Most, miként komor, messzi csillag…
keleti mesék istenfia,
sötétszemöldű hindu herceg,
ezeregyéjből drága dalia.
Növése gyöngéd, lépte hiúzé,
haja fekete, busa erdő,
csupa csóktalan bánat az ajka…
…idegen ez az élet rajta:
az únt kalap, a megszokott mez,
a bágyadt budapesti lét…
lassan leromlik és kopott lesz,
mint pincevirág, veszti szinét…
Talpig aranyban fényleni ha látnám
keleti, bűvös baldakin alatt,
ezer szüzekkel én is őt imádnám…
szeretni? nem. Őt nem szabad.
Most szőkén pompáz, szőke nagy ember…
hajlós sudárfa, délceg, víg fiú,
teste az épség eleven szobra
s e testre alig egy kicsit hiú,
ha jön a tavasz és jön a tennisz,
bronz nyaka táján kihajtja ingét…
Üde kék szeme jókedvvel tele
s csak egyfélekép tud nézni vele.
Szép, szőke fejét igába hajtja
csúnya kisasszony keze alatt,
haja aranyját aranyért adja
s ha csókol is, szíve hideg marad.
Semmit se bán ő, senkit se gyászol,
sohasem sírt még halkan, este,
mindig mosolygó, szép és bátor, -
szeretni? nem lehet ezt se.
Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám
Illusztráció:
Illusztráció: Lányi Sarolta és Czóbel Béla
