyszer sem verted meg. Pedig ha eleinte hozzá nem szoktatod, hát később majd aztán nem hagyja ám magát megverni; menmeg később majd ő ver meg téged.

– De ha nem adott rá még okot.

– Dehogy nem adott; csak keresd. Hát most mindgyá’ ahogy hazamegyünk, ott lesz az ok. Ha nyitva találod a kaput, akkor verd meg azért, hogy minek hagyta nyitva? bemehetett volna valami tolvaj rajta; ha pedig csukva találod, akkor verd meg azért, hogy mért nem várta az urát?

– Má’ úgy teszek hát. Ugyancsak jó, hogy mondta kee, Pista bátya.

 

ILYENFORMA FÉREG

– Itthon van – izé – Toportyán úr?

– Megbolondult kend? kit keres itt?

– Hát a doktor úr nem lakik itt?

– Tán Sárkány doktor urat keresi?

– Az! az! Sárkány, Sárkány! nem toportyán. Tudtam, hogy valami ilyen pokolbeli fíreg, de nem jutott eszembe, melyik?

 

A JÓ PÉLDA KÖVETÉSRE MÉLTÓ

Vándorfényképész jött a faluba, s egy pftért keretestől adott egy arcképet.

Természetes, hogy boldog-boldogtalan sietett örökíteni édes énje vonásait.

Valamelyik nagysám, ki köztünk legyen mondva, nemigen ért a betűmorzsoláshoz, könyvet vett kezébe, midőn fényképezteté magát.

Néhány nap múlva a konyhában lévén dolga a tensasszonynak, a gyúródeszkán meglátja főzőnője arcképét, szintén könyvvel kezében.

– Mi jutott eszedbe, Sára, hogy könyvet vettél kezedbe sodrófa helyett – kérdi sértett hangon szakácsnőjét.

– Hát azt gondoltam biz én, hogy tensasszony sem olvas, én sem olvasok, s így ha a tensasszony könyvvel festette le magát, én is úgy tehetek.

 

ITT AZ ÉSZ, FELESÉG

Szép volt a falu mészárosnéja, s ezért járt is utána a faluban szállásolt huszárok őrmestere, s megesett néha, hogy estenként, ha férje honn nem volt, unalmas óráit megrövidíteni meg is látogatta.

Az asszony panaszolta férjének, hogy az őrmester néha azt is kívánja, hogy jó vacsorával kínálja, az pedig sokból telik. Felforrott a mészáros vére, s elhatározta, hogy legelső alkalommal ágy alá rejtőzve várja be az őrmestert, s ha nejét cirógatni meri, fontra vágja.

Még jó délután béült az ágy alá, s várta az estét, az is eljött végre, de el az őrmester is, leült, megölelte, megcsókolta a mészárosnét, s vacsorát kért tőle.

A jó asszony minden kívánatát teljesíté, s a beszédet férjére vezeté, ha véletlenül meg találna jönni.

A bortól nekihevült őrmester kardját kirántotta, s mondott sok mindent, hogy aprítaná így meg úgy a mészárost ezer meg ezer darabra.

A szegény mészáros homlokát kiverte a hideg veríték, s ijedtében nagyot nyögött.

– Mi volt ez? – kérdi az őrmester.

– Megborjúzott a tehén, s borját az ágy alá tettem, hogy meg ne fagyjon – mondá az asszony, ki rettegett férje életeért.

– Böh! böh! böh! – hallik az ágy alól, de az őrmester nem figyelt rá, hanem utolsót cuppantva a szép asszony arcára, eltávozott.

Alig húzta ki a lábát a szobából az őrmester, előmászott a mészáros, s fontos képpel homlokára mutatva mondá:

– Itt az ész, feleség! mihelyt borjút emlegettél, mindjárt bőgtem.

 

NAGY PURIZMUS

Tiszta magyar városba küldték a német szülők fiokat tanulni, célozván egyszersmind a magyar nyelv elsajátítására is; megkérték e célból a tanítót, hogy ne engedjen neki másképp, mint magyarul beszélni. Törje, ahogy tudja. A tanító nagy buzgóságában nemcsak a fiúnak adta ki az erős tilalmat, hogy németül egy szót se szóljon, hanem a tanulótársait is felkérte, hogy mihelyst egy szót szól is németül, adják azt föl neki.

Kevés idő múlva rohan be hozzá egy fiú

– Tanító uram, Rudolf németül szólt.

– Mit mondott? – kérdi a tanító.

– Azt mondta, hogy „áhá!”

– Hát hogy kellett volna azt magyarul mondani?

– Úgy, hogy „ühüm”.

 

Forrás: Jókai Mór: A magyar nép élce – Magyar Elektronikus Könyvtár

Árpád-házi Szent Erzsébet legendái

 

 

SZ.JÓNÁS ILONA

 

Történész, egyetemi tanár. Tanulmányait az ELTE-n végezte, 1954 óta a Középkori Egyetemes Történeti Tanszék oktatója; professor emerita, az MTA doktora.

I. Hermann Thüringia tartománygrófja, költők mecénása, udvarában dalnokversenyt rendezett. Döntőbírónak a szász tudós csillagjóst, Clinsort hívták meg Erdélyből. Clinsor eisenachi szállásán egyik éjjel az égboltot vizsgálta, s a körülötte lévők kérésére, hogy mit olvasott ki a csillagokból, a következőket válaszolta: ,,Tudjátok meg, hogy ezen az éjszakán születik Magyarország királyának a lánya, akinek Erzsébet lesz a neve, szent lesz, és ennek a fejedelemnek a fiához adják majd feleségül, szentségét hírül véve az egész föld ujjongani és örvendezni fog.,,

A történetet Dietrich von Apolda fűzte Szent Erzsébetről írt élettörténetébe, aki bevezető szövege szerint, miután megismerte Marburgi Konrádnak, Erzsébet gyóntatójának a szentté avatást kérő írását, továbbá a kanonizálási eljárás során a négy szolgáló vallomását és más szerzők munkáit, további történetek felkutatásába kezdett. Várakban, kolostorokban kérdezősködött, majd az így összegyűjtött új anyag birtokában a ,,díszítetlent kiszíneztem, a csiszolatlant feldíszítettem, ahogy tudtam,,. Az 1298-ban írt szöveg az első több legendás elemet tartalmazó életrajz.¹

Születése 800 éves jubileumának ünnepe mintegy igazolja Clinsor jóslatát. Az 1207-ben született, 1231-ben meghalt, s 1235-ben szentté avatott Erzsébet, II. András magyar király és Merániai Gertrúd leánya négy évesen került a thüringiai tartománygróf udvarába, ahol felnőve Lajos gróf felesége lett. Kegyes cselekedeteivel, másokért végzett jótetteivel kiérdemelte az egész keresztény világ tiszteletét, s alakját gyönyörű legendákba öltöztette.

Szent Erzsébet életének csodás legendái a szent tetteinek s azok értékének legmélyebb lényegét fejezik ki, s így nem véletlen, hogy ezekkel találkozunk ikonográfiájának jelentős részében, hogy ezek rögződtek leginkább az utókor emlékezetében.

A rózsacsoda

Már kis gyermekként is nagy érzékenységet mutatott Erzsébet a szegények iránt. Gyakran vitt számukra élelmet, ajándékokat környezetének tilalma ellenére. Egy téli napon, mikor kötényébe rejtve alamizsnát vitt, szembe találkozott apjával, akinek kérdésére, mit rejt ruhájában, azt felelte: rózsákat. S mikor a hitetlenkedő előtt feltárta kötényét, az valóban friss rózsákat láthatott benne.

Magyarországi életrajzok a csodás történetet a magyar királyi udvarba helyezték, mások viszont inkább Wartburg várába, ahol a csoda jövendő apósa, illetve férje számonkérésére történt. Az itáliai eredetű legenda először egy névtelen toszkánai Vita-ban fordul elő. A történet nagyon hamar elterjedt, népszerűvé vált, s részét alkotta Szent Erzsébet hagiográfiájának.

A rózsacsodát általában Erzsébet gyermekkorába helyezik, utalva arra, hogy a szentet már korai éveiben is a másokon segítés vágya, a szegények szeretete jellemezte. Gyermekkori játszótársa, Guda vallomásaiban Erzsébet vallásos gesztusairól, megnyilatkozásairól szólva, többek között megemlíti, hogy ,,a gyűrűs és más játékok megnyerésének tizedrészét szegényebb játszótársnőinek adta, akiknek különféle apróbb ajándékokat is juttatott,,.²

A rózsacsoda azonban nem csupán a gyermek szociális érzékenységét szimbolizálja. Ifjú hercegnőként ábrázolja a jelenetet a perugiai Szent Erzsébet templom freskója (Galleria Nazionale d’Umbria), amint kitárja rózsákkal teli kötényét a várból kijövők előtt. Hogy csak a legismertebb ábrázolásokat említsük, így láthatjuk ölében rózsákkal Lorenzetti Trónoló Madonna című képén a Gyermeket tartó Mária jobbján. S így örökítette meg Masaccio Majesta-ján a szent asszonyok kórusában. Ölében rózsákkal ábrázolta Giotto a Santa Croce Bardi kápolnájának freskóján, és hasonlóképpen Lippo Vanni Szűz Mária szárnyas oltárának jobb oldali részében. Későbbi, főleg újabb kori ábrázolásainak pedig egyik legfőbb attribútuma lett.

A rózsa szimbolikus értelmét a középkor nagyban meggazdagította. Szépsége, illata kiemelten pozitív jelentéssel ruházta fel. De legfőképpen a szeretetet, a hitet, a szépséget és az ifjúságot képviselte. Petrus Mora kardinális, Capua püspöke, kertjében a rózsákat szemlélve, pogány szépségük mögött mélyebb értelmüket kereste. ,,A rózsák – mondja – a mártírok, vagy a szüzek vérét jelképezik. Ha pirosak, azok vérét, akik meghaltak a hitért, ha fehérek, a szűzi tisztaságot. A rózsa tövisek közt születik, mint a mártírok az eretnekek és a hóhérok között, vagy miként a tiszta szűz ragyog az igazságtalanság, a gonoszság, a méltánytalanság között.,,³ Szent Erzsébet könyörületes cselekedeteit mindenkor gúny, vádaskodás, irigység kísérte, amit ő a legnagyobb békével, és vidám szívvel viselt el. ,,A kiskorúság állapotában pedig számos sérelmet és ellenszenvet viselt el a titkos és befolyásos udvari népek részéről, akiknek gondjaira bízva nevelkedett. Mindezekben a szó- és tettbeli keserű sérelmekben és csúfolódásokban, amelyeket vallásosságának irigylői ellene elkövettek, akik már zsenge korától meglévő jó természetére és tisztességére s erényére testi fejlődésének megindulásától kezdve irigyek voltak, türelmében egyedül Istent tekintette menedékének és reményének,, – vallotta gyerekkori játszótársa, Guda.⁴ Hasonlóképpen nyilatkozott Isentrud: ,,Csecsemőkorától kezdve pedig egészen addig, amíg élete utolsó napja el nem jött, gyakran volt kitéve sokak támadásának, gyűlölségének, sanyargatásának, irigységének és ármánykodásának, és amint ő az időleges dolgokon tapodva megvetette a világot, úgy a világ is üldözni látszott őt.,, Szentté avatási bullája is megemlíti: ,,szomjúhozva az igazságot testét és lelkét az irgalmas cselekedeteknek adta, az üldözéseket és megaláztatásokat békésen és vidám szívvel viselte,,.

Az éhezőknek alamizsnát osztó hercegnőhöz kapcsolódó legenda révén a rózsa a kenyér, a táplálék szimbólumát is magára vette. Erzsébet adakozása a szegények számára nem a szokásos jótékonykodás volt. ,,A szegényeknek mindig sokat adott egyszerre,, – vallotta Isentrud nevű udvarhölgye, aki beszámolt többek között az 1225–1226. évi nagy thüringiai éhínség során történtekről. Férje távollétében Erzsébet feladata volt a tömegével érkező kiéhezett emberekről való gondoskodás. ,,Továbbá az általános éhínség és szükség idején, amikor a tartományi gróf a cremonai udvarba utazott, a saját csűrjeikben összegyűjtött gabonát a szegények alamizsnájaként sokaknak kiosztotta, naponta annyit adva, amennyi fenntartásukhoz szükséges volt. És amennyit csak ő adott, az az isteni gondviselés erejéből mindenkinek elegendő volt aznapra… Mindenben eleget tett mind ételre, mind italra vonatkozó kérésnek, eladogatva ékszereit is, hogy táplálhassa őket… A közös alamizsnában részesülő szegények összességéből is kiválogatta a szegényebbeket és gyengébbeket, akiket a vár előtt helyezett el, ő maga saját kezével osztotta ki nekik asztala maradékait, sok mindent megvonva magától és szolgálóitól azért, hogy a szegényeknek kioszthassa.,, Bőkezűségének szokatlansága megdöbbenést, ellenkezést is kiváltott. Hazatérő férjének panaszt tett az intendánsa, hogy a hercegnő kiüríttette a hercegi raktárakat, veszélyeztetve ezáltal az udvar ellátását. A tartománygróf azonban ,,jóllehet a rangjával járó kényszerűségek miatt szükségképpen a világ dolgaival foglalkozott, titkon mégis az istenfélelmet tartván szeme előtt, Boldog Erzsébetnek minden Isten dicsőségét szolgáló tettéhez szabad lehetőséget engedett,,.⁵ Özvegysége idején gyóntatójának, Konrádnak a rendelkezésével ütközött Erzsébet bőkezűsége. ,,Az alamizsnaosztás tékozlás számba menő túláradó jóindulatát is megtiltotta neki, egyrészt mert boldog Erzsébet semmit sem tartott meg magának a saját szükségletére, másrészt mert ő is bevallotta, hogy nincs semmije, amit ezentúl adhatna, mivel már mindenről lemondott Konrád kezei között, továbbá nem akarta elviselni, hogy megvonja a saját szájától mindazt, amire szüksége volt, csak azért, hogy másoknak szétosztogathassa.,,⁶

Szentté avatási bullájában IX. Gergely pápa többek között éppen ezt az erényét emeli ki: ,,Ó boldog asszony, ó csodálatos nő, ó édes Erzsébet, akit Isten gazdagságának neveznek, s aki a szegények táplálásáért rászolgált az angyalok kenyerére!,,⁷ A rózsacsoda hősnője maga is rózsává lesz: ,,Salve rosa pietatis, salve flos Ungarie,, – éneklik egyik himnuszában, s a spanyol Pérez de Guzmán dicsőítő versében Szűz Mária kertjének ,,legszebb, legillatosabb rózsája,,-ként ünnepli.⁸

A köpenycsoda

Egy alkalommal vendégek érkeztek Wartburg várába, akik látni kívánták a nagy hírnévnek örvendő hercegnőt. Erzsébet azonban nem tudott megjelenni, nem lévén megfelelő öltözéke, mivel mindenét a szegényeknek ajándékozta. Férje sürgetésére Istenhez fohászkodik, hogy mitévő legyen, s íme egy angyal gyönyörű köpenyt, ékes koronát hozott számára. Erzsébet boldogan magára öltve a vendégekhez sietett, akik elámultak ,,mind közönséggel, színének, szavának és őtözetinek szépségén és ékös voltán,, (Érdy kódex). Egy francia verses életrajz szerint ,,oly szép pír volt az arcán, mint a hajnali rózsa,,.

A legenda rávilágít a korabeli fejedelmi udvarok szokásos életvitelére, a látogatások fogadására, az ünnepségek tartására. Erzsébet hercegnői életéből sem hiányoztak a fényes ünnepségek, lakomák, díszes ruhák, ékszerek, az udvarhölgyek kísérete. A hagiográfiai műfaj követelményei miatt az ilyen események általában kevéssé kapnak helyet a szentek élettörténetében. A Szent Erzsébetre vonatkozó források azonban ebben is kivételek, éppúgy, mint az ugyancsak ritkaságnak számító házastársi szerelemre vonatkozó utalások, amire több említést is találhatunk a szolgálók vallomásaiban. Erzsébet boldogan ölti magára a díszes ruhát, hogy elérje férje megelégedését, tetszését, s ezzel is az ő dicsőségét szolgálja, ,,mivel maga ez világi dicséretet nem kívánt,,. Ugyanis ,,kerülte a hívságot a ruházkodásban, a hosszú és drága ruháktól kiváltképpen tartózkodott,,. Férje távollétében gyakran ,,darócba és vezeklő ruhába burkolta testét,,, s csak férje érkezésére ékesítette fel magát ,,nem a test gőgje miatt, hanem pusztán Istenért, hogy ne adjak férjemnek lehetőséget a vétkezésre, ha esetleg valami nem tetszene bennem, hanem úgy szeressen engemet az Úrban kellő házastársi érzelemmel, hogy attól, aki a házasság törvényét megszentelte, az örök élet jutalmát hasonlóképpen várhassuk,,.⁹

A legenda egyértelmű tanúsága, hogy a jótett elnyeri méltó jutalmát. Erzsébet adakozásainak egész sorát olvashatjuk szolgálói vallomásaiban. Hercegnő korában gondoskodott a szegények, a betegek ruházatának ellátásáról. ,,Még férje életében – vallja Isentrud – szolgálóleányaival együtt gyapjút font, hogy szövetet készítsen a ferencrendi testvérek és a szegények számára ruhaanyagul… A megkeresztelendő szegény gyermekek ruháit is saját kezével varrta… saját kezével varrt a szegény halottak számára temetési ruhákat, egy nagy hófehér lenvászon leplet darabokra tépett, hogy azt a halottak temetésére használja.,,¹⁰ Gyermekei születése után, ,,amikor más előkelő anyák nagy kíséret pompájával, értékes ruhákban szoktak a templomba vonulni, ő darócban és mezítláb ment családjával a távoli templomba,,. Hasonlóképpen körmeneteken is ,,darócban és mezítláb,, haladt a kereszt után, ,,a legszegényebb asszonyok között,,. Özvegyként koldusi ruhát öltött. Toldozott szürke ruhájának elszakadt ujját eltérő színű foltokkal csúfította.

Férje halála után a rokonaitól visszakapott özvegyi járadékát is a szegények között osztotta szét. Értékes ruháit elajándékozta, drága lepedőit a betegek alá helyezte. ,,Ezenfelül minden megmaradt ékszerét, amit még atyja, a magyar király házából hozott, számos ezüst és aranyedényt, sok értékes arannyal átszőtt selyem fátylat és bőséges aranyból és nemes drágakövekből királyi módon nagy művészettel készített ékszereket, és mindenét, amije csak volt, a szegényeknek kiosztotta.,,¹¹ Magatartása miatt ,,a környező földbirtokosok részéről megvetést, káromlást és nagy gúnyt kellett elviselnie, úgy, hogy a rokonai nem akartak vele szóba állni, de még látni sem kívánták, butának és gyengeelméjűnek tartván őt, amiért elvetette a világ gazdagságát, és ezért sokféleképpen gúnyolták és rágalmazták,,.

A díszes öltözék gőgjével szemben az alázatosság köpenyét vette magára. Alázatosságának példája a jól ismert epizód, midőn a várat elhagyva, Eisenach utcáján egy koldusasszony sárba lökte. Erzsébet nemcsak türelemmel elviselte, de nevetve felkelt, és vidáman mosta ki sáros ruháját. Alázatossága összefüggött kiváltságos helyzetének elutasításával, midőn nem akarta, hogy szolgálói úrnőnek nevezzék, hanem azt kérte, egyszerűen Erzsébetnek szólítsák. Ma úgy mondhatnánk, egyfajta társadalmi egyenlőséget kívánt képviselni nemcsak a ruházkodásban, de étkezésében is, ha az igazságérzetét sértette. Irmengard szavaival: ,,nem kívánta betevő falatját zsákmányból nyerni és abból, amit a szegényektől ragadtak el, ahogyan ez a hercegi udvaroknál gyakran megesik,,.¹² Ezért döntött úgy, hogy munkával keresi meg a kenyerét, az altenburgi kolostor számára készített gyapjúfonásával szerzett pénzt. Így találta fonás közben apjának követsége, hogy visszavigyék Magyarországra a magára maradt özvegyet. Ő azonban nem kívánta az eisenachi ferencesek templomában felöltött szürke köpenyt, az alázatosság ruháját királyi öltözékkel felcserélni.

A köpeny védelmet ad a hideg ellen, de egyúttal a pártfogás, az oltalom szimbóluma is. Közismert a Mária-oltalom ikonográfiai megjelenítése: a Szűz kitárt köpenye alá menekülők csoportja. Szent Ferencet Assisi főterén a püspök köpenyével betakarta, ami azt is jelentette, hogy az egyház oltalmába fogadta a szentet. Egy legenda szerint Szent Ferenc a pápa kérésére levetette és elküldte köpenyét Szent Erzsébetnek. A legenda azon túl, hogy Erzsébetet a rend saját szentjének tekintette, azt is jelképezte, hogy a köpeny új tulajdonosa oltalmába vette mindazokat, akik védelemre, gyámolításra szorultak. Így mutatja Liezen-Mayer Sándornak az Esztergomi Keresztény Múzeumban látható képe, amint hercegnői palástját egy koldusasszonyra teríti. A koldusokat felöltöztető szent gyakori megjelenítésével találkozhatunk ikonográfiai ciklusain. A marburgi Szent Erzsébet templom ablaküvegén, az ereklyetartójának életére vonatkozó képsorai között láthatjuk a szentet, amint a koldusokat felöltözteti. Salamanca Szent Izabella ferences kolostorában egy kép Erzsébetet ábrázolja, amint köpenyt ad egy koldusnak, miközben koronája a lábainál hever.

A korona a dicsőség szimbóluma. Erzsébetet királyi származása, éppúgy, mint hercegnő volta révén megillette a korona viselése. Ő azonban letette a templomban aranykoronáját, ahol Krisztust töviskoronával látta. Heisterbachi Cézár Szent Erzsébet oltárra emelésének leírásában olvashatjuk, hogy a császár arany koronát helyezett ereklyéjére. Főként spanyolországi ábrázolások gyakran mutatják a szentet kegyes cselekedetei közben koronával a fején. Így láthatjuk például Murillo Sevillában a Hermandad de la Santa Caridadban lévő képén. Gabriel Asztrik, a spanyol beginák számára készült, jelenleg a párizsi Bibliothèque Nationale-ban található, 29 miniatúrát tartalmazó kézirat részletes leírásában olvashatjuk, hogy Erzsébet arany koronával a fején oszt kenyeret a szegényeknek. Szent Erzsébet koronája nem földi, hanem égi korona, a szentek dicsőségét jelenti. Egy párizsi hóráskönyv miniatúráján az imádkozó Erzsébet fejére angyal helyez aranykoronát, utalva a köpenycsodára. A bécsi lovagrendi templom oltárképén a Mária ölében lévő Kisjézus maga nyújtja a térdeplő Szent Erzsébetnek a koronát.

A leprás legenda

Szent Erzsébet irgalmas cselekedeteinek legmélyebb értelmű szimbóluma. Történt, hogy egy szerencsétlen leprás beteg érkezett a várba, akit az úrnő megfürdetett, s miután másutt már nem volt hely a sok beteg miatt, férje ágyába fektette le. Az egész várnép nagy felháborodással adta tudtára a botrányos esetet az éppen hazaérkező férjnek. A gróf szobájába sietve felrántotta a takarót, s a fekhelyén magát a megfeszített Krisztust látta. Térdre esve a csoda előtt, jóváhagyta felesége cselekedetét.

A betegek ápolása, gondozása a legnagyobb alázatot és együttérzést kívánó irgalmas cselekedete Szent Erzsébetnek, amely ikonográfiájának is leggyakoribb témája. Környezetének tagjai nagy részletességgel számolnak be önfeláldozó könyörületességéről, ahogyan a nyomorult betegeket szolgálta a várban, vagy az általa alapított kórházakban, ahogyan megmosta, bekente, bekötözte a fekélyesek sebeit, ahogyan szeretettel vigasztalta őket elesettségükben. Tette mindezt környezetének gúnyolódása, méltatlankodása, megvetése és tiltása közepette. A kassai Erzsébet-ciklus egyik képén Erzsébet a vár kertjében egy leprást ápol, mialatt a szolgálók rosszindulatúan nevetnek rajta. A betegeket ápoló Szent Erzsébet szinte valamennyi ábrázolásának egyik fő motívuma.

A kor legfélelmetesebb betegsége volt a lepra. Rettegést, megvetettséget, a lehető legteljesebb távoltartást, a társadalomból való kivetettséget jelentette. Erzsébet, Isentrud vallomása szerint, ,,ha valahol leprásokra lelt, leült melléjük, vigasztalta és türelemre intette őket, hogy a test sanyarúsága érdemükre váljék. Semmivel sem félt tőlük jobban, mint az épektől, és bőkezűen adott nekik sok mindent.,,¹³ Gyóntatója, Marburgi Konrád tiltása ellenére, aki ,,tartott attól, hogy a leprások betegsége megfertőzi, vagy megrontja nemes törékenységét, ezért távol tartotta őt a velük való foglalkozástól, sebeik megérintésétől és csókolgatásától,,, a marburgi kórházban lévő egyik leprás asszonyt, ,,akinek az emberek még a látásától is visszarettentek, Boldog Erzsébet felemelte és betakarta, fekélyeit ruháival kötözte be, orvosságokkal gyógyítgatta,,.¹⁴ A beteg végül is meggyógyult.

Éppen a 13. századtól kezdett kibontakozni az az új szellemiség, amely a leprások iránti könyörületet a legnagyobb vallási erénnyé emelte. A szenvedőben, a betegben, a legnyomorultabban is az Úr által a saját képmására teremtett embert látni. A ferences hagiográfiákban gyakran szerepel a leprás alakja, aki valójában Krisztus. (Például Toulouse-i Szent Lajos egyik legendája.) A Tihanyi Kódex egyik ferences prédikációja a felebarátunkkal való irgalmasság tételéről hivatkozik Szent Erzsébet leprás történetének legendájára, amit azzal a konklúzióval zár: ,,mert valamit a szegényeknek teszünk, Urunknak tesszük azt,,. Erzsébet teljes hittel követte a Szentírás sorait, hogy mindaz, amit a nyomorultakért tesz, Krisztusért teszi (Mt 25,40). A marburgi kórházban, amelyet özvegyi járandóságaként kapott összegből hozott létre, arról is gondoskodott, hogy a betegeket megfürdessék. ,,Egy alkalommal széttépett egy gyolcsleplet, amellyel a házakat volt szokás díszíteni, és a megfürdetett betegek alá tétette törülközőként, és betakargatva őket így szólt: »Milyen jó nekünk, hogy a mi Urunkat így megfürdetjük és betakarjuk«.,,¹⁵ Erre utal Temesvári Pelbárt is Szent Erzsébetről szóló prédikációjában: ,,Az irgalmasság valamennyi cselekedetét serényen gyakorolta, ezért mondogatta: milyen boldogok lehetünk, hogy az Urat így fürdetjük és betakarjuk a szegényekben.,,¹⁶

A nyomorultakkal való törődés, az irántuk megnyilvánuló emberszeretet annak a felfogásnak felelt meg, amely az ember számára teremtett világban a Teremtő alkotását, az isteni jóság megnyilatkozását látta. Ezt a világot szeretni kell, minden teremtményével együtt, de főleg az embereket, egészen a leprásokig, ami azt jelentette, hogy segíteni örömüket, boldogulásukat. Szent Erzsébet ezt a szellemiséget képviselte, amit nagyon szépen fejez ki az egyik marburgi alamizsnaosztási történet. Miután Erzsébet bőségesen ellátott egy csoport nagyszámú szegényt, sokan éjszakára is ottmaradtak a kórház udvarán. Erzsébet kenyeret osztatott számukra, majd így szólt: ,,Azt akarjuk, hogy az örömük teljes legyen, gyújtsunk tehát tüzet. És nagy tüzet gyújtott, sokak lábát megmosatta és bekenette. És a szegények énekelni kezdtek, és nagyon jól érezték magukat. Ezt hallván Boldog Erzsébet így szólt: »Íme megmondtam nektek, hogy boldoggá kell tennünk az embereket«. És maga is együtt örült az örvendezőkkel.,,¹⁷ A kassai, vagy a szmrecsányi Szent Erzsébet ciklus leprás legendát ábrázoló jelenetén az ágyon fekvő keresztre feszített Krisztust rózsák veszik körül.

Szent Erzsébet legendái valójában könyörületes tetteiről szólnak, azok lényegét fejezik ki. Egyúttal tanúságot tesznek azok igazságáról a világ számára. De nem csak igazolás, jóváhagyás is, hitelesítés, ha úgy tetszik, egyfajta felhívás arra, hogy ezek az irgalmas cselekedetek szükségesek az emberi élet jobbá tételéhez. Ezt példázza Szent Erzsébet élete, ezt érezte benne saját kora és a későbbi századok elesettjei éppúgy, mint a másokért tenni kész, felelősséget érző jóindulatú emberek. Erzsébet rövid élete, mindössze 24 évet élt, elegendő volt, hogy 800 év múltán is felidézzük emlékét, s a példáját követőknek a mindenkori szükségességét és igényét.

Jegyzetek

¹Magyarország virága. 13. századi források Árpád-házi Szent Erzsébet életéről. (Ford. Csalog Judit.) Szent István Társulat, Budapest, 2001, 283–386.

²A négy szolgáló vallomása. In: Magyarország virága, 148.

³Rosa alphabetica. In: Spicilegium Solesmense. Paris, I–IV. 1852–1858; t. III. 489.

⁴Magyarország  virága, 149.

⁵A négy szolgáló vallomása. In: Magyarország virága, 156–159. In: Magyarország virága, 154.

⁶Uo. 166.

⁷Uo. 184.

⁸Gabriel Asztrik: Szent Erzsébet tisztelete a középkori Spanyolországban. Pécs, 1940.

⁹Isentrud vallomása.

¹⁰I. m. 155.

¹¹I. m. 164.

¹²I. m. 174.

¹³I. m. 158.

¹⁴Erzsébet nevű szolgáló vallomása, i. m. 173.

¹⁵I. m. 173.

¹⁶Temesvári Pelbárt: Pomerium serm. de sanctis. 96. sermo.

¹⁷I. m. 171.

 

Forrás: http://www.vigilia.hu/2007/7/jonas.htm

Tóth Menyhért festőművész

 

(Szeged-Mórahalom, 1904. január 2.–Budapest, 1980. január 11.)

1930-1935: Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Vaszary János, Réti István, Kandó László. A tokaji művésztelep és a bajai festők csoportjának törzstagja, az Alföldi Tárlatok rendszeres résztvevője, a hajósi alkotótábor egyik alapítója. 1973: Nagy István-díj; 1974: Magyar Népköztársaság Munka Érdemrend ezüst fokozata; 1976: Magyar Népköztársaság érdemes művésze; 1990: Posztumusz Kossuth-díj. Tanulmányutak: 1967: Csehszlovákia, a pozsonyi "Naivok" kiállítása alkalmából; 1975: Kanári-szigetek; 1977: Cagnes-sur-Mer [Nemzetközi Festészeti Fesztivál]. Gyermekéveit Miskén töltötte. Tanulmányai befejezése után ide költözött vissza. Hivatásában elszigetelten, magányosan, 1945-1958 között mezőgazdasági munkából, szobafestésből élt, s noha a festészettel nem hagyott fel, munkáit – 1941-es kiállításán kívül -1964-ig nem mutatta be. Három évtizednyi ismeretlenséget követően ekkor ismerték el művészetét. 1974-től a Bács-Kiskun megyei tanács szerződést kötött életművére. Festészete a falu jegyében fogant, a természetben találta meg valódi otthonát: a falusi ember gondolkodás- és érzésvilágát ötvözte képzeletének élménytárával, a művész tudatosságával, a modern művészet eszközeivel. Iskolákhoz nem köthető piktúrája mellőzte a mesterség érvényben lévő szabályait, a naiv festők teljességigényű kozmikus világképével, természetlátásával, a primitív művészettel mutat rokonságot. Ösztönös alkotó, aki a mű küldetésére figyel; a részletező, naturális valóságábrázolástól, stilizálástól a formák egyszerűsödésén át az absztrahálásig vezetett művészete. Festészeti eszménye a teljességet magába foglaló kerekded forma, az ösztönös és erkölcsi töltetű festészet. Az 1930-1945 közötti időszakot az allegorikus megjelenítés hatja át. Főiskolásként kubisztikus kísérleteiben a formák benső rendje szerint jelzi geometrikus felosztottságukat. Rajzos, dekoratív, kalligrafikus formaképzésű munkáin a kígyózó vonaldiagramok, az aranysárga színek dominálnak. Korai munkáit Kalocsa környéki folklorisztikus ornamensek, a szürreális fantázia- és álomvilág stilizált formakultúrája, szecessziós vonalvezetése jellemzi. Elbeszélő festészetének témái a falu életéből, a mindennapi tevékenység köréből erednek: falusi-paraszti környezet, naiv mesevilág, az ellentétek egysége, jó és rossz küzdelme, az élet körforgása. Az emberi test esetleges részletformáit fokozatosan elhagyja egy egyetemesebb formarend érdekében. 1945-ben szovjet katonát is festett. A többször átdolgozott Lenin-portréja – egyik legátszellemültebb, enigmatikus munkája – végül A bölcs / Filozófus (1977) címet kapta. Az életművét végigkísérő mágikus, metafizikus tartalmú képfeliratok, "mondatszalagok" már ekkor feltűnnek képein (Költözködés, 1938; Boldogasszony, 1939; A jó kovács, 1942). Az 1958-ig terjedő időszakban formái szorosabban kötődnek a valóság látványelemeihez; a spontán meseszerűség szürrealista megjelenítése helyett a színekkel formázott figurák, az életképi elemek kerülnek előtérbe, amelyek megformálásában a típusalkotás vezeti. Expresszív realista, plasztikus és derűs képein a sorsot, az emberi életet stilizálja: palántázó ember, mezei jelenetek, ismétlődő mozdulatok (Kecskenyáj, Halászfiú, Káposztaszedők, Szemnézők, Vályogvetők, Cséplésnél) jelennek meg. Gyakori motívuma a jó pásztor báránnyal. A formák tömören idomulnak egymáshoz, dinamikus ritmustömböket alkotnak (Harmonikás, 1949; Palántázók, 1952). Színskálájának alaphangja ekkoriban a kék. Az 50-es években bontakozik ki portréfestészete expresszív lélekrajzai folytatásaként (Ifjúkori önarckép, 1934-35). A szabályostól eltérő esetlegesebb, torzabb fejformákon a jelképi mozzanatok felerősödnek, egyetemes meghatározást nyújtanak az emberről (Ősöm, 1950). Expresszív realista fejsorozata érett stílusának előkészítője. Alakjai többnyire groteszkek, sérült szeműek, madárfejűek, a falu hiedelemvilágát, babonáit, ősi félelmeit idézik. Ironikus emberfelfogását jelzi, hogy gyakran maga is benne van a képben: összetört testének-arcának – a gümőkór egyik szemét megtámadta; festőinasként fél lába átfagyott, ezért amputálni kellett – külső jegyei figuráin is fellelhetők. Az 1974-ig terjedő mitologikus vagy örvendező korszakában az életképszerű részleteket szimbolikus, tömörítő ábrázolás váltja fel. Fokozatosan lemond a perspektíva alkalmazásáról: az ábrázolásmód frontális, két dimenzióra redukálódik, a motívumok síkban, egymás mellé-fölé állítva jelennek meg. A képtémák között emberi tulajdonságokkal felruházott állatok (emberarcú bárányok, emberhalak, a fákat is emberiesíti), csendéletek, egy-két alakos munkák szerepelnek (Parasztok, 1971; Afrika, 1972). A világot, az élőlényeket és élettelen tárgyakat organikus egységben mutatja meg; az egészséges életöröm, ujjongás mellett a félelmet, a drámát is jelzi (Veszély, 1972). Az ún. "fehér" korszak az életmű szintézise, festészeti nyelvújítás. Vonalai egyre szűkszavúbbá redukálódtak, jelzésszerűvé váltak, az egyetlen fehér szín felé tömörültek. Egyvonalas rajzai a formai absztrahálás remekei. A színek színének tekintett fehér a humánum, az ártatlanság, a béke, olykor a gyász szimbolikus színeként jelent meg. A 60-as évek elejétől a képek alapozását adta a fehér szín, erre kerültek a rózsaszín, okker, törtszürke motívumok. A 70-es években élénkebb színekkel alapozott, s a késsel felhordott festékréteget fátyolszerűen vagy éppen rögösen, érdesen a fehérbe kevert minimális szürkével vonta be. A drasztikusabb tónusok így elrejtőztek, a képfelület pasztózusabbá, sejtelmessé, dombormű hatásúvá vált (Az óceán gondja, 1972; Védelem, 1972). A korábban készült munkák egy részét is e fejlesztéses, szakaszos szín- és formaképzéssel dolgozta át, illetve elkészítette fehér változatukat. Az ősi-népi kifejezésmód művészetében a modern európai festészet vívmányaival párosult: a formai-tartalmi absztrahálás új útját mutatta fel a falusi létezés belső és külső helyzetképeit megjelenítve.

Mesterei: Vaszary János, Réti István, Kandó László.

Illusztráció: Tóth Menyhért: Patakparton, Vízparti házikó gólyával

Forrás: www.artportal.hu

Karinthy Frigyes

 

KARINTHY FRIGYES

(1887 – 1938)

Egész irodalmunkban ő a leghíresebb, legnépszerűbb, a legtöbbször olvasott, idézett, emlegetett humorista – holott tulajdonképpen filozófus volt. Egy izgatott, minden iránt érdeklődő filozófus, a XVIII. század felvilágosodásának legkövetkezetesebb és legtudatosabb utóda, a század tudományos igényű humanizmusának képviselője, aki bölcseleti életművet nem hagyott maga után, hanem kitűnő regényekben, gyönyörű novellákban, de nemegyszer mulatságos humoreszkekben fejezte ki különféle nézeteit és életfilozófiáját. A kor talán legeredetibb, legmeglepőbb témavilágú regényírója és novellistája, aki legszebb szépirodalmi műveit versekben írta meg. Egy nagy költő, a Nyugat nagyjaival egyenrangú költő, aki egész életében mindössze két vékonyka kötet költeményt írt, de annál több versparódiával jellemezte írótársait és az irodalomtörténetet. Ennyi talán elegendő is ahhoz, hogy tudomásul vegyük Karinthy Frigyes szabálytalan lángelméjét.

Budapesti kispolgári család fia volt; érettségi után humán műveltsége ellenére a természettudomány izgatta, ezért előbb fizika-matematika szakos bölcsész lett, majd orvostanhallgató. Egyiket sem fejezte be, de szerzett magának annyi ismeretet, hogy idővel írótársai között ő tudott legtöbbet a modern természettudományról, s a maga korában ama kevesekhez tartozott, akiknél nem vált ketté az irodalmi-művészeti-történelmi műveltség meg a matematikai, természettudományi műveltség.

Egyetemista korában már benne él az irodalmi életben. Kosztolányi Dezső és Füst Milán ez időtől fogva mindvégig a legjobb barátja. A magyar felvilágosodás forradalmi hagyományait idéző nagy költemény, a Martinovics már ebben a korszakban keletkezik. Húszéves korára ugyanolyan érett költő, mint barátai, de még sokáig nem jelentkezik verseivel. Egyelőre újságíró lesz… és az is marad mindhalálig. De készül már diákkori emlékeinek kitűnő novella- és karcolatgyűjteménye, a Tanár úr kérem. De lassan készül. Előbb egy sajátos műfajjal jelentkezik: az irodalmi paródiával. Az Így írtok ti egy csapásra híressé teszi. Ezekben a parodizált versekben és prózákban találó kritikát mond az egyes költők és írók stílusáról, módszereiről. Egyszerre szatírák és műelemzések, az életművek jellemzései nagyon mulatságosan. És a végzetévé válik ez a siker. Az olvasók kezdettől fogva elsősorban mint irodalmi parodizálót veszik tudomásul Karinthyt, holott ő maga ezt a műfajt csak nagyon mellékesnek tartotta munkásságában, noha az igények folytán mindhalálig folytatta. Később már irodalmi kitüntetésnek számít, ha Karinthy valakit kiparodizál.

Ilyen módon eleve elkönyvelték humoristának, és ő vállalta is, mert összehasonlíthatatlan humora volt, de azért is, mert ebből meg lehetett élni, és világéletében anyagi gondokkal küzdött. Volt úgy, hogy elég sokat keresett, de felettébb rendezetlen családi életet élt, és a pénzzel sohase tudott bánni. Tehát mindig kellett pénz, és legkönnyebben a humoreszkekért fizettek. Ő tehát élete nagy részében ott ült a különböző kávéházakban, és írta a humoreszkeket, nemegyszer ezekben fejezve ki líráját is, filozófiáját is, sőt keserűségeit is.

Humora vitte a kabaréhoz is. A kabarénak szüksége volt mulatságos jelenetekre, és Karinthy bámulatos könnyedséggel fogalmazott színpadi tréfákat. Ő maga kesernyés ember volt, de kitűnően tudott nevettetni. Meggyötörték a saját életének keserűségei, és még jobban a közélet bűnei, ostobaságai, de bánatait és felháborodásait szatíráiban fejezte ki. És a közönség nevetett, és nevet ma is a furcsa ötletek áradatán. Képzelete kimeríthetetlen volt: szójátéktól groteszk helyzetekig, furcsa alakoktól meglepő fordulatokig birtokában volt a nevettetés minden eszközének.

Azután néha elkomolyodott, és olyan tragikus novellákat írt, hogy az olvasók elámultak: hát ez is Karinthy?

Az első világháború éveiben figyelme erősebben fordul a politika felé. Rendíthetetlen pacifista, várja a polgári forradalmat. 1918-ban ott is áll a forradalom mellett. De 1919-ben nem érti a proletariátus küzdelmének lényegét. Haladó, baloldali polgár volt és maradt: a tanácsköztársaságtól visszahúzódott. De ellentétben sok társától – azoktól is, akik 1919-ben lelkesen vállalták a tanácsköztársaságot, ő soha egy szó erejéig sem mondott rosszat vagy éppen gyalázkodót a proletárok harcáról. Bukásuk után jobban együttérzett velük, mint amikor pillanatnyilag hatalmon voltak.

A húszas és még inkább a harmincas években azután utálkozva néz körül az ellenforradalmi világban. A forradalmat csak idegennek érezte, de az ellenforradalmat ellenségesnek ismerte fel. Egyre erőteljesebben ábrázolja szépirodalmi műveiben az emberben rejtező eredendő gonoszságot, már-már a fasizmus embertelenségeit veti előre, amelyet már nem ért meg. Ugyanakkor egyre hevesebben igényli az emberségességet. Ekkor válik a racionalizmus szószólójává, a XVIII. század filozófusainak utódjává. Később majd meghirdeti az Új Enciklopédia szükségességét, amely ugyanúgy tisztázná a század fogalmait, mint a hajdani franciáké a XVIII. századét. Meg is próbál írni néhány címszót ehhez a jövendő enciklopédiához, de ezek nem állnak össze egésszé. Novelláiban és publicisztikájában olykor filozófus, de filozófiai igényű írásai megmaradnak a publicisztika színvonalán.

Egyre jobban elmélyülnek azonban regényei és novellái. Ezeknek az egyik főtémája a férfi és nő kibékíthetetlen harca. Bizonyára saját élmények alapján úgy véli, hogy a férfi-nő viszonyban mindig a férfi az elnyomott, a kihasznált, a megcsúfolt. De hangja nem a nőgyűlöleté, ellenkezőleg: szinte áhítatos leborulás a női nem egésze előtt. A Karinthy-prózában egy nagy szerelmi lírikus is lappang.

Természettudomány, filozófia, csapongó fantázia kavarog ezekben a regényekben és novellákban. Nemegyszer Swift utódaként (akihez humorának igen sok köze van) maga is Gulliver-regényeket ír, folytatván a halhatatlan utazó kalandjait. Így jut el Gulliver a Faremidóban a tudatra ébredt gépek országába, a Capilláriában pedig az uralomra jutott nők világába. Utolsó regényében, a Mennyei riportban dantei utazást képzel el a túlvilág tájain. Humor és bölcselet, emberségigény és lélektan kavarog ebben a látomásban. De novelláinak sok kötetet kitevő kavargása még sokoldalúbban mutatja képzeletének véghetetlen változatait.

Érdekes módon a lírai költő újra csak a végső években jelentkezett, holott az volt kezdettől fogva. A Nem mondhatom el senkinek című kötet 1930-ban jelent meg, az Üzenet a palackban pedig halála évében (1938). Ha csak ezt a két vékonyka könyvet írta volna, helye ekkor is a Nyugat költőinek első sorában maradna. Még formaművészként sem áll a nagy bravúrosok mögött.

Negyvenkilenc éves volt, amikor agydaganat támadta meg. Ezt akkor még világszerte alig tudták gyógyítani. Olivecrona, a híres svéd sebész operálta. Úgy látszott, meg is mentette. Karinthy betegségéről és a műtét élményéről írta egyik leghíresebb és sajátosan érdekes könyvét, az Utazás a koponyám körült. Önmegfigyelés, dokumentum és líra egészen különös ötvözete ez a magában álló mű: különös klasszikusa irodalmunknak.

A műtét után két évvel, nyaralás közben Siófokon váratlanul meghalt.

Jellegzetes humanista volt: hitt az emberben, hitt a tudományban, hitt a kultúrában, elkeserítette az embertelenség, harcolt a gonoszság ellen. A társadalom nagy összefüggéseit nem tekintette át, haladó eszméiben tehát utópista volt, aki szövetségese minden haladó eszmének. Ez volt egyéniségének a lényege, de a felszínen elsősorban a humorista, a nagy mulattató látszott. És azért volt ez lehetséges, mert valóban nagy humorista, nagy mulattató volt, aki nevettetés közben csaknem elfeledteti, hogy a józan ész bajnoka, a tudomány propagátora, a kor egyik nagy elbeszélő prózaírója és, alig észrevetten, kitűnő költők közt maga is kitűnő költő.

Mindmáig ő a legtöbbet olvasott magyar írók egyike.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár – A magyar irodalom arcképcsarnoka

A Szent Iván éji tűzgyújtás napja

 

Június 24. előestéje volt a szertartásos tűzgyújtás legfontosabb időpontja, hogy a gonosz szellemeket, sárkányokat elűzzék.
A más időpontokban gyújtott ünnepi tüzek népszerűsége nem vetekedhetett a nyári napforduló időpontjában gyújtott tűzzel.

A tüzet azért gyújtják – a falun kívül, dombon, temetőben -, hogy a gonosz szellemeket, sárkányokat elűzzék. Ezért a tűzzel csontokat, szemetet égetnek, hogy nagy füstje legyen. (“Mintha az ördögnek akarnának tömjénezni.”) A tüzet a lányok át szokták ugrani, ebből jósolnak férjhezmenetelükre vonatkozóan.
A szokás a XVI. században már általánosan ismert volt. Szintén a XVI. század óta ismert ez a szólás: “Hosszú, mint a szentiváni ének.” Heltai Gáspár 1570-ben ezt írta: “Hallottam, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, hogy az ördög megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta.”
A XIX. századtól a magyar proverbiumgyűjtemények a szólást a tűzgyújtást kísérő több részes, igen szép rítusének-sorozatra vonatkoztatták, mely a Nyitra környéki magyarok közt volt ismeretes. Akárcsak a pünkösdölő ének, ez is gazdag mitikus motívumkincset ölel át.
A szentiváni tűzgyújtáshoz sokféle hiedelem fűződött. Bod Péter feljegyzése szerint (1750-es évek) üszögöket vittek a gyermekek, és felszúrták a káposztáskertben, hogy a hernyó a káposztát meg ne egye, vagy a vetések közé, hogy a gabona meg ne üszkösödjék. A tűzugrás alkalmából a tűzbe dobott gyümölcsnek gyógyító erőt tulajdonítottak. Szokás volt mezei virágokból, füvekből koszorút kötni s ezt a ház elejére akasztani, tűzvész ellen.

Forrás: ezen a napon

Hogyan olvasnak a felhasználók a weben?

A válasz nagyon egyszerű: “sehogy“…

A legújabb kutatások szerint a neten csak a 20-30 százalékát olvassuk el a megjelenített tartalomnak. Ritkábban használjuk a vissza gombot, és böngészéseink során inkább hagyatkozunk az site által ajánlott tartalomra.

Jakob Nielsen neve egybeforrt a weboldalak használhatósági (usability) elemezésével. (Magyarul 2002-ben megjelent Web-design című könyve – akárcsak a világ minden országában – idehaza is bestseller lett, és azóta is alapműként tekintenek rá a területen dolgozó kutatók.)

Nem olvasunk, csak pásztázunk

Mikor tíz éve először végzett kutatást arról, hogy  „a felhasználók hogyan olvasnak a weben?”, röviden azt a választ adta rá, hogy „sehogy”. Nielsen hívta fel a figyelmet arra, hogy az interneten a felhasználók a legtöbb esetben nem olvasnak, hanem „scannelnek”. Átfutják, végigpásztázzák az oldalak tartalmát, megnézik a főcímeket, az illusztrációkat, a kiemelt szavakat és számokat, beleolvasnak az első bekezdésbe, stb. Csak ha úgy döntenek, hogy kifejezetten fontos számukra az adott lap tartalma, akkor látnak neki a szisztematikus olvasásnak.

Nielsen legújabb vizsgálatát egy német kutatócsoport adataira alapozta. A Hamburgi és a Hannoveri Egyetemen arra keresték a választ, hogy teljesen természetes környezetben hogyan böngésznek az emberek. Rögzítették, milyen oldalakat és mennyi ideig néznek, illetve milyen navigációs eszközöket használnak a lapon. A 25 felhasználó által megtekintett közel 60 000 oldal elemzéséből arra következtettek, hogy a „vissza” gomb az elmúlt évek során veszített jelentőségéből.

“Vissza” gomb

Régebben, a statikus site-ok „uralta” weben a ” vissza” gomb volt a legfontosabb navigációs eszköz a felhasználó számára: ha eltévedt, nem tudta hol van, vagy nem érdekelte az adott tartalom, azonnal erre kattintott. Mostanában az oldalak többségén rengeteg olyan doboz található, ami dinamikusan, sokszor a felhasználó korábbi oldalon való tevékenységétől függően jelenít meg linkeket.

A kutatók szerint elmondható, hogy jelenleg a tipikus felhasználó általában nem egy konkrét információt keres, hanem egyfajta interaktív viszonyban van az adott oldallal. Kíváncsi valamire, ami nem pontosan meghatározott a fejében, figyelembe veszi, mit kínál neki az oldal, és e szerint lép tovább az oldal struktúrájában. A böngészés nem lineáris útvonal egy gráfban, ami a nyitó oldalon kezdődik és egy mélyebb szinten fejeződik be, hanem több fülön, ablakban zajlik egyszerre, néha egy időre megszakad (dolgozik egy kicsit a felhasználó), majd pár óra múlva folytatódik.

Az olvasás képlete

Jacob Nielsen tovább elemezte a Harald Weinreich és Hartmut Obendorf nevével fémjelzett vizsgálat eredményeit. Nielsen arra kereste a választ, hogyan függ össze az oldalon töltött idő a megjelenített információ mennyiségével. Elemzésében csak az átlagos, 30 és 1250 közötti szómennyiséget tartalmazó oldalakra koncentrált és kiszűrte azokat is, amiken túl kevés vagy gyanúsan sok időt töltöttek a felhasználók. Azt találta, hogy (másodpercekben kifejezve):

az oldalon töltött idő = 25 + a szavak száma x 0,044

Ez azt jelenti, hogy a userek átlagosan minden oldalon (amit ténylegesen elkezdenek olvasni) 25 másodpercet töltenek orientációval: átfutják, mi hol van, mik a navigációs eszközök, képek, címek, stb.,  de ezen felül 100 szavanként csak 4,4 másodperccel töltenek többet az oldalon. Egy 300 szavas weboldalt így átlagosan 25+3×4,4= 38,2 másodpercig olvasnak.

Nielsen szerint ha feltételezzük, hogy az oldalon töltött teljes időt olvasásra fordítjuk – ami nyilvánvalóan nem így történik –, és úgy vesszük, hogy 250 szót olvasunk el percenként  – ami már a gyorsolvasás határa –, akkor a legrövidebb oldalak esetében is csupán töredékét néznénk meg ténylegesen az információnak. A vizsgált minta alapján a felhasználók átlagosan 20-30 százalékát olvassák el a megjelenített tartalomnak.

Hogy jobban érzékeltessük az olvasási kedv csökkenését: azon oldalak esetében, melyek olyan hosszúak, mint ennek a cikknek az első három bekezdése, egy átlagos felhasználó még a Nielsen által vett ideális körülmények esetében is csupán a 40 százalékát olvasná el ténylegesen. A cikk teljes egészének pedig 30 százalékát néznék meg a felhasználók, átlagosan 50 másodpercet töltve ezen az oldalon….

Forrás: Zaang Média