Háborus völgy, nem tudlak nézni,
Nem bírnak már a szemeim, nem:
Forgok, mint egy véres pojáca,
Tul egy hegyen s egy hegyen innen.
Tul egy hegyen: mikor nem voltam,
Hegyen innen: ha majd nem élek,
Mennyi szeretet innen és túl
S e kis stáción mennyi vétek.
Hogy gyűlölök és hogy gyűlölnek,
Hogy harcolok mindenki mással.
Ha születünk, akkor halunk, jaj,
S megszültetünk az elmulással.
Óh élet, te, háborúk völgye,
Be, megtettél harcos hazugnak,
Utamból, be, kitéritettél,
Óh, be, utállak, óh, be, unlak.
Óh, te, fájdalmas, bús kitérő,
Két hegy között nyilt seb az égre.
Békéből jöttem s a hegyen tul,
Tudom, békével vár a béke.
Végetlen békéből buktam le,
Hol hire sincs a harci gondnak
S itt ugy kell ütni, marcangolni,
Mint egy komédiás bolondnak.
Addig, amig a nagy világ-csók
Nem cuppant újra vágyva értünk.
Addig, mig majd élünk valóban,
Akként, mikor nem völgyben éltünk.
De addig, addig, be, sokat kell
Ejteni, űzni, futni, esni
S egy megszakitott, örök csókra
Dulva, jajgatva emlékezni.
Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám
