Jacopo Tintoretto

417 évvel ezelőtt, ezen a napon Velencében meghalt Tintoretto itáliai festő.

Jacopo Tintoretto (Jacopo Robusti)
(1518 Velence – 1594 Velence)
Olasz festő, a manierista festészet legnagyobb mestere. A reneszánsz kompozíciós törvényeinek alkalmazása még kötik az előző korhoz, de a merész rövidülések, a szenvedély, a döbbenetes fény-árnyék hatások már a manierizmusra utalnak, és Tintorettót a barokk előfutárává teszik. Tanult B. Veronese és P. Bordone műhelyében, majd dolgozott Tiziano mellett is. Ez utóbbi hamar elbocsátotta őt műhelyéből. Tiziano és Tintoretto közti ellenszenv soha nem oldódott fel. Tintoretto kizárólag Velencének dolgozott.

Korai korszakában a firenzei manierizmus mestereit követte. Michelangelótól és a relief-szobrász Jacopo Sansovinótól elleste a kompozíciós szerkesztést és az alakábrázolást, melyet sikeresen alkalmazott egyéni kifejezésmódjában. E korszak legérettebb képe a velencei Accademián található Szent Márk csodája (1548). Fény-árnyék kontrasztjai, bravúros rövidülés-ábrázolása valamint belső izgalma a manierizmus egyik fő alkotásává teszik.

A sok megbízást csak úgy tudta teljesíteni, hogy másokat is alkalmazott egy-egy munkájánál. Ezek között volt lánya, Marietta, és fia, Domenico is. Az ötvenes hatvanas években egyre inkább erősödnek Tintoretto alkotásaiban a már említett manierista vonások: a merész átvágásos kompozíció, a színek erõsségének fokozása, a sötét- világos kontraszt, a léptékváltás. Ennek kimagasló példája a Zsuzsánna és a vének (Bécs, Kunthistorisches Museum) és a velencei Scuola Grande di San Marco részére festett Szent Márk holttestének elszállítása és Szent Márk megment egy szaracént (Velence, Accademia), valamint Szent Márk holttestének megtalálása (Milánó, Brera)

A nyolcvanas évektől műhelye segítségével nagyméretû képeket festett a Doge-palotába. Ide készült a világ egyik legnagyobb pannója a Paradicsom (17×22). Utolsó műveit a velencei San Giorgio Maggiore részére festette: Krisztus sírbatétele, Utolsó vacsora, Mannaszüret.

Forrás: Berze Nagy János Gimnázium (www.berze-nagy.sulinet.hu/)

Szilárd Leó

 

 

„Hosszú életem folyamán, amit tudósok közt töltöttem el, senkivel sem találkoztam, akiben több lett volna a képzelőerő és eredetiség, akinek a gondolkodása és véleménye olyan önálló lett volna, mint Szilárd Leóé. Amikor ezt mondom, kérem, gondoljanak arra, hogy Albert Einsteint is jól ismertem.” (Wigner Jenő)

Szilárd Leó Budapesten született 1898. február 11-én. Gyenge fizikumú, sokat betegeskedő gyerek volt, így eleinte az édesanyja tanította odahaza. A budapesti VI. kerületi Reálgimnáziumban tette le az érettségit, majd beiratkozott a Műegyetemre. Tanulmányait a világháború kitörése miatt félbe kellett szakítania, és az osztrák–magyar hadseregben mint hivatalnok teljesített katonai szolgálatot a tűzérségnél. A Tanácsköztársaság idején a forradalmi ifjúsági mozgalomban propagálja közgazdasági reformeszméit, ezért annak bukása után, 1919 decemberében emigrál.
Eredeti elképzelése alapján elektromérnök szeretett volna lenni, de a kibontakozó atomfizika magával ragadja és a berlini Műegyetemre iratkozik be. Doktori disszertációját Laue (1914-ben kapott fizikai Nobel-díjat) irányításával a termodinamika tárgykörében írta. 1929-ben lát napvilágot igen figyelemre méltó dolgozata Entrópiacsökkenés termodinamikai rendszerben intelligens lény hatására címmel, amelyben az entrópia és az információ közötti kapcsolatot írja le. Ez a dolgozat tekinthető a modern informatika kiindulópontjának. Szilárd Berlinben több szabadalmat adott be, melyek közül legjelentősebb az, amit Einsteinnel együtt nyújtott be egy hűtőfolyadékok áramoltatására alkalmas mágneses szivattyúra. Ebben nincsenek könnyen meghibásodó alkatrészek (dugattyúk, forgórészek), ezért az atomreaktorok hűtőrendszerében ma is ezen az elven működő szivattyúkat használnak.

„Holdkóros” ötlet?
Mikor 1933-ban Hitler hatalomra jut Németországban, elhagyja Berlint és Angliába utazik. Úgy gondolta, biológiával kezd el foglalkozni, a sors azonban közbeszólt.
A Royal Societyben meghallgatta Rutherford előadását, aki arról beszélt, hogy milyen hatalmas energiákat rejt magában az atommag, de igyekezett gyorsan hozzátenni: aki en- nek az energiának a gyakorlati felhasználásáról be- szél, az holdkóros. Több se kellett Szilárdnak, aki sohasem tisztelte a korlátokat és mindig is irritálták azok a személyek, akik valamit lehetetlennek tartottak. Foglalkoztatni kezdte a probléma, és csakhamar arra a következtetésre jutott, hogy ha a maghasadással neutronkibocsátás is jár és a kibocsátott neutronok száma egynél több, akkor lehetséges az energiatermelő láncreakció. Elméletét írásban is rögzítette, amelyben úgy gondolta, hogy a számításba vehető elemek a berillium, bróm és uránium, valamint arra is kitért, hogy az elszökő neutronok miatt csak egy kritikus tömeg felett indulhat be a láncreakció. Ezt a neutron által kiváltott nukleáris láncreakciót tartalmazó leirást 1934-ben szabadalmaztatta a Brit Admiralitásnál. Közben újból és újból előhozakodott szakmai körökben ezzel a „rögeszmével”, de a tekintélyes atomfizikusok csak elnézően mosolyogtak. Egészen 1939-ig. Ekkor Berlinben Hahn és Strassmann felfedezték a maghasadást. Szilárd már egy éve Amerikában tartózkodott, amikor Fermi és Zinn, majd Joliot Curie kísérletileg igazolták, hogy egy neutron által kiváltott maghasadásban két új neutron keletkezik. Ezzel karnyújtásnyira került az önfenntartó láncreakció megvalósítása, egyúttal azonban egy minden addiginál pusztítóbb fegyver, az atombomba megalkotásának a lehetősége is.
Szilárd Leó közreműködésével ekkor Albert Einstein írt levelet Roosevelt elnöknek, amelyben sürgetik az amerikai kormányt a megfelelő lépések megtételére, mielőtt még Hitlernek sikerülhetne kifejlesztenie az atombombát.

Einstein és Szilárd Leó levelet ír Roosevelt elnöknek

Chicago és Los Alamos
Beindul a Manhattan-program a láncreakció megvalósítására, melynek egyik motorja a „Generális”-nak titulált Szilárd Leó. Számtalan javaslatával segíti az első atommáglya megépítését. Tőle származik az a módszer, hogy a maghasadásban keletkező gyors neutronokat grafitban lassítsák le, mielőtt újból uránba érnek, és az uránt rudak formájában helyezzék a grafit közé. Végül is 1942. december 12-én a chicagói atommáglyában megvalósult az 1,0006 sokszorozású önfenntartó nukleáris láncreakció (lásd ÉT, 1992/49, 50.). A szellem kiszabadult a palackból. (Ami Chicagóban békés nukleáris reaktorként valósult meg, az egyben a Manhattan-program sikerét, az atombomba közeli kísérleti robbantását is előrejelezte..)
Amikor azonban Németország kapitulált 1945 májusában, de Japánnal még hadban állt Amerika, Szilárd Leó előtt világossá vált, hogy az atombombákat a távol-keleti országban fogják bevetni. Látszólag ugyan Japán térdre kényszerítése lesz a cél, de a szörnyű demonstráció a Szovjetunió elrettentésére
is szolgál. Ekkor Einsteinnel egy újabb levelet fogalmaznak meg Roosevelt elnökhöz, amelyben határozottan ellenzik az atomfegyverek emberek elleni bevetését. Az ügynek megnyerik Roosevelt feleségét, kinek közbenjárására az elnök hajlandó volt fogadni Szilárd Leót, és a találkozót május 8-ára tűzték ki. Roosevelt azonban április 12-én váratlanul elhunyt.
Szilárdék lázas igyekezete, hogy kapcsolatot teremtsenek Trumannal, az új elnökkel, sajnos, nem járt sikerrel. Ennek legnagyobb akadálya a hierarchia közbülső lépcsőfokán álló, a külügyminiszteri posztra kiszemelt Byrnes volt, aki nem értett egyet Szilárd

Walter Zinn társaságában az I. Pugwash konferencián

álláspontjával. Miután egyértelművé vált, hogy nem sikerül a kormányt megakadályozni az atombomba japánok elleni bevetésében, Szilárd megfogalmazott egy tiltakozó petíciót és azt aláíratta a legjelentősebb tudósokkal. Bár Szilárdot folyamatosan fenyegette az elhárítás, hogy vád alá helyezik titoktartás megszegése miatt, mégis sikerül ötvenhárom aláírást összegyűjtenie. Hirosima és Nagaszaki ugyan nem kerülhette el a sorsát, de Szilárd Leó a hadvezetés erős nyomása ellenére is nyilvánosságra hozta a tiltakozó petíciót, bizonyítékául annak, hogy a mértékadó tudósok többsége ellenezte az atomfegyverek bevetését. A „tudós felelőssége” paradoxon azóta is foglalkoztatja a tudományfilozófiát és az irodalmat, hogy a zsurnalisztikáról ne is beszéljünk.
Szilárd és Fermi 1955. május 17-én megkapta az atomreaktor szabadalmi elismerését, amelyet tőlük az amerikai kormány jelképes egy dollárért vásárolt meg.

Az élet fizikusa
A háború után Szilárd Leó hátat fordít az atomfizikának és biológiai, valamint biofizikai kérdésekkel kezd el foglalkozni. Rendkívüli tehetségét bizonyítja, hogy ezen a téren is jelentős eredményeket ért el és a molekuláris biológia egyik megalapozójának tekintik. Kifejlesztette a chemosztátnak keresztelt berendezést, amely változatlan körülményeket biztosít egy folyamatosan szaporodó baktériumpopuláció fenntartására úgy, hogy az egy térfogategységre jutó baktériumok száma időben változatlan marad. Ezáltal lehetővé vált a mutációk számának regisztrálása különböző szaporodási gyorsaságok mellett. Ezenkívül foglalkozott az öregedés folyamatával és az emlékezet funkciójával is. Amikor szervezetét megtámadta a rák, saját maga számította ki a sugárzási dózis értékeit, és kigyógyította magát a betegségből.
Idősebb korában – mint korának több nagy tudósa – tevékenységének nagy részét a politikának szenteli. A nukleáris fegyverkezés megakadályozása érdekében még Hruscsovval is tárgyal. Élénk szelleme a sci-fi irodalom műveléséhez is elvezette. Írásainak rendkívüli jelentőséged ad a tudományos hitelesség. A Delfinek hangja című szellemes sci-fi novellája a földi élet elpusztíthatóságának témájára épül. 1958-ban megkapja az Einstein-díjat, egy év múlva Az atom békés felhasználásáért díjat. 1961-ben a Nemzeti Akadémia (National Academy) tagjai sorába választotta.
Szívroham következtében hunyt el a kaliforniai La Jolla-ban 1964. május 30-án. A Holdon krátert neveztek el tiszteletére, amely az északi szélesség 34. és a keleti hosszúság 106. fokán található.

Dr. Bödők Zsigmond
(Komárom)

Kalkuttai Teréz anya mondásai

A CSALÁDI ÉLETRŐL

„Azt gondolom, hogy a mai világ fejtetőre van állítva, és sok a szenvedés azért, mert oly kevés a szeretet az otthonokban és a családi életben. Nincs időnk a gyermekeinkre, nincs időnk egymásra, nincs időnk élvezni egymás jelenlétét.“

“A szeretet az otthonainkban kezdődik; a szeretet az otthonokban lakik és ezért van a sok szenvedés és szerencsétlenség a világban… Úgy tűnik, manapság mindenki szörnyű sietségben van, türelmetlenül a minél nagyobb siker, fejlődés, gazdagság és más hasonlók elérésében, a gyermekeknek pedig szüleik idejéből oly kevés jut. A szülőknek nincs idejük egymásra és így a családokban kezdődik a világ békéjének felbomlása.”

“Szükségünk van megtalálni Istent, de Őt nem találhatjuk meg a zajban és nyugtalanságban. Isten a csend barátja. Nézzétek a természetet, ahogy a fák, a virágok, a fű csendben növekszik; nézzétek a csillagokat, a Holdat és a Napot, ahogy csendben haladnak… Szükségünk van a csendre, hogy megérinthessük a lelkeket.”

A SZEGÉNYSÉGRŐL

“Istent látom minden emberi lényben. Amikor a leprások sebeit mosom, úgy érzem, mintha magát az Urat ápolnám. Hát nem egy csodálatos tapasztalat?„ – 1974-es interjú.

“Amikor ezt a pusztaságot látom, haragot érzek. Egyébként nem engedem meg magamnak a haragot, de miután láttam Etiópiát, nem tudok ezen segíteni.„ — Washington 1984.

“A legszörnyűbb szegénység a magány és az érzés, hogy senki sem szeret minket.”

“A ma legnagyobb betegsége nem a lepra, sem a tuberkulózis, hanem a nemkívántság és kivetettség érzése.”

“A világban nagyobb az éhség a szeretetre és elfogadásra, mint a kenyérre.”

“Olykor azt gondoljuk, a szegénység: éhesnek, mezítelennek és hontalannak lenni. Mégis a legnagyobb szegénység nemkívántnak, nem szeretettnek lenni és tudni, hogy senki sem törődik veled. El kell kezdenünk gyógyítani ezt a szegénységet a saját otthonainkban.”

A SZERETETRŐL

“Igyekszem a szegényeknek szeretetből nyújtani azt, amit a gazdagok pénzért kapnak. Nem, én nem érinteném meg a leprást ezer fontért sem; de Isten iránti szeretetből örömmel ápolom.”

“Megismertem a paradoxont: ha fájdalomig szerettek, a fájdalom eltűnik és csak a szeretet marad.”

“Nem vagyok biztos abban, milyen lesz a mennyben, de egyet biztosan tudok. Ha meghalunk és eljön az idő, hogy az Úr ítéljen fölöttünk, NEM azt kérdezi majd: mennyi jót tettünk életünkben, hanem mennyi SZERETETTEL tettük.”

“Ha elítélitek az embereket, nincs időtök szeretni őket.”

Forrás: metropolita.hu

Anthony de Mello: Lehántva az “én” burkait

Javaslom, vegyünk most egy másik gyakorlatot. Kérlek, írd le egy darab papírra, határozd meg valami tömör kifejezéssel, mi is vagy. Például: üzletember, pap, emberi lény, katolikus, zsidó, bármi.
Néhányan, amint látom, olyasmiket írtak, mint eredményes, világjáró, kompetens, élő, türelmetlen, összpontosított, alkalmazkodó, békítő, szerető, az emberi faj tagja, túlszervezett. Ez tehát, bízom benne, önmagatok megfigyeléséből ered. Mintha egy másik embert néznétek.
Vedd észre, hogy az “én” nézte a “magam”at. Ez egy érdekes jelenség, amely mindig is tűnődésre késztette a filozófusokat, misztikusokat, tudósokat, pszichológusokat, hogy tudniillik az “én” képes megfigyelni a “magam”-at. Úgy tűnik, az állatok egyáltalán nem képesek erre. Úgy tűnik, hogy bizonyos nagyságú intelligencia szükséges ahhoz, hogy valaki ezt képes legyen megtenni. Amit most adok nektek, az nem metafizika; nem filozófia. Egyszerű megfigyelés és józan ész.5 A Kelet nagy misztikusai valóban erre az “én”-re utalnak, nem a “magam”-ra.
Tulajdonképpen e misztikusok közül néhányan azt magyarázzák nekünk, hogy először dolgokkal kezdünk, a dolgok tudatára ébredünk, majd a gondolatokéra (ez a “magam”); végül pedig a gondolkodóéra. Dolgok, gondolatok, gondolkodó. Amit mi valójában keresünk, az a gondolkodó. Ismerheti-e a gondolkodó önmagát? Tudhatom-e, mi az “én”? E misztikusok közül egyesek ezt hozzák fel: megvághatja-e a kés önmagát? Megharaphatja-e a fog önmagát? Láthatja-e önmagát a szem? Ismerheti-e az “én” az `én’-t?” De engem most egy határtalanul praktikusabb dolog érdekel, mégpedig az, hogy mi nem az “én”. Olyan lassan haladok majd, amennyire lehet, mivel a következtetések megsemmisítők, kétségbe ejtők. Szörnyűek vagy elborzasztóak, attól függően, hogy mi a meglátásod.
Ezt hallgasd meg: Én vagyok-e a gondolataim, a gondolatok, melyeket gondolok? Nem. A gondolatok jönnek és mennek; én nem vagyok a gondolataim. Én vagyok-e a testem? Arról informálnak minket, hogy testünkben sejtek milliói cserélődnek vagy újulnak meg minden percben, úgyhogy minden hetedik év végén egyetlen olyan sejtünk sincs, amely hét évvel korábban a testünkben lett volna. A sejtek életre kelnek és elpusztulnak. De, úgy tűnik, az “én” megmarad. Így tehát én vagyok-e a testem? Nyilvánvalóan nem.
Az “én” valami más és több, mint a test. Mondhatnád, hogy a test része az “én”-nek, de az egy változó rész. Mozgásban, változásban van. Ugyanazzal a névvel illetjük, de az állandóan változik. Mint ahogy ugyanazon a néven nevezzük a Niagara-vízesést, pedig a Niagara-vízesést víz alkotja, amely szakadatlanul változik. Ugyanazt a nevet használjuk egy örökkön-örökké változó realitásra.
Hogy van ez a nevemmel? Az “én” az én nevem? Nyilván nem, minthogy megváltoztathatom a nevemet anélkül, hogy az “én” változnék. És a karakteremmel {?} hogy van ez? Hogy van ez a hitem dogmáival? Azt állítom, katolikus vagyok, vagy zsidó. Ez alapvető része az “én”nek?
Amikor áttérek egyik vallásról a másikra, akkor megváltozott az “én”? Új “én”-em vane, avagy ugyanaz az “én” változott? Más szavakkal, a nevem alapvető része-e az “én”emnek? A vallásom alapvető része-e az “én”nek? Már szóltam a kislányról, aki azt kérdezi a fiútól: “Presbiteriánus vagy?” Nos, valaki mesélt nekem egy másik történetet, Paddyről. Paddy egy belfasti utcán sétált, és érzi, hogy pisztolyt nyomnak a tarkójához, és egy hang így szól: “Katolikus vagy-e, avagy protestáns?” Nos, Paddynek most gyorsan kell, hogy járjon az esze, azt válaszolja: “Zsidó vagyok.” És hallja, amint a hang megszólal: “Alighanem én vagyok a legszerencsésebb arab egész Belfastban.”
Oly fontosak számunkra a címkék. Állítok valamit: “Én republikánus vagyok.” De vajon valóban az vagy? Nem gondolhatod komolyan, hogy amikor átigazolsz egy pártból egy másikba, akkor új “én”-ed van. Avagy nem ugyanannak a régi “én”-nek van új politikai meggyőződése?
Emlékszem, beszéltek nekem egy emberről, aki megkérdezi a barátját: “Azt tervezed, hogy a republikánusokra szavazol?” A barát azt feleli: “Nem, a demokratákra fogok szavazni. Az apám demokrata volt, a nagyapám demokrata volt, és az ükapám is demokrata volt.” Mire az ember: “Őrült egy logika. Úgy értem, ha az apád lótolvaj lett volna, és a nagyapád lótolvaj lett volna, és az ükapád lótolvaj lett volna, akkor te mi lennél? “Ah – felelte a barát -, akkor republikánus lennék.”
Életünk oly nagy részét töltjük azzal, hogy címkékre reagálunk, a magunkéra és másokéra.
Azonosítjuk a címkét az “én”-nel. Gyakori címkék a katolikus és a protestáns. Egyszer egy ember felkeresett egy papot és így szólt: “Atya, misét akarok mondatni a kutyámért.” A pap méltatlankodott. “Mit ért ön azon, hogy misét mondatni egy kutyáért?” “A kedvenc kutyám” – magyarázta az ember. “Szerettem azt a kutyust, és szeretném, ha ön misét mondana érte.” A pap azt válaszolta: “Itt mi nem mondunk misét kutyákért. Próbálkozzék talán a másik felekezettel, amely ugyanebben az utcában van. Vesse fel nekik, talán megteszik, amit ön kér.” Távozás közben az ember ezt mondta a papnak: “Nincs ez így jól. Valóban szerettem azt a kutyust. Azt terveztem, hogy egymillió dollárt ajánlok fel fizetségként a miséért.” Mire a pap: “Várjon csak! Eddig miért nem említette, hogy az ön kutyája a mi felekezetünkbe tartozott?” Osztogatva a címkéket, miféle értéket képviselnek azok az “én” szempontjából? Állíthatjuk-e, hogy az “én” nem azonos egyetlen ráaggatott címkével sem? A címkék a “magam”hoz tartoznak.
Ami állandóan változik, az a “magam”. Változik-e az “én” egyáltalán? Változik-e a megfigyelő egyáltalán? Tény, hogy bármilyen címkére gondolj is, azt a “magam”ra kell alkalmaznod (kivéve talán, ha a címke az emberi lény). Az “én” nincs ezek között. Így tehát, amikor kilépsz önmagadból, és megfigyeled a “magam”-at, többé nem azonosulsz a “magam”-mal. És a szenvedés a “magam”-ban létezik, amikor tehát azonosítod az “én”-t a “magam”-mal, megkezdődik a szenvedés.
Tegyük fel, hogy félelmeid vannak vagy kívánságaid vagy aggodalmaid. Amíg az “én” nem azonosul pénzzel, névvel, nemzetiséggel vagy személyekkel vagy barátokkal, vagy bármilyen minőséggel, tulajdonsággal, sajátsággal, addig az “én” nincs veszélyben. Nagyon aktív lehet, de semmi sem fenyegeti. Gondolj bármire, ami fájdalmat, rettegést vagy nyugtalanságot okozott, vagy jelenleg is okoz. Először is megleled a vágyat a szenvedés alatt, azt, hogy valamit szenvedélyesen kívánsz, máskülönben nem szenvednél. Mi ez a vágy? Másodszor, ez nem egyszerűen egy vágy, jelen van az azonosulás is. Valahogy így szóltál önmagadhoz: “Az `én’-em jóléte, mondhatni az egész léte e vágyhoz kötődik.” Minden szenvedés oka az, hogy azonosulok valamivel, legyen bár az a valami önmagamon belül vagy kívül.

Forrás: Polczer Porta

Kis Teréz utolsó verse

Isteni Jézus, hallgasd meg imám
hagy vidítsalak fel szeretetemmel
Te tudod jól, hogy egyedül neked akarok tetszeni
kérlek teljesítsd ezt a leghőbb vágyam!

Amíg tart ez a szomorú száműzetés,
elfogadok minden próbatételt, hogy elbűvölhesselek,
hogy megvigasztalhassam a szíved,
és bennem beteljesülhessenek terveid,
a műved, ó Hitvesem,
Szerelmem, Megváltóm.

Szerelmedre vágyom, ó Jézus,
csak a szerelmed változtathat meg,
vedd körbe szívemet emésztő tüzeddel,
akkor áldani és szeretni tudlak majd,
és akkor úgy foglak majd áldani és szeretni,
ahogy a Mennyországban teszik
ugyanazzal a szeretettel,
mellyel Te szerettél engem, Jézus, Örök Ige.

Isteni Megváltó, életem végén
jöjj el értem
egy percet se késs,
járjon át végtelen gyöngédséged,
és isteni tekinteted tisztasága,
szólíts meg azon a hangon,
melyen először szólítottál:
“Gyere, megbocsájtok mindent,
pihenj meg, hűséges jegyesem,
borulj keblemre, arám,
tudom, hogy te nagyon szerettél engem!”

Forrás: metropolita.hu

Csapody Vera állami díjas botanikus

 

 

CSAPODY VERA

(1894-1985)

A növényvilág tudományos ábrázolásának művésze 1890. március 29-én született Budapesten. Orvos édesapja kora gyermekkorában felkeltette érdeklődését a természet szépségei iránt. Általa ismerte meg az erdei – és mezei növények életét, hasznosságát, a bennük rejlő különleges világot. Az ő biztatására, valamint festő nagybátyja hatására kezdett rajzolni – festeni. Mégis, már ebben az időszakban fizikusnak készült, más pályát önmagának nem is tudott elképzelni. 1908-ban sikeres érettségi vizsga után külön engedéllyel iratkozott be a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakára, ahol 1913-ban a nők közül elsőként szerzett diplomát. Ezt követően tudományos pályára készülve az egyetem fizika tanszékén gyakornokoskodott.

Édesapja korai halála azonban kettészakította korábbi terveit. Hat testvérével maradt árván, és a fizetés nélküli gyakornoki munka helyett állást kellett keresnie. Kezdetben óraadó, helyettes tanár, 1916-tól pedig a Sacre Coeur Sophianum katolikus leánygimnáziumban (1914-ben alakult Budapesten, a kolozsvári után másodikként) tanította a matematikát és a fizikát. 32 évig volt a leánygimnázium tanára, az utolsó tíz évben az igazgatója. Az iskola megszűnése után 1949-ben a Természettudományi Múzeum Növénytárának tudományos főmunkatársa lett. Bár 1966-ban “hivatalosan” nyugdíjba vonult – ami oly keveseknek adatik meg -, még további, közel két évtizeden át változatlan kedvvel, biztos kézzel folytatta munkáját, élete szinte utolsó napjáig.

Több mint három évtizedes tanárkodása alatt kiváló eredményeket ért el a matematika-fizika oktatásában. Számtalan egyéni módszer alkalmazásával, személyi varázsával, tanításának szuggesztív erejével a “száraz tárgyak” óráit is kedveltté tette tanítványai számára. Soha nem alapított családot. Azt pótolta a leánygimnáziumban végzett több száz fiatal ragaszkodása, akikkel később sem szakadt meg segítőkész, baráti kapcsolata. De életét a növények iránti végtelen szeretet is kitöltötte. A matematika-fizika tanítása mellett szabad idejében szívesen festett, főleg virágokat, mezei növényeket.

Jávorka Sándor egy akvarelljeiből készült kiállításon ismerte fel növényrajzoló tehetségét. Felkérte legyen munkatársa, az akkor előkészületben lévő művéhez szükséges növényi ábrázolások elkészítésében. Csapody Vera továbbra is változatlanul tanított, de ettől kezdődően tanári munkája mellett érdeklődése mindinkább a növényi ábrázolás, a növényi élet fejlődésének megfigyelése felé fordult.

40 éven keresztül, Jávorka Sándor haláláig dolgozott együtt a botanikai tudomány két kiválósága. Ez idő alatt egymást követték a növényvilág megismerését, a botanikai kutatást és oktatást, az alkalmazott botanikai tudományt szolgáló, valamint a természetet kedvelők részére készült tudományos ismeretterjesztő, más társszerzőkkel, továbbá önállóan készített munkák egész sora.

1924-25-ben látott napvilágot specialisták közreműködésével Jávorka Sándor kétkötetes munkája “A magyar flóra” (Flora Hungarica), amelyben a Kárpátmedence virágos növényeiről ő készített kitűnő rajzokat. Bár neve a mű borítóján nincs feltüntetve, Jávorka könyvének bevezetőjében így írt erről; “Az alaktani alapfogalmakat tárgyaló bevezető részt pedig Csapody Vera tanárnő volt szíves botanikai szakértelemmel készült rajzaival illusztrálni”.

Több éven keresztül dolgozott Jávorka Sándorral “A magyar flóra képekben. Iconographia Florae Hungaricae” összeállításán. A képes atlasz a kárpáti, pannóniai, sőt részben az illír és mediterrán flóra növényeit mutatja be.

Az itt élő több mint négyezer növényfaj, illetve taxon nyomdai sokszorosításra átlátszó papíron készítette el a nagyszámú növényi festményt és rajzot. Az 1929 -1934-ben megjelent mű ma is egyik legsikerültebb alkotása, amelyhez hasonló munka az utóbbi évekig nem készült, amelyet az Akadémiai Kiadó 1975-ben és 1979-ben újra megjelentetett.

A szegedi Tudományegyetemen 1932-ben “Mediterrán elemek a magyar flórában” című dolgozatával doktori fokozatot szerzett.

Hallatlan munkabírással dolgozott. Alkotásaiban széles körű növényismerete szerencsésen kapcsolódott össze művészi rajzolatú festészeti, grafikai tudásával. Jávorka Sándor tanácsára tanulmányozta a növényfestészet akkor ismert módszereit. Így a XIX. század második évtizedében elhunyt Kitaibel Pál neves természettudós háromkötetes művének tökéletes színű rajzait, amelyet Waldstein Ferenc Ádám irányításával Schütz Károly és fia János bécsi mesterek készítettek.

Sikerült olyan technikát elsajátítania, amellyel 60 év távlatából az ő akvarelljei sem veszítettek eredeti szépségükből. Később, ugyancsak Jávorka ösztönzésére kezdett a növényekről tusrajzot készíteni. Ezzel a módszerrel gyorsabbá vált az ábrázolás hosszan tartó, nagy figyelmet igénylő munkája.

Miután 1949-ben a Természettudományi Múzeum Növénytárának munkatársa lett, számtalan fizikai erőt igénylő botanikai gyűjtőúton vett részt. Bejárta a Kárpát-medence minden részét. A begyűjtött növényekről, elsősorban azok virágairól lehetőleg azonnal elkészítette rajzait, akvarelljeit. Hat évtizedes munkássága során munkatársai felmérése szerint megközelítően 12 ezer akvarellt, 3 ezer táblarajzot készített. Teljesítményével egyedülállót alkotott a nemzetközi botanikában. Számos dolgozata jelent meg és közel 20 könyv társszerzője. Jávorkávai együtt készített “Erdők – Mezők virágai” című mű, amely a növények rövid leírását tartalmazza élőhelyeik szerinti praktikus csoportosításban, és amelyben ő készítette a növényi ábrázolásokat – egyik legnépszerűbb alkotása. Itthon és Csehszlovákiában az utóbbi évekig többször kiadták. Nagyszámú könyvhöz és tanulmányhoz készített növényábrázolást. Számos folyóiratban, tankönyvben, lexikonban ugyancsak az ő finom növényi rajzai láthatók. Jávorka Sándor botanikai könyvein kívül 1948-ban és 1961-ben Augusztin, illetve Giovanni és szerzőtársaiktól megjelent “Gyógynövények”-et ismertető 2. kötetében a gyógynövényekről készített rajzokat. 1953-ban látott napvilágot Újvárosi “Gyomnövények” című könyve, amelyben gyomnövényeket illusztrált. Ugyancsak ez évben festette meg Boross Ádám könyvéhez a mohákat.

Jelentősebb munkái közé tartoznak Magyar Pál “Alföldfásítás” című monográfiájában lévő növényillusztrációi, valamint Csapody Istvánnal-Rott Ferenccel készült “Erdei fák és cserjék” című (1966) könyvében lévő növényábrázolások. Ezt megelőző időszakban jelent meg színes Atlasza Magyarország Kultúrflórájához (1961), amelyet 1973-ban Lengyelországban is kiadtak. A középiskolák részére készített Simon Tibor-Csapody Vera “Kis növényhatározó” ja az utóbbi évekig számos kiadást ért el. Priszter Szaniszló “A növényszervtan terminológiája” című háromnyelvű szakszótárhoz 17 táblán csaknem 500 élethű rajzzal egészítette ki a növények szerveiről készített szakkifejezések szótárát.

Mindezek mellett 15 éven át gyűjtötte és csíráztatta a növények magvait, hogy azok lerajzolásával elkészíthesse a hazai botanikai irodalomban egyedülálló alkotását, a csírahatározót. Ez a könyve német nyelven 1968-ban jelent meg. 1971-ben Debreczy Zsolttal közösen készített “Télen is zöld kertek” című ismeretterjesztő munkában növényábráival gazdagodott a botanikai irodalom.

90 éves elmúlt, amikor kezébe vehette Tóth Imrével készített “A Colour Atlas of Flowering Trees and Shrubs” című alkotását. (Közép-európai díszfák és díszcserjék.)

Növényi akvarelljei, tusrajzai számos hazai és külföldi kiállításon, botanikai kongresszuson öregbítették hírnevét.

Előrehaladott kora ellenére 1970-től Debreczy Zsolt munkatársaként a több kötetesre tervezett “Dendrológiai Atlasz” összeállításában vett részt. Tudatában volt gyengülő erejének, a készülő nagy összefoglaló műhöz mégis sikerült mintegy 4 ezer tusrajzot elkészítenie. Élete utolsó napjaiban is ezen dolgozott.

A magyar botanikai tudomány kiválósága a növényvilág megörökítésének egyedülálló “mestere”, a pályatársak “kedves Vera nénije” önmagáról szakmai pályájának csúcsán is szerényen így vallott “én mindig azt mondom, hogy növényrajzoló vagyok, tehát nem művész, s nem is tudós, hanem a természetnek egy alázatos másolója. Az én munkám a megfigyelés és a valósághoz hű visszaadás.”

Életművét számos elismerés fémjelzi. Rubindiplomás tanár. 1966-ban Entz Érmet kapott. 1980-ban, 90 éves korában Állami Díjjal tüntették ki. Kétszer nyerte el a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Megkapta a “Szocialista Kultúráért” érdemérmet. A Természettudományi Múzeum Növénytára a “Jávorka Sándor emlékszobában” őrzi egykori munkatársának gazdag örökségét.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Szergely Jeszenyin: Lila május

Lila május. Hajnal előtt.
Nem zörren a kiskapu zára.
Üröm illatosít levegőt.
Fehér a fagyalbokor ága.

Ablak-zsalukra hajolt
s függönyre, keretre lágyan
a pajkos májusi hold,
csipkét köt benn a szobában.

Kicsiny szoba, tiszta, jó.
Magam vagyok itt, meg a béke.
Ma a lét kedvemre való,
mint régi barát emléke.

A kertben habzik a fény,
a kertre a hold hevesen dől:
fájjon valamennyi lény
az ős-eleven szerelemtől.

Minden viruló, sima, lágy,
tavasz-zene zeng a világon,
csak bennem aludt el a vágy:
ahogyan van, úgy kívánom.

Idézlek, kelj ma elő,
kínnak s örömnek egésze!
Üdv, életem, te tűnő!
Üdv, május hűs lila éje!

WEÖRES SÁNDOR

Forrás: Szergej Jeszenyin válogatott versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

 

Kaffka Margit

KAFFKA Margit (Nagykároly, 1880. jún. 10.-Budapest, 1918. dec. 1.): Író, költő.

Apja Kaffka Gyula ügyvéd, vármegyei főügyész volt, anyja Uray Margit, elszegényedett nemesi családból származott. Apját hatéves korában elvesztette. 1886-tól a szatmári irgalmasnővérek zárdájában nevelkedett. Felsőbb iskoláit a Szatmár Megyei Nőegylet Nőipariskolájában, a nagykárolyi polgári iskolában, majd a szatmári irgalmasnővérek tanítóképző zárdájában végezte. 1898-ban tanítónői oklevelet szerzett. 1898-99-ben a miskolci irgalmasnővérek zárdájában tanított. 1899-ben beiratkozott a pesti Erzsébet Nőiskolába. A polgári iskolai tanári diploma megszerzése után 1902-től a miskolci polgári leányiskola tanára volt. 1905-ben házasságot kötött Frőlich Brunó erdőmérnökkel. 1906-ban született László fia. A család 1907-ben Budapestre költözött. Kaffka Margit 1907-1910 között az újpesti, 1911-1915 között az angyalföldi Üteg utcai polgári leányiskolában tanított. Válságokkal teli házassága megromlott, és 1910-ben elváltak. 1911-ben Párizsban, 1913-ban Rómában járt. 1914-ben megismerkedett Bauer Ervin szigorló orvossal, Balázs Béla öccsével. Olaszországi útjukon érte őket a háború híre. Augusztusban házasságot kötöttek Szegeden, 1915-ben Budapestre költöztek. A háború éveiben orvos-biológus férje 1915 őszétől a temesvári kórházban teljesített szolgálatot. Kaffka Margitot munkája, a tanítás Budapesthez kötötte, de kényszerű otthona Temesvár lett. 1916 elején nyugdíjazását kérte. 1918-ban férjét felmentették a katonai szolgálatból. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia tagjai sorába választották. November 26-án spanyolnátha tüneteivel kórházba szállították, megbetegedett fiával együtt. December 1-jén meghalt, s egy nappal később fia is.

Kaffka Margit írói élményanyagát a család, a gyermekkor emlékei, a küzdelmes és viszontagságos élet tanulságai adták. Első köteteiben (Versek, 1903; Kaffka Margit könyve, 1906) közreadott verseiben szakítva a konvenciókkal, a mindennapok érzésvilágát, “a hétköznapi lét” apró mozzanatait, megfigyeléseit új környezetrajzzal, szokatlan kifejezésekkel, a közvetlen társalgási nyelv eszközeivel jelenítette meg. Önéletrajzi írásában Kiss József és A Hét körének hatását éppen úgy vállalta, mint Szabolcska Mihályét. Bibliai témájú verseiben (A Magdolna, A Szűzanyáról, Bethania stb.), a misztikus történetekben az emberit kereste. 1903-tól prózai műveket is, elsősorban novellákat írt (Levelek a zárdából, 1904; A gondolkodók és egyéb elbeszélések, 1906). Prózájában az események leírása helyett egyre inkább a belső történések, a lélektani rejtelmek, a nő társadalmi helyzete, kiszolgáltatottsága foglalkoztatták. A belső történéseket monológgal ábrázolta.

Írói kibontakozása a Nyugat-mozgalom indulásának éveire esett. Adyhoz állt legközelebb. A költő jelentőségét korán, még miskolci tanári évei idején felismerte. Irodalompolitikai nézeteik, értékítéleteik, álláspontjuk a Nyugat belső vitáiban sok vonatkozásban megegyeztek. Irodalmi munkásságában 1908-1914 között módosult a műfajok aránya: két verseskötete (Tallózó évek, 1911; Utolszor a lyrán, 1912), négy novelláskötete (Csendes válságok, 1910; Csonka regény és novellák, 1910; Süppedő talajon, 1912; Szent Ildefonso bálja, 1914) és két regénye (Színek és évek, 1912; Mária évei, 1913) jelent meg. Az 1910-es évek elején írt novellák mintegy előtanulmányai voltak a Színek és évek című regényének. A főhős, Pórtelky Magda alakját a századvégi széthulló dzsentri világ veszi körül. Sorsa a “süppedő talajú” világban egyetlen lehetőséget kínál: a házasságot. Első férje halála után újabb házasságba menekül, de élete süllyedése kiszolgáltatottsága valójában itt kezdődik: nem tud igazán élni a szabadsággal, a kor sem ad neki kitörési lehetőséget. A fővárosban a művészi pálya kínál villanásnyi esélyt, de tudomásul kell vennie, hogy ott éppen úgy, mint a falusi postahivatalban ugyanaz a kicsinyes élet, ugyanaz a kiszolgáltatottság fogadja, amely elől menekült. A regény egyes szám első személyű előadásmódja még jobban hangsúlyozza Kaffka Margit együttérzését hősével. A regény a magyar századvég nagyszabású társadalomrajza. A Színek és éveknek cselekményében és szellemében is folytatása a Mária évei (1913). Hőse, Laszlovszky Mária, már más törvények szerint él és ítél, mint a korábbi nemzedék lányai. Diplomát szerez, tanári állást kap, önálló, szabadabb életre készül, de hamarosan rádöbben, hogy a kisváros nyomasztó légkörében nem sikerül saját lábán megállnia, magányos marad. Az álmokba kapaszkodó, magányos lélek a halálba menekül. Az Állomások (1914) középpontjában a festő Rosztoky Éva és a költő, Szövény Tekla alakja áll. Ők ketten együtt viselik a történelem által rájuk mért asszonysorsot. Végül is nekik sikerül az, amiről Pórtelky Magda álmodott, és amibe Laszlovszky Mária belebukott: a férfiakéval egyenrangú, teljes alkotó életet élni. A regény a századelő magyar szellemi életének teljességre törekvő körképe. Az író a Nyugat irodalmi és művészvilágának finom árnyalatú ábrázolására törekedett. Megírta a Nyugat hőskorát, a Nyolcak történetét. A regény hősei a Kaffka Margithoz közel álló kor- és pályatársak, barátok; megírásában az írót az impresszionista művészi megoldás, a lélek rejtelmeinek kutatása helyett a környező világ megismerésének és megértésének szándéka vezette. A dokumentumregény felé közelítő mű a korszak esszészerű elemzését adja. A világháború éveiben megjelent novelláskötetei (Lírai jegyzetek egy évről, 1915; Két nyár, 1916; A révnél, 1918), Hangyaboly (1917) című kisregénye mellett jelentős volt publicisztikája. A Hangyaboly élményanyaga, környezete, hősei az író életének korábbi korszakából való. A tanítónői pályára készülő kamaszlány zárdai tapasztalatait mondja el, az egyén és a rákényszerített közösség összeütközéseit, a kamaszfővel megszenvedett feszültségeket. A regény cselekménye egyetlen tanév történetére szorítkozik, a zárda vezetésében történő nemzedékváltásra összpontosít. Központi alakja, Király Erzsi, az ismert Kaffka-hősök rokona; lázadó fajta, belső és külső küzdelme érzelmi életének szabadságáért éppen olyan erőteljes, mint elődeié. Király Erzsi az Állomások Rosztoky Évájához áll legközelebb: nyugodt, derűs lélek, nem tépelődik a sorsán, a zárdai élet nem kínozza. A “hangyaboly” harcain kívül áll. Eszményét nem vallja, hanem gyakorolja. Részt vállal az “élet apró munkáiból”. Kaffka Margitnak a háborús években írt novelláiban, regényeiben a lírai vallomás és elemzés helyét a tárgyias leírás, az árnyalt portré, a pontos helyzetkép foglalja el. Verseiben (Az élet útján, 1918) szerelmével, férjével, megtalált boldogságával foglalkozik. Korábbi verseinek zaklatott, keserű érzéseit a megnyugvás, a bizakodás, a bölcs derű váltják fel. Szakított a szabad verssel, és visszatért a kötött formákhoz. Élete utolsó évében jelent meg Kis emberek barátocskáim című játékkönyve. Josephus Flavius alakját felidéző, tervezett regényét már nem tudta megírni.

OSZK MEK – Irodalmi Szerkesztőség (Faragó Éva szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, Akadémiai Kiadó, 2000)

Illusztráció: Major Henrik karikatúrája Kaffka Margitról (A Tevan Kiadónál 1913-ban Békéscsabán megjelent kötet 2007-es facsimile kiadásának részlete)

Egyedül?

“Egyedül születünk, egyedül élünk és egyedül halunk meg: a mi eredeti, természetes állapotunk az egyedüllét – csak nem vagyunk ennek tudatában. És mert nem vagyunk tudatában, idegenek maradunk önmagunk számára. Ahelyett, hogy úgy tekintenénk egyedüllétünket, mint hatalmas áldást és szépséget, a csönd és békesség állapotát, ellazulást a létben magányként éljük azt meg.
A magányosság nem más, mint félreértett egyedüllét. Ha egyszer az egyedüllétedet magányként értelmezed, az egész kontextus megváltozik. Mert az egyedüllétnek szépsége, méltósága, pozitivitása van; a magány viszont szegényes, negatív, sötét és lehangoló.
Mindenki menekül a magány elől. Az olyan, mint egy fájó seb. Az egyetlen módja, hogy elmenekülj előle az, ha elvegyülsz a tömegben, ha a társadalom részévé válsz, ha barátokat gyűjtesz, ha családot alapítasz, ha feleséged, férjed, gyerekeid lesznek. Ez a tömeg alapvetően azt a célt szolgálja számodra, hogy el tudd felejteni a magányodat.
De ez eddig még senkinek sem sikerült. Megpróbálhatod figyelmen kívül hagyni, mellőzni azt, ami a természetedhez tartozik, de elfelejteni nem tudod – újra és újra előtérbe fog furakodni. És a probléma csak bonyolódik azáltal, hogy még sosem találkoztál egyedüllétedet igaz mivoltával; egyedülléted születésedtől kezdve magától értetődően magánynak vetted.
A szótárban a két szónak ugyanaz a jelentése; ez azoknak az embereknek a gondolkodásmódjára utal, akik a szótárakat készítik. Egyáltalán nem értik az óriási különbséget a magány és az egyedüllét között.
A magányosság egy hiány, egy űr. Valami hiányzik, valami űrt be kell tölteni, ám soha semmi nem tudja betölteni, mert először is az egész egy félreértés. Ahogy öregszel, az űr is egyre mélyül. Az emberek annyira félnek attól, hogy önmagukban legyenek, hogy szinte bármilyen hülyeséget kitalálnak, csak hogy ezt elkerülhessék. Láttam már embereket egyedül kártyázni; nem ül velük szemben partner. Olyan játékszabályokat találtak ki, amikor ugyanaz a személy játszhatja mindkét játékost.
Az ember mindig le akarja foglalni magát valahogy. Ez történhet más emberek által, történhet munka által… Vannak munkamániások is; rettegnek, hogy jön a hétvége, és akkor nem tudnak mit csinálni. Ha nincs mit csinálni, önmagukkal maradnak, és ez a lehető legfájdalmasabb élmény számukra.
Az emberek kártyáznak, sakkoznak, órákon keresztül nézik a televíziót – egy átlag amerikai naponta öt órát tévézik -, rádiót hallgatnak, csak hogy elkerüljék önmagukat. Ennek az ezerféle tevékenységnek egyetlen oka van: „csak nehogy egyedül maradjak, mert az nagyon félelmetes”. És ezt az ideát másoktól vetted át. Ki mondta neked, hogy egyedül lenni rémisztő?
Azok, akik megismerték az egyedüllétet, egészen mást mondanak. Azt mondják, nincs annál gyönyörűbb, békésebb, örömtelibb állapot, mint egyedül lenni.
De te a tömegre hallgatsz. Pedig ők azok, akik félreértésben élnek, ők alkotják a többséget; ki törődik akkor Zarathusztrával, Gautam Buddhával? „Ezek a »magányos« egyének biztosan tévednek, hallucinálnak, becsapják magukat vagy téged akarnak becsapni – de sok millió ember nem tévedhet egyszerre.” És az a sok millió ember – a tömeg – mind egyetért abban, hogy magadban maradni a legborzasztóbb élmény az életben; az maga a pokol.
De semmilyen kapcsolat, amely félelemből, a belső pokoltól – a magánytól – való félelemből fakad, nem hozhat beteljesülést. A kapcsolat már gyökereiben mérgezett. Nem szereted a párodat – csupán arra használod, hogy elkerüld a magányt. És ő sem szeret téged, mert ő is ugyanabban a paranoiában szenved; ő is csak arra használ téged, hogy ne legyen egyedül.
És persze a szerelem nevében bármi megtörténhet – a szerelmet kivéve. Lehet, hogy állandóan veszekedtek, állandóan vívtok egymással, de ez még mindig jobb, mint egyedül lenni: legalább van ott veled valaki, akivel lefoglalhatod magad, akivel elfelejtheted a magányodat. De a szerelem így nem lehetséges, mivel nincs meg az, ami alapvetően szükséges hozzá.
Félelemből sosem lesz szerelem.”
/Osho: Nők könyve/

Bin Laden halála ferences szemmel

A New York-i ikertornyok elleni pokoli támadás több ezer áldozata között egy ferences szerzetes is volt, Mychal Judge atya. A város tűzoltóinak lelkészeként a terrortámadás hírére azonnal szeretett tűzoltói segítségére sietett az égő, majd összeomló felhőkarcolóba. A világ egyik legnépesebb, több mint háromszáz tagú, az USA keleti partvidékén tevékenykedő provincia tagja volt. Bin Laden meggyilkolása után a rendtartomány elöljárói nyílt levélben fordultak Amerika népéhez, közvetve minden keresztényhez és nem keresztény jóakaratú emberhez.

Osama bin Laden halálának híre sokkszerűen érte az amerikai nemzetet és a világot, és hatalmas érzelmi reakciót váltott ki világszerte – olvasható a John O’Connor provinciális által szignált levélben. – Minket, ferenceseket azonban az esemény imádságos elmélkedésre szólít fel. Végig kell gondolnunk, hogy Isten mit vár el tőlünk e haláleset kapcsán.

Mint oly sokan, talán mi is – nagyon emberi módon – bizonyos megkönnyebbülést éreztünk. A 2011. szeptember 11-i borzalmas támadás képeire még ma is haraggal és félelemmel gondolunk vissza. Különösen azok számára fájdalmas ez az emlék, akik – mint mi is – testvérüket, rokonukat vesztették el azon a napon.

2001. szeptember 11. óta szeretteink elvesztése miatt üresség és a félelem sötétsége van a szívünkben: Vajon nem lesz-e újabb támadás ellenünk? Azóta Bin Laden testesítette meg félelmünket. Érthető, hogy halálának bejelentése katartikus megkönnyebbülést váltott ki sokakban – azt az érzést vagy reményt, hogy a dolgok jóra fordulnak. E megkönnyebbülés kifejezésmódja lehet az öröm. Ha azonban keresztényként őszinték vagyunk önmagunkhoz, furcsának kell találjuk ezt az emberi halál felett érzett örömöt, még egy olyan ember esetében is, akit ellenségünknek tartottunk. Ez a kényelmetlen érzés talán a lelkiismeretünk jelzése, amely arra figyelmeztet bennünket, hogy az evangélium népe, a húsvéti feltámadás népe a remény ezen időszakában Isten által valami többre hivatott.

Isten a Példabeszédek könyvében figyelmeztet minket: „Hogyha ellenséged elbukik, ne örülj, ne ujjongjon szíved, amikor elbotlik. Hátha meglát az Úr és elítél érte.” (24,17-18a) Örvendezés helyett mit kíván tőlünk az Úr?A húsvéti időszak arra emlékeztet minket, hogy minden jó, amit remélünk, így a halál legyőzése is csak Isten szeretete és irgalma által lehetséges. A feltámadt Krisztus tanítványainak mondott szavai – Ne féljetek – arra figyelmeztetnek minket, hogy Osama bin Laden, gonosz tettei ellenére is, Isten szeretett gyermeke volt. Igen! Bár Isten sohasem tartaná megengedhetőnek bin Laden gyűlöletes tetteit, szeretetét tőle sem vonta meg.Az evangélium kijózanító felhívás számunkra, hogy újra megerősítsük erőfeszítéseinket konfliktusaink megoldására személyes életünkben ugyanúgy, mint politikai és társadalmi téren. Osama bin Laden meggyilkolása azt jelenti, hogy nincs lehetőség arra, legalábbis ebben az életben és az ő esetében, hogy egy ellenséggel kiengesztelődjünk. Ugyanakkor hinnünk kell, hogy a kiengesztelődés továbbra is lehetséges életünk minden szintjén.

Országunk e döntő pillanata imára sarkall minket. Imádkozzunk Osama bin Ladenért, családjáért és azokért is, akik kivetői voltak, hogy ne keményítsék meg a szívüket és ne akarjanak bosszút állni megölése miatt. Magunkért is imádkozzunk, hogy halála okán ne ragadjunk le az örömnél, és mi se keményítsük meg szívünket – figyelmeztetnek az amerikai ferencesek.

Ferences Sajtóközpont nyomán