Szabó Dezső: Beteg a könyvek között

Három egymásba nyíló kongó nagy szoba. A két elsőben itt-ott egy céltalan bútor hiábavalóskodik, s a két szoba tele van egyedülvalósággal, de a harmadikon ember érzik.

A falakat magas könyvszekrények takarják, melyeket minden színű és formájú könyvek zsúfolnak tele. A könyvek különös, gazdájukhoz szabott rendben szomszédjai egymásnak. Tertullianus és Szent Jeromos közt Zola-kötetek, Szent Ferenc mellett Van Lerberghe és Jammes, Butler Hudibrasa mellett a Magyar alkotmány története, Comte és Marx között Szent Ágoston, századokon vénült bőr-fóliánsok közt a Mercure de France sárga kötetei. És ez a bizarr egymásmellettiség mégis egy lélek titkos egységét adja. Van ebben a rendben gúny és gyermekes bosszú meg nem történt eposzokért, sok szomorúság és nagy szeretet.

Mert a szobában a dolgok olyan szeretettel és értőn vetítik vissza gazdájukat, hogy a gazda lelkedes-lelkében járunk közöttük. Az egyik ablaknál hatalmas fekete íróasztal félénk proletár fekete tintatartóval. De a szétszórt fehér lapok derűt vetnek az asztalon álló két képre. Ez a két kép: Pietro della Francesca louvre-i Madonnája és Hals Bohémienne-je. Ez a két nő az egész nő: minden visszaemlékezés és minden nosztalgia.

A szoba közepén mosolygó, jóindulatú ágyon fekszik az agglegény. Valami sunyi láz ágyba gáncsolta, s ide hozatta be ágyát, hogy ne legyenek elhagyottak a szemei. Az ágy mellett egy vörösterítős kis asztal, rajta egy pohár víz derültsége. A nyugatra nyíló ablakokon besávosodik a nap, őszi délutáni szelíd vigasztalás. A sugarak végighancúroznak a könyvek hátán, felmarkolják a százados aranyok vörös rozsdáját és az új színeket, és nevető összevisszaságban dobálják velük tele az ágyat, a padlót, az asztalt. A pohár víz nevet, az egész szoba elégült, és mondani akart valamit. Az agglegény láz-csillapult édes fáradságban issza kitátott szemeibe a dolgok szeretetét.

Fejét magasan teszi a párnára, hogy egy szemtágulásba szívhassa az egész szobát. Úgy tele van meghatottsággal, szeretettel, hálával, hogy szavakban kell szélesebbre folytatnia magát:

- Szeretnek a dolgok, barátságos a levegő, és csend van bennem. Édes lebágyadással terjengek szét, a könyvek kinyílnak, s a beléjük élt emberélet körém ömlik. A szoba elvégtelenül, s a megmélyült térben halhatatlanná lett örömök és szenvedések járnak.

Most megy Dante a szőkés tengeren a Purgatóriumba. Most kéri Casellát, hogy énekelje el egyik amoroso cantóját. Az ének felreszket és elterül a tengeren, mint a földrehajló füst és szenvedés, föld, ember jön benne az emberentúli világba:

“Amor che nella mente mi ragiona,”
Comminicň egli allora si dolcemente,
Che la dolcezza ancor dentro mi suona.

És bennem is tovább ízlik e szavak édessége. Volt éneim kiszállnak belőlem, s szelíd meghajlással jönnek felém. Volt ölelések melegednek testemre. Minden küzdés, rángás, sírás után a végső elszámolás: a szép. A nő a férfi folyton szélesülő horizontja, s minden új szerelem több dolog széppé látását jelenti.

Most van Szent Ágnes estéje, és Porphyro most lopózik a Madeline szobájába. Ó, Keats, beteges, gőgös szív, a te lassan halálba vonagló tested milyen fiatalságot termett! A palotában részeg indulatok alusznak és vén gyűlölet liheg, a halál beárnyékolja az ablakot, és ők merészen fiatalok egész életükkel, teljes szélességre bontott szárnnyal. És amíg ezeket a szavakat iszom, megáll bennem a folytonos halál, életem visszatorlódik, s test-lelkemben régi fiatal napok frissülnek újan fakadt virágokká. A gellérthegyi kertben vagyok, a kertet telehullámozza a fehér krizantém és a vörös szegfű. Az égen bágyadt puha felhő-fürtök göndörödnek, a vén romantikus hold teleönti az őszi kertet. Minden mosolyog, s a kert mégis meghatott, és mintha lassú sírás permetélne rá. Mellettem áll a fehér szőke gyermek, mintha a krizantémtenger felém csapzó hulláma volna. Nagy kék szemeit reám csókolja a felolvadt sötétségen át, meghajlik, s mint megrázott szirmok hullnak ajakáról a jó öreg Lamartine szomorú dallamai: a Lac húsból szakadt örök banalitása. Szavai elhangzásuk után is ott vonaglanak a levegőben, melegen, panaszosan, mintha gyermek szíve sírná bennük a megállhatatlan időt. Azóta száz kézzel kaptam az életbe, kijátszottam minden hangját, test-lelkem részeg szerelmek váltják tele fakadásokkal. De ez a fehér alak felém száll, mint egy egyszer hallott dallam, mely örök kísértése lesz a fülnek. Ő volt legmagasabb megvalósulásom, egyszer elért tiszta lényegem, bolond mozaik-énem titkos értelmet mondó megfejtése. Minden más keresett nő feléje hulló nosztalgia volt, minden harcom feléje vert visszhang, minden erőm reá-emlékezés. Benézett képe friss élettel piheg szemeimben, s ő adja meg most is a látott dolgok alaphangját. Ha újra találkoznánk, a ránk vénült napok lehullanának rólunk, s leváshatatlan fiatalságunkban mennénk a halál felé. Ó, Keats, miért van benne szavaidban az én megújrázhatatlan életem?

Most megy Vigny vadászni. A hallgató erdők sötétjében nagy emberi szorongás borzong, fekete felhő-cafatok lobognak bele az égő holdba, a farkast nősténye és kölykei közt találja a golyó. Elnedvesedő szemei a dolgok felé merednek, melyek minden szenvedésre visszhangtalanok, és ez a tekintet hősies tanítás:

Gémir, prier, pleurer est également lâche,
Fais énergiquement ta longue et lourde tâche
Dans la voie oű le sort a voulu t’appeler,
Puis, aprčs, comme moi, souffre et meurs sans parler.

Igen: a legszentebb szent a közkatona, s a legnagyobb emberi méltóság a közkatona erénye. A gyalázatos Renaissance elriasztotta az emberek mellől a halált. Pedig a halál egysége az egyetlen szociális lehetőség.

A mindig tudott halál az ember hősiessége és tisztasága: hogyan lehetne gyáva és gonosz az, aki mindig a halál szemeinek frissességében van? Akik kézenfogva járnak a halállal, azok nagyon jók, és nagyon szánják az embereket. Minden múlhatatlan a készülő halál gesztusa. A haláltól terhes ember megölelte a földet, s onnan felfakadt a gótika: a halál őserdeje. A középkor acél egységeit a halál kovácsolta össze. Szajha jelszó az élet, egyének bolond-házává tette a földet. Szabadverseny-demokrácia, paragrafusokban szervezett lopás és gyilkolás: ez a te jelszavad. Ó ti, kik a jövő felé mentek, régi hiteknél hitebb hittel, a középkortól tanuljátok el azt, ami mindig ember.

Most egy Herkules jön felém, és arcán nagy csitító emberi jóság. És megnyílt érzékeimbe betódul minden hang, minden szín és forma. A szavak kitágulnak és magukba szívják a dolgok egész összetett életét. Ritmusba sorakoznak, mintha a parthoz ütődő tenger énekelne:

Here are our thoughts, voyager’s thoughts,
Here not the land, firm land, alone appears, may then by them said,
The sky o’erarches here, we feel the undulating deck beneath our feet,
We feel the long pulsation, ebb and flow of endless motion,
The tones of unseen mystery, the vague and vast suggestions of the briny world, the liquid-flowing syllabtes,
The perfume, the faint creaking of the cordage, the melancholy rhythm,
The boundless vista and the horizon far and dim are all here,
And this is ocean’s poem.

Valaha fáradtan, minden formámban megverve azt hittem, hogy meghaltam, mert játszott kis éneim lekuglizta az élet. Akkor Whitman rámzuhanyozta magát, és láttam, hogy kis magunkért való magunkon túl van az egyetlen célul lehető én: a mindent magába élő végtelen emberi szimpátia. A szavak benne az egész életté teljesedtek: szavaiban benne van a mozgás mostani hajlása, végzett pályája és jövő vibrálásai, az élet-halál bonyolult végéremehetetlensége. A minden élő a legszélesebb szolidaritásban benne tudta magát. Fióka-költők, miért nem repültök felé, embert és dolgokat tanulni?

Utolsó láza ágyazza le Don Kisottot, a ráhajló halál letörli lelkéről az álmokat. Jóságos hosszú sovány arcán még vállalóan férfi, de nagy távoli szemeit benedvesíti a józanság szomorúsága. Körötte állnak élete hűséges szorongói, és Don Kisottból felszakad a tragikus bevallás: – yo fuí loco y ya soy cuerdo, fuí D. Quijote de la Mancha, y soy ahora, como he dicho, Alonso Quijano el Bueno. Soha még szavakban nem sírt egyetemesebb ember-végzet, mint ezekben. És a vaskosak, a józanok, a Sancho Panzák sírnak az álom halálánál, mert közelében mégiscsak meglobogott életük, s az ő szenvedésének reménye az övék is volt.

Itt az agglegénybe törnek a kezdődő szavak. Szemeiből gyermekes bőséggel jönnek elő a könnyek, s fejét anya-keresőn fúrja a párnába. Azután édes megenyhüléssel meleg hála árad el rajta és újra szól:

- Könyvek, édes családom, köszönet nektek. Ti vagytok az élet felett lebegő élet, s amit az egyik életben szenvedtem, az a másikban széppé lett. A legnagyobb csoda az emberi szó, és ez a világ célja. Örökös levésben gyötrődik az élet, s a formákba vérzett lelkekből kivonaglik az elszigeteltség fájdalma, az ölelés vágya. De minden lélek az univerzumban, és minden lélek szóvá lesz az emberben. Az emberi szóban a dolgok újra egységbe forrnak. Ős szó-Niagara zúgatja a végtelenbe az emberré szenvedett világot, és az életünk értelme és minden örökkévalóságunk.

Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 5. szám

Sárközi György: Halál és föltámadás

Hol van a jégcsapos őrült, hol van a havazó homályos,
Ki fagyszemével bámulta sikosra kietlen semmijét?
Im, a világ borult elméje sugarazva kitisztul,
Im, a világ megújult lelke fiatal testében fölkacag.

És a nagy barna agyat csikórohanással dobogja keresztül
A máguserővel örök tavaszt idéző emlékezés:
Örök tárgyai újra kikelnek az idő feneketlen tengerszeméből,
Hol eggyéfolytak rettenetesen az elmult évek, elmult tavaszak.

A rétek zöld füve harmatosan föléled a tarlott feledésből,
Friss gyapjúval indul a nyáj, édes emlékként a pásztorfurulya
Elsír az erdőig s az alvó rügyeket remegő lombbá ébreszti
S a szárnyas homályból kiballag a napra az ifjú szarvasbogár.

S földereng ismét álca-halálából pillangó-képe a nyárnak:
Fényben barnul a tengeri bajsza, a föld tűzsárga, borzas
Üstöke elterül a nyíró kaszák előtt, s a keresztek alján pihenőre
Dőlt barna mellek közt alszik a fenőkő tülke vizében.

Mindent visszaidéz, elevenné éleszt a föld örökévű emlékezete,
S majd, ha a szüreti taposók víg tánca eldübörgött
S a morcos vén fehér szakálla söpri megint az élet sivataggá,
Rejtett sejtek millió cellája megőrzi a föltámadás

Messze diadalára a szép kor képének legkisebb vonalát is,
Mert kusza és suta tán a kép, mint a homokban gyermeki rajz,
De isten kezének érezni rajta elmúlhatatlan mozdulását
És örök visszaverésre, örök újulásra mindörökre méltó!

Ember! ki a halál pincéit töltöd sárgult csontoddal, szürke poroddal,
Te sem éltél hiába, egykor új reggelre hí
A harsonás, legvégső gondolat, mely visszaborzong
Évezredek idegén keresztül a hatodik nap kezdetéig.

Találjon akkor a nagy megemlékezés oly vadonat tisztaságban,
Mint amily tiszta a tavaszi fű, melyet először mos meg a harmat,
S idézze régi életed emlékét oly gyönyörű fénnyel,
Mint ahogy fölaranylik az alkonyi napnál a mélyre-hajló búzakalász.

Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt… “
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Forrás: Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

CHARLES DICKENS

(1812 – 1870)

Úgy kezdődött, hogy ez a Charles Dickens nevű, sok mindent próbáló angol kispolgári fiatalember megpróbálkozott az újságírással is, és kiderült, hogy kitűnő riporter, aki nemcsak gyors és megbízható, hanem éles szemű megfigyelő is, és senki mással össze nem téveszthető humora van. Nos, történt egyszer, hogy egy kiadónak volt néhány tucat rajza, amelyet egy grafikus egy készülő regényéhez készített, de a regény nem készült el, mert az író hirtelen meghalt. A képekkel azonban mégis csinálni kellett valamit, mert már kifizették. A kiadó tehát odaadta a népszerű fiatal újságírónak (huszonöt éves volt akkor), hogy rakja olyan sorrendbe, ahogy akarja, és találjon ki hozzájuk egy történetet. Dickens fantáziája elkezdett működni, és megírta a Pickwick Klubot, minden idők egyik legmulatságosabb regényét, a fura alakok és fura helyzetek enciklopédiáját, a klasszikus polgári Anglia szeretetteljes torzképét. A regény Boz írói álnév alatt jelent meg. És egyszeriben siker s hamarosan világsiker lett. Dickens minden művészi erénye benne van ebben a könyvben.

Ezeknek a dickensi erényeknek élén az emberszerető humor áll. Semmi sincs távolabb tőle, mint a szatíra, hiszen úgy nevet, hogy azonnal megért és megbocsát. Akiknek pedig nem bocsát meg, a gonosz embereknek, a javíthatatlanoknak, Dickensnél nem jut nevetés. De nem is jut nekik semmi jó: a gonoszoknak bűnhődniük kell.

Dickens a világirodalom legnaivabb lángelméje. Hisz az erény megigazulásában és a bűn bűnhődésében. Pedig az egész angol realizmusban sincs olyan író, aki olyan mélyen látott volna a nyomorba, a megalázásba, a polgári társadalom lényegéhez tartozó igazságtalanságba, mint ez az ízig-vérig romantikus alkatú elbeszélő. És egész életművében a szenvedők, az elesettek, a kisemmizett szegények mellé állt. Különös romantikus, hiszen nincsenek hősi alakjai, mindig a kisemberekről ír, a szívtelen tőkés nála mindig elítéltetik. S ráadásul a valóság részleteinek olyan jó megfigyelője, hogy a naturalisták közül is csak a legnagyobbak közelítették meg, holott a naturalizmus művészi kultuszt csinált a részletek aprólékos leírásából. Hát akkor miért romantikus Dickens? – Azért, mert nála végül is mindig – mint isteni-költői igazságszolgáltatás – az eszmény érvényesül: az ábrándokban élő polgári erkölcsi eszmény a nagyon jól látott és megrajzolt polgári valóság fölött. Ezért lehetett, angyali naivsága miatt, az egész polgárság ünnepelt kedvence. És ezért lehet, valóságlátása és részvéte miatt, előbb az elnyomott, majd a felszabaduló egész emberiség kedvence. A szívbéli jóság ugyan általában nem irodalmi-művészi mérce, de éppen Dickens esetében mégsem mellékes a megítélésnél, hogy alighanem az egész világirodalomban ő a legérzőbb szívű jó ember, akinek megragadóan kedves emberi egyénisége átsüt minden bekezdésen. Szereti és magához öleli az embereket, köztük az olvasót is, és velük együtt egyszerre könnyezik és mosolyog a világ sok furcsaságán. Dickenset egyszerűen nem lehet nem szeretni. Még elképesztő korlátoltságát is a szívünkbe zárjuk. És szeretnők vele együtt hinni, hogy a jóknak végül is jó lesz az életük, a rosszakat pedig előbb-utóbb megbünteti vagy az igazságos törvény vagy a valóság egészében megnyilvánuló Gondviselés.

Tulajdonképpen ő fedezte fel az irodalom és általa az olvasók számára a nyomort, a külvárosokat, a kispolgári otthonokat, az érző szívű szegény embereket, az elhagyott gyermekeket, az ostoba és embertelen iskolákat, lelencházakat, árvaházakat, ő fedezte fel a keserves életű gyermekeket, és mindezek körében a különcebbnél különcebb bogaras alakokat. Közben olyan szemérmes volt, ahogy azt elvárta a hivatalosan képmutató angol polgárság Viktória királynő évtizedeiben, a gyarmatosító világbirodalom fénykorában. Mi ma már álszeméremnek érezzük az erotikának azt a teljes hiányát, amely jellemzi a kor egész angol irodalmát s benne Dickensét is. Mintha az emberekre nem volna jellemző, hogy kétneműek, a szerelmet alig-alig lehet megkülönböztetni a testvéri szeretettől. Még az annyira önéletrajzi jellegű Copperfield Dávidban – ahol a hős kétszer is megnősül – sem vehetjük tudomásul, hogy ezeknek az oly szemléletesen látható férfi- és nőalakoknak testük is van. De hát éppen ezért adták oda az aggodalmas régebbi szülők már gyermekeiknek is, akiket riadtan óvtak, nehogy megtudják azt, amit valójában nagyon is sejtettek, vagy éppen tudtak.

Dickens regényeiben az alakok, a környezetek, a hangulatok fontosabbak, mint a cselekmények. Pedig csaknem valamennyi története igen izgalmas, nemegyszer már-már bűnügyi regényeknek – afféle krimiknek – tekinthetők. Az írót mindvégig izgatja a bűn, amelyet elsősorban a nyomor következményének tart. Ámbár csaknem ugyanígy termeli nála a bűnt a szívtelen pénzvágy is. De nála az igazi nemes lelkű embert nem ronthatja meg sem a nyomor, sem a pénz. Itt van egyik leghíresebb regénye, a Twist Olivér. A nyomorúság és a bűn világának nagy körképe, a londoni alvilág szörnyűségeinek tárháza. Dickens szinte felfedezőúton járt, amikor a polgárok számára megfigyelte és leírta, hogy milyen pokol fortyog alattuk. De a jókat – így elsősorban a minden kísértésnek kitett Twist Olivért – nem ronthatja meg a bűn csábítása, és emberi derékségével felemelkedik a polgári lét mennyországába. A gonoszak pedig meglakolnak. Soha ilyen együgyű rémtörténettel nem tudták feltárni a nagyváros valóságos mély rétegeit. Soha ennyi derűvel nem tudták kifejezni a részvétet az emberi szenvedések iránt.

Dickens gyakran ír a polgári világ másik végéről, a tőkés üzletemberekről (Nicholas Nickleby, Dombey és fia). Kitűnően ismeri a környezetet, és merőben nem ismeri a tőkések valódi lelki rugóit. A rideg szívű üzletemberek meglakolnak, vagy legalábbis magukra maradnak, a jószívűek boldogulnak. Van egy nagyon szép meséje, a Karácsonyi ének (a Karácsonyi történetek sorozat legismertebb darabja), amely arról szól, hogy Scrooge úr, az önző, gazdag ember boldogtalan magányában él, de karácsony estén megjelenik előtte halott üzlettársának lelke és látomásokban mutatja meg neki az önzés boldogtalanságát. Scrooge megretten sivár jövőjétől, és elmegy szegénysorban élő rokonához, aki boldog családi életben él, és e derűs körben megtalálja a sohasem ismert boldogságot. Mert hát Dickensnél még a kísértetmesék is londoni polgárok és londoni kisemberek körében játszódnak, és aki megjavul, annak nemcsak joga, hanem lehetősége is van a boldogságra.

Könyveinek hosszú sorában akadnak történelmi regények is (Barnaby Rudge, Két város története). Ezekben a legkevésbé fontos a történelem, fontosabb a regényes cselekmény, és igazán fontosak az alakok.

A polgári élet lehetőségei és veszélyei legváltozatosabban alighanem a Kis Dorrit-ban vonulnak az olvasó elé. Nyomasztó adósság, adósok börtöne, válságba jutott család – mindez igen komor regény témája lehetne, és mégis szüntelen mosoly kíséri a szorongató történetet. Dickens annyira hisz a jók megigazulásában, hogy látni és láttatni tudja az élet bajainak komikumát. Vigyázat! Ez nem a részvétlen kívülálló kaján nevetése, hanem az együttérző vigasztaló mosolya.

Ő maga főművének a háromkötetes Copperfield Dávidot tartotta, amely – mint tudjuk – némileg önéletrajz. És az útra visszatekintő szemében megszépül minden egykori nehézség, noha elmond minden szomorúságot. Legszebb része a gyermek-és kora ifjúkorról szóló első kötet. Sokan sorolták már ezt a kötetet az irodalom legszebb olvasmányai közé. És a mindig szemléletes Dickens talán ebben a regényében formálta meg a legemlékezetesebb alakokat, jókat is, rossz-szívűeket is. Ezek nála mindig azonnal felismerhetők, mivel a jók mindig szépek, vagy legalábbis vonzók, a rosszak mindig csúnyák, néha egyenesen riasztó szörnyeteg formájúak. Aki nem eléggé csúnya, az idővel megjavul. És ha megjavul, meg is jutalmazza az élet. Ennél tovább már senki sem mehetett el a romantikus emberábrázolásban. De ez a szélsőséges romantika mégis a jóság és a gonoszság valóságára vall. Ezek a gyakran bűnügyi ponyvához közel álló történetek többet mutatnak meg a polgári élet tényleges rémségeiből, mint nem egy nála sokkal realistább író társadalomképe. És éppen ez a dickensi titok: romantikus mesélőkedvvel, ábrándos világszemlélettel oly sokat elmondani az élet igazságáról. Erre nem elegendő magyarázat a kitűnő riporteri megfigyelőkészség, ez csak a részletek hitelességét és szemléletességét biztosítja. Alighanem a mélységes emberi részvét, az igazság feltétlen akarása, az emberek iránti szeretet – amelyhez természetesen egy rendkívüli írói tehetség is kellett – érteti meg velünk, hogy ennyi naivitással hogyan lehetett remekműveket írni.

Hegedüs Géza

Karácsonyi ének

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 – 2010
e-mail: Literatura.hu

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A Nyugat ankétja (2)
ZILAHY LAJOS

Mindenekelőtt legyünk tisztában azzal, hogyha a modern dráma válságáról beszélünk, ez nem a dráma kifejezésbeli formájára, hanem csak magára a kifejezésre vonatkozhatik. Vagyis nem az a fontos, hogyan és milyen eszközökkel mondok el valamit, hanem mi a mondanivalóm?

De ha már a formánál vagyunk, álljunk meg egy pillanatra. Piscator Berlinben színpadi eszköznek használja fel a mozit. Ha kissé megvakarom ezt a kísérletet, ott találom alatta a szinigazgató kék ceruzavonását, amely kihúzza a darabból az epikai részeket. Minden iskoláskönyvben benne van, hogy a szinpadon semmit sem szabad elmondani, a színpadon mindennek történni kell. Piscator tehát egy kis szemfényvesztéssel segít a dolgon és mozigéppel csempészi be az oda nem való epikai elemeket a drámába. Ez a formai kísérletezés egyetlen lépést sem jelenthet az új dráma felé.

Kik még a vakmerő újítók? A német expresszionisták? Tiszteletreméltó formai kísérletezés, de az látom, hogy a rendkívül tehetséges Franz Werfel is elfullad a saját hangjában. Pirandello? A forma megvesztegető illuzionistája, aki vörös selyemkendője alatt csodálatos ügyességgel tudja eltüntetni az új dráma lényegét. A mondanivalói? Talán tévedek, de nem ismerem a Pirandello mondanivalóit, pedig darabjait olvastam vagy láttam.

Hol vannak még újítási törekvések? A párizsi és berlini szinházak világítási effektusai? Bocsánatot kérek, ez a villanyszerelők dolga. A lámpák nem érinthetik az új dráma kérdésének lényegét. Azt hiszem, ennél a pontnál nyitott kaput döngetnek s mindezt csak azért említem, mert már több ízben és több helyen olvastam, hogy ezeket a formai törekvéseket folytonosan összetévesztik az új dráma alapvető lényegével.

Maradjunk tehát a dráma elgondolásánál.

Az élet iránya az utolsó két évtizedben hatalmas fordulatot vett. Az élet új irányát kell tehát figyelemmel kísérnem, hogy megtaláljam az új dráma irányát. A kettő elválaszthatatlan. És mi az élet új iránya? Nyilvánvaló, hogy az individualizmus helyébe a kollektivizmus lépett. Ki merné tagadni, hogy az emberiség új életének már most is a kollektivizmus a vezérlő gondolata? Ne méltóztassék tüstént bolsevista vonatkozásokat keresni a szóban. Talán helytelen is ez az új-latin kifejezés, amely a Marx-polémiák szótárában is fogalomzavarban szenved. A szó új értelme bizonyos szellemi közösséget jelent s e pillanatban magam se találok alkalmasabbat. Annyi bizonyos, hogy ma már mindenütt az egész emberiséget átfogó gondolatok ideje következett el és hogy egyebet ne mondjak, a legszűkebb szülőföldemből felsajdult magyar faji problémámat sem tudom megoldani az emberiség nagy és általános kérdéseinek figyelembevétele nélkül. Mert a világ minden népe között hatalmas szellemi és fizikai közlekedés áramlása indult meg. A szellemi közlekedést a világháború borzalmas tanulságai tették szükségessé, a fizikai közlekedést pedig egyre rohanó tempóban a technikai felfedezések gyorsítják és teszik lehetővé.

Szóval a nagy gondolatok felé haladunk. Éppen ezért az új drámának is ebben az irányban kell keresnie fejlődési irányát. Valljuk be, hogy a tizenkilencedik század drámairodalma a szerelmi drámák irodalma volt. Nos, a házasságtörések után nagyobb, vérzőbb lelki szakadásoknak kell következni az új drámában: fajok, népek, nemzetek, társadalmi osztályok elszakadásának – nem ágytól és asztaltól – hanem a multtól, a talajtól, a tradicióktól. Az egyén drámája helyébe az egész emberiség, milliók, százezrek, vagy legalább is nagyobb embertömegek drámája lép. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ezután csak politikai, vagy társadalomtudományi tételek szerepelnek majd a drámában és száműzve lesz belőle a szerelem. De a dráma végső megoldása semmi esetre sem fog megállni annál a pontnál, hogy Kovácsné kit szeret és kinél marad.

Hogy vannak-e már drámák, amelyek elindultak ebben az irányban? Azt hiszem, igen. Nemcsak elgondolásában, de hatásában is ilyennek tartom Shaw Johanná-ját. Ugyancsak ezt érzem Jules Romains Diktátor-jában, akit különben a francia irodalom legnagyobb igéretének tartok. Vele nemrégen is sokat beszélgettem erről a kérdésről s aligha hinném, hogy ebben az irányban súlyos félreértésről lehetne szó. Hiszen ilyen úton halad a Wells gondolkodása is és még számtalan példát lehetne idézni.

Felmerül a kérdés, hogy miért nem látnak hozzá tehát az írók az új drámák megírásához, amikor – legalább is nagy körvonalaiban – tisztázva van az alapvető kérdés: olyan drámák kellenek, amelyek nagy, átfogó eszmékre épülnek. Miért nem kezdődik a munka? Hiszen megdőlt az, hogy a közönség nem érdeklődik e témakör iránt. A Johanna és a Diktátor még az üzleti pillérekre épült szinházakban is kiadós világsiker volt. Hol van tehát a hiba?

Nyilvánvalóan ott, hogy az új drámát tápláló új gondolatok még az emberiség köztudatában sincsenek teljesen tisztázva. Ezért nem hiszek tehát abban, amit Bibó Lajos barátom mond – bármennyire megvesztegető is a gondolat -, hogy akad majd az írók között egy vidám vagy borús félisten, aki odacsördít. Persze, hogy támadhatnak közben ragyogó és vakmerő tehetségek, akik előrerohannak a homályos úton és hamarább is érnek célba, magát a műfajt azonban mégis csak az az új korszellem fogja megszülni, amely e pillanatban még a rángógörcs és a szűk medence kínjaiban szenved.

Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

Kapcsolódó cikk:

Zilahy Lajos író

Kányádi Sándor verseiből …

Grósz Károly mondta:

Amikor Grósz Károlyt egyszer fölmérgesítették, ’89 tavaszán, akkor véletlenül elmondta az igazat. “Mit akarnak maguk a többpártrendszerrel?! Hisz már mindbe beépültünk mi, kommunisták, mi irányítunk! – mondja Grósz Károly. A történelmi pártoknál ez 100 százalékosan igaz. Oda beépültek, újraszervezték, és tönkre tették. Az új pártokat, úgy is, mint MDF, Fidesz és SZDSZ pedig már úgy hozták létre, hogy be sem kellett épülni, hanem saját embereik építették ki úgy az MDF-et, mint az SZDSZ-t, nem beszélve a Fideszről! És, ha megnézik, ugyanazokat a figurákat fogják megtalálni ma, mint akik húsz évvel ezelőtt ezt a pártosodást csinálták.”

EGYSZER MAJD SZÉP LESZ MINDEN

a telet s az őszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.

Úgy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja.

HARANGFÖLIRAT

(ars poetica)

(ars poetica)

azért harang a harang
hogy hívja az élőket
temesse a holtakat
s hogy árvíz jégverés
tűzveszély idején
s hódító horda láttán
félreverjék

1986

VANNAK VIDÉKEK

Vannak vidékek

vannak vidékek ahol
a fölösleges
kutya- s macskakölyköket
vízbe ölik vagy elevenen
eltemetik
de mielőtt még a szemük
kinyílt volna

de mielőtt még a szemük
kinyílt volna

1974

Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

1982

Kányádi Sándor versek – Sztaki.hu

Ady Endre: Felelet az életnek

Már új utálatok se jönnek,
Nagy csapások meg nem csufolnak,
Kopott, silány, hivatlan vendég
Penészes portámon: a Holnap
S roskadott vállamon: az Élet.
Csodálkozom, mikor beszélek,
Vagy mást merek unt szóra hozni
És hogy még tudok csodálkozni.
Néha, ütötten, mintha várnék
S táncol előttem halvány-halkan
Futós időkből néhány táncos,
Zárt szemű és hűlt lábú árnyék.
Ezekkel is már leszámoltam,
Csak voltak ők és én is voltam
Táncok korában, hős időben.
Csak olykor-olykor ébredeznek
Egy-egy versfaló, messzi nőben,
Kiktől bókokat hoz a posta,
Kik unalomból kalandozva
Verik meg a vén kapus várat.
Egy szemrehányás, késett zokszó,
Elhalt hangu baráti kérdés
Jön-jön még s több váltó-lejárat.
És siratás, keserű száj-íz,
És a »mi lesz?«-re vállat vonva
És nézvén látni nem akarni,
Kergült a szív és az agy lomha.
Böngészem a hirlapok sorját,
Semmit se bánok, őrzök, értek.
Ürülnek a boros edények
Íz, szomjuság és mámor nélkül,
Se nem dühödik, se nem békül
Közömbös, borult, szegény lelkem.
Küldött az Élet: megfogadtam,
Parancsokat rótt: teljesítvék,
Kérdezett és íme: feleltem.

Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 16. szám

FÜST MILÁN: GONDOLATOK VÁZLATA A KÜLSŐ ÉS BELSŐ SZEMLÉLETRŐL

Mondhatnám-e ezt: szerencsém, hogy nem születtem igavonó állatnak, vagy ezt: kár, hogy nem lettem, fejlődtem festővé, matematikussá. Az én vitális érzésem más szervezetben lehetséges volna-e? Az én-érzésről beszélek, az élés-, a létérzésről, egészen függetlenül a meghatározó mellékképzeteitől, amilyenek: ember vagyok, férfi, magyar, beteg, stb. Arról az érzésről, amellyel érzem, hogy vagyok, élek, (ha alszom is, szóval tudatos voltomtól egészen absztraháltan), hogy én élek, én veszek tudomást a világ dolgairól, látok, érzékelek, szóval testem anyagának léte nem az a tudattalan, amilyen az életem előtt volt, sem amilyen a halálom után lesz. Példával illusztrálván ezt: csakugyan én exisztálnék-e most, (érezném a hangokat, a fényt) ha engem születésem után közvetlenül idegen emberek magukhoz vesznek és fölnevelnek? Talán más modorral, érzéssel, gondolattal, tehetséggel, de tényleg én-e? Én tudnám-e, hogy van világ, vagy másvalaki? Talán lényegben én volnék az, csak minőségileg más egyén? Vagy más apától származván, én élnék-e most? Ha a fogantatásom későbben történik, én élek-e most? Ha születésem után egy perccel meghalok s az ikertestvérem életben marad, én élek-e most? Bizonyára nem. Szükségszerű, vagy véletlen-e tehát, hogy én élek? A létezésem ténye szükségszerű-e?

Ha kutyámmal szembe ülök, az érző, élő állatot énnek érzékelem, mely lényegileg hasonlatos az enyémhez: érzi hogy van, hogy ő van. Képzelhető-e, hogy létezésem tudata egy más fajta szervezetben is lehetségessé vált volna? Örülhetek-e annak, hogy énem a felsőbbrendű emberi szervezetben exisztál, nem pedig állatéban, Vagy kasztok vannak az élőlények fajtái között és az egyik faj én-érzése nem kerülhet át a másikra? Talán mert a fajok primitív létezési érzése különböző? Vagy mert én-érzésem minőségem összetevőinek az eredője csupán, És minőségemmel énem is megszűnik? Hiszen a redukált és primitív élet-érzés létem minőségétől függetleníthető! (Őrültek, extatikus állapotúak és bizonyos betegségek folytán meghülyültek: hiszen ha most agyhártyagyulladás után eltompul az agyam és gondolataim összes konzekvenciái elpusztulnak és tehetségeim is, beszélő képességem is?…) És végül, ha szervezetem harmonikus égése megszűnik, következésképpen primitív én-érzésem is ? Vagy pedig…

Második főkérdés: ha tényleg élek, minőségileg azzá lennem, ami vagyok, szükségszerű-e, vagy véletlen dolga? Mikor 1. akarok, 2. az akaratomat egy másik akarattal korrigálom, ezt tényleg én akarom-e, vagy pedig kell akarnom a szervezetemből, vagy nevelésemből folyó és ugyanabban létező gondolat- és akaratlehetőségek folytán? Ha félek a bűntettől, mert egy mélyebb pillanatban képesnek éreztem magam rá és erősen küzdvén a gondolat befészkelődése ellen, küzdenem kell-e jobb hajlandóságomnál fogva, vagy akarok-e így tenni? Amit gondolok, azt kell gondolnom? És mikor azt hiszem, hogy akarok gondolkodni, ez sem akaratomból folyó, hanem szükségszerű? Nekem feltétlenül idegbajossá kellett lennem, vagy fejlődhettem volna másképpen is? Csak az juthat-e az eszembe, ami bennem van, ami belém került, bennem összetevődött és fejlődött valamilyen módon? A gondolat itt következő belső bírálata, mely az intelligencia mértékének sok tekintetben meghatározója és mely fokokra, körökre osztható, tőlem irányítható-e, vagy természetemből következőn önként folyik:

1. Én élek, látok. (Nem tudok róla. Primitív élet-érzés.)

2. Én észreveszem, hogy látok s megítélem, jól-e, rosszul-e? (Ha rosszul, ezentúl gyakori igyekezetem után jobban fogok látni. Tehát korrekció kezdetleges én-érzésemen. Tehát fejlődik vagy egy kettős, vagy egy második én-érzés.)

3. Én észreveszem az ítéletemet (magamtól?) és felülbírálom, helyes-e?

4. A felülbírálat helyes-e? Stb., de nem a végtelenségig.

Vagy a külső tények bírálata honnan származik?

1. Én élek, látok. (Nem tudok róla. Primitív élet-érzés.)

2. Én tudomásul veszem, hogy látok s megítélem, jó-e, rossz-e, szép-e az, amit észrevettem… S ez nincs tovább.

Tőlem függ-e külső és belső szemléletem intenzitása? S az, hogy bennem egyáltalában fölbukkanhatott a korrigálás, vagy a külső dolgok milyenségének élénk észrevétele? Elhatározhatom-e, hogy mától fogva erős belső szemlélettel, önkritikával élek, vagy ezt: ezentúl erősebben figyelni fogom a külső dolgokat? Azután: melyik szemlélődés lehet inkább az akaratomtól függő, vajon a primitív létemhez közvetlenül kapcsolódó (látok + látom, hogy milyen) és született hajlandóságomból eredő külső szemlélet, vagy a nevelődéstől is, megszokásból, külső behatásokból származható és létrejöhető belső bírálat? És legvégül közelebb érvén tulajdonképpeni célomhoz: a két szemléleten alapuló kétféle művészet, (írásművészet,) 1. miben különbözik keletkezését illetőleg (hogyan és mért válik a kétféle ember kétféle művésszé) és 2. miben különbözik egymástól lényegben ez a kétféle művészet?

A kérdések meddő özönéből most csak az utolsó érdekel. Tehát először: szükségszerű-e vagy akaratától függő, avagy véletlen-e, hogy két fajta íróművésszé válik valaki? és hogyan válik azzá?

1. Megszülettem, élek, látok. 2. Látom a dolgok minőségét, hogy milyenek, külsőleg miben különböznek egymástól. Némely dolgok bizonyos érzékelhető tulajdonságaikban egyformák. A lényegi különbségek a külső formán gyakran csak apró nyilvánulásaikban mutatkoznak és a nem eléggé figyelmes szemnek elenyészők. A lényegbeli különbségek külső életben való érvényesülésének élénk észlelése, határozott alakban való észlelése, a különbségeknek egymáshoz való viszonyulását és arányát megfigyelő látás a külső szemlélet erős jellemzése. (Megfigyelés. Ennek egy távoli ellentétes, vagy hasonlatos képzettel való váratlan, humoros, vagy szép társítása: az ötlet.) Példával illusztrálva a kérdést: az élő akt izmainak egymáshoz való viszonya más, mint a halotté; a többféle élő aktok arányai is mások: a jó szemű szemlélő látva a különbséget, hogy más kevésbé jó szemű is élénken észrevehesse ezt, a test ábrázolásánál esetleg mellékes tényezők elhagyásával, az arányszámok növelésével, az arányt rontó tökéletlenségek elhagyásával a különbségek hangsúlyozott egységét adja erősen érzékelhető formában.

Tehát: 1. élek, látok, 2. minőséget, különbséget látok, 3. ha a kezem rajzolásra termett, rajzolni hajlandó vagyok, a kezem képes rá, tehetséges, és ha olyan környezetbe nem kerülök, mely éppen e tehetségem ellen működő, ezt elnyomó, (pl. levágják a kezem), akkor létezésem minősége kezem hajlandósága felé fog fejlődni és: a kívülről szemlélt dolgok ábrázolását adják rajzaim.

Ez, a kézrajzra vonatkozó tétel vonatkozik a külső látás írásban való ábrázolására is, avval a különbséggel, hogy az írásnál, annak sajátos természeténél fogva, a fejlődés harmadik pontja, azaz az út a látástól az ábrázolásig többfélébb, a keresztülvitel (a Durchführung) összetettebb. A rajzhoz való képesség itt több tényezőre oszlik, melyek közé sorozható: 1. Az okosság, a látott dolgok logikai összefüggésének megítélésére. (Okok és következmények.) 2. Mesét konstruáló képesség, azaz a látottaknak anyagilag egy emberi érdekű és érdekes, szerves központ köré való kötése. 3. Rendszerezési képesség, azaz a látottaknak formában egy pont köré való csoportosítása és felosztása. (Alaki felosztás.) 4. A látott dolognak érzékelés szerint a legjobb formában való megjelenítése, azaz a főképpen beszédnek érzékelt dolognak dialógusban (stb.) való visszaadása. 5. Nyelvérzék, nyelvtudás és ritmusérzék. 6. Meglátásban és rajzban való bizonyos negatív tudás: mit nem szabad már meglátni és hányféleképpen nem szabad már ábrázolni; mi a csúnya és visszatetsző. (Ízlés) Pozitív: azaz a szemléletben bármily formájú szépnek, (akár értelmi szépnek, akár érzelminek) látása és témában vagy formában való visszaadása… stb.: ezek a részlet kérdései már, melyek többé-kevésbé a kézi rajznál is létezők és a belső szemlélet írásművészetére is vonatkozók. – (Azt hiszem elegendő, ha az illusztrálás kedvéért a külső szemlélet egyik legkarakterisztikusabb jelenségére: Zolára mutatok. A börzeemberek, a bányászok között él, látja őket élni, mozogni, stb.)

A belső szemlélet művészete az önbírálatból, (az u. n. önkínzásból), a folytonos és körök szerint befelé haladó s elfajulásában sokszor több én-érzést produkáló önmegfigyelésből, önítélkezésből származik. A külsők megfigyelése helyett tehát ön-figyelés. Az önmagát megismerő, a folyton önmagával foglalkozó, ha hajlandó magát utánozni: így fejlődik íróvá. Közel áll tehát, hogy az énjét erősen kultiváló művésszé lesz. Az út a látástól az utánzásig ugyanolyan, mint a külső szemléletnél, (3. pont), tehát: okosság, nyelvérzék stb. A belső szemlélet a primitív létezéshez, – amint erről már szó volt – nem olyan közelálló, mint a külső látás. Ha vannak akaratomból is eredhető tényeim és nem minden cselekvésem, gondolatom szükségszerű: a belső szemlélet akarattal, szokással, külső nevelő behatások folytán, főleg pedig nevelődéssel inkább elsajátítható, mint az intenzív külső látáshoz való hajlandóság. Vannak belső szemléletű írók, akik megfigyelni egyáltalán nem képesek. A belső szemlélő gondolkodván, nevelődvén a körülötte történő dolgokat magára vonatkoztatja: ő a központ; a külvilág eseményeit szemlélet helyett átéli, tapasztalat helyett gondolatban tapasztal, ideológus, s míg a külső szemlélő empirikusan megismeri a világot, (ennélfogva tehát praktikus oktatásban lehet tőle részünk; gondoljunk Zolára), addig a belső szemlélő a világ tapasztalati szemléletében sokszor naiv, tényleg a világot nem ismeri: filozofikusan azonban mindennel tisztában van s gyakran ad reflexiót, lírát. (Így természeténél fogva az ilyen író témáiban kevésbé a külső élet körülményeit, bajait ábrázoló, mindinkább a belsőét. A forrongás korában pedig hajlandó volna belső életét egészen feltárni.) Az embereket és cselekményeiket: az eseményeket nem olyanoknak rajzolja, amilyeneknek látja, hanem amilyeneknek átéli azokat, amilyen hatással rá vannak. Ez a szemlélet tehát élmény, amelyet is közvetett nézés követ, nem a dolgokra irányuló, hanem a hatásra, melyet az átélőre és szemlélőre gyakoroltak. (És itt ismét eszembe jut az akt-ábrázolás. A külső szemlélő festő a tényleg létező különbségek, arányok karakterének élénk visszaadására törekszik. A belső szemlélő meglátja a testet: ez benyomást ad, melynek alapján kifejlik a belső kép: pl. az akt egyiptomi stílusban és arányokban. vizsgálva tehát a keletkezett belső képet annak megfelelően ábrázol: adja az aktról való belső szemléletét. itt különben tanulságos párhuzamot lehetne vonni az impresszionista festőkkel, munkáik keletkezését és elméleteiket illetőleg.) – A belső szemléletű írók tehát önnevelődők. Céljuk, élőstúdiumuk művészetükhöz ez: mindennemű emberi érzés (és gondolat) megértése. A mások érzései számunkra pedig csak akkor érthetők, ha mi is átéltünk hasonlókat. Mindennemű szituáció és érzés tényleges átélésére azonban nincsen alkalom: ehhez rövid az életünk. Átéljük tehát úgy, hogy szituációkba beleképzeljük magunkat, azaz állandóan intenzíven élünk. Olvasunk és az olvasottat átéljük, hallunk az életben tragédiákról, átéljük és ha írunk: hőseinket is átéljük. Hőseink a mi élményeinket élik, melyeken akár tényleg átestünk, akár gondolatban, képzeletben. Élményeink a valóságnál sokszor intenzívebbek, sokszor kevésbé intenzívek, állandóan egyéniek azonban: minthogy mi éljük azokat. Így hát az életről való képzeteink legtöbbször a valóságtól elütők és mindig egyéni ízűek. Az ember csak azt teheti és gondolhatja, ami, vagy aminek összetevői benne már megvannak. Csak ilyen gondolat bukkanhat föl akár véletlenül vagy szándékosan. És minden benne van a belső szemlélőben: az egész külvilág belső egyéni képekben. megvan tehát a lehetőség, hogy minden hősének minden eszébe jusson, az író egész belső élete, minden élménye. Ebből magyarázható, hogy a belső szemlélők emberei rendesen határozatlan, bizonytalan, tág: nem biztos vonalú és nem biztos határú jellemrajzúak és mindig hajlandók arra, hogy az írót egészben tükrözzék. (Gondoljunk Jób Dánielre, Szomory Dezsőre.) Cselekvéseink előtt a számtalan szempont ismerete és mérlegelése és az ezek szellemében való nagymérvű és többoldalú belső kritika habozóvá tesz, gyönge jelleművé. Minél több szempontot ismerek, annál több irányú az önbírálatom, annál többel kell megküzdenem cselekvésem előtt, annál ingadozóbbá tesz ez a küzdés. A belső szemléletű írók hősei rendesen komplikált lényüknél fogva ingadozók.

A külső szemlélő indulása tehát: a világot megismerni; a belsőé: önmagát megismerni. Emberek egyformák vagyunk külsőnk és természetünk lényegében, viszont legbelsőbb tulajdonságainkban egyénenként változók, variánsok. Ennek a különbségnek külső életünkön nüánszokban megnyilvánulásai vannak. A finom érzékű külső szemlélő a finom nüánszokról tudomást vesz. A belső szemlélő hőseiben mindig saját titkos variánsát tárja fel. Bizonyos tulajdonságainkban egyformák vagyunk: amikben megegyezők, abban típusok. A belső szemlélő az állandó belső rajz következtében önmagát ismétli, alakjait hasonlóságuknál fogva tipizálja. – Az irodalmi haladás vonala távozóban lévén az általános emberitől, a mindenki által megérthetőtől a részlet felé, az egyéni felé, a kevesebbek és csak hasonló értelmiségi fokúak, hasonló természetűek által megérthető felé indul. Közeledünk a teljesen egyéni variánsok felé: talán némely egyéni ízű vallomás csak pár száz hasonló ember megértésére számíthat. Így a haladás most a belső szemlélet irányának kedvező. (Jöhetne költő, akinek nüánszait csak ő maga érti?)

Fontos és szembetűnő különbség a belső és külső szemlélet elválasztásánál az emberjellemzés eltérő módja. A külső szintetikus, a belső analitikus. A különbséget így látom: A keletkező és fejlődő egyéniség állandóan szintetizálódik fejlődése közben. A gyermek lelke külső és belső tényezők hozzájárulásával válik megállapodott ember-egyénné. A hozzájárulás, az összetevők összeállása, az egyénné válás szintézise a megállapodás, a megértés után is folytatódik kisebb mértékben. Legyen azonban az egyén megállapodása bármelyik fokán, létének már van minősége, mely hosszabb-rövidebb ideig stagnáns. Az ember stagnáns egyéniségének ezt a minőségét tetteivel és egyéb külső megnyilvánulásaival teszi a világ számára ismeretessé. Tetteiben, szavaiban stb. fejti ki, analizálja egyéniségét: amit tesz, az egyéniségéből következik. A megismerő külső szemlélő számára pedig jelleme tetteiből összetevődő. A külső szemléletű író tehát olyan sorrendben, amint hősét cselekedni látta: cselekedeteiből előttünk, a szemünk láttára összeteszi alakját. A külső szemlélet eszerint a látás és visszaadás sorrendjében szintetikus. – A belső szemlélő az átélt alakot belülről megtervezi és a megtervezett, kész alakot tetteiben, szavaiban, vagy magyarázattal kifejti. Ő tehát a lelkéből cselekvéseire következtet, alakja tetteivel bizonyítja, okolja meg annak belső mivoltát; a külső a hős cselekedetéből következtet a lelkére, innen jut a belső tulajdonságok megítélésére. (Gondoljunk megint Zola munkáira és azok ellentétére, pl. Leonid Andrejev: “A gondolat”-ára.)

Ennyit a jellemrajzról és az eseményről a művészetben. Szükséges röviden szólnom a festő-leírásokról: a kívülről látott tájképnek, miliőnek, aztán a képnek felfogott eseményeknek belső szemléleti leíró-rajzáról. A külső szemléletű a valóban látott kép lehetőleg jól érzékelhető lényegét adja (költői képei, hasonlatai a valóság lényegének élénkebb illusztrálására szolgálnak); a belső pedig annak a képnek, amit a külső benne okozott: ezt igyekszik költői eszközeivel élénkíteni. (Jussanak itt eszünkbe Jób Dániel egyes leírásai, vagy Maeterlinckéi. Jussanak eszünkbe továbbá Maeterlinck némely esemény-leírásai, melyek az ábrázolásban nem is események, hanem azon belső és egységes, – néha nem is időrendben érzékelt, – képnek rajzai, melyet a látott vagy elképzelt események az íróban előidéztek. Röviden: ezek események, képnek érezve és ábrázolva.) Erős és ellentétes példát adhatunk azonban két költői leírás szembeállításával. Legyen az egyik. Arany János: “este van, este van” verse, a másik Hoffmannsthal: “Ballade des äusseren Lebens” verse. Az elsőnek külső szemléletéhez nem kell magyarázat. A második is a külső élet szemlélete: de olyan emberé, aki eddig mindig befelé nézett s most egyszerre fölpillant. ilyent megható és kedves furcsaságokat lát az: hisz most sem arról beszél, amit látott, inkább arról az egyéni ízű élményéről, a képről, ami benne a külső szemlélet idején származott. És itt lehetne szólni a lehetségesről, mely a külső szemlélet leggyakoribb jellemzője. Arról a romantikáról, mely objektív; azaz az emberek többsége számára lehetséges, de nem valószínű és az egyéni romantikáról, mely a belső szemlélő gondolat és érzés-rengetegéből egyik romantikus variáns és amely a vele egy értelmi rangban állók számára is lehetséges, de nem valószinű. Lehetne szó továbbá arról, hogy az objektív lehetséges csak a külső szemlélőre kötelező megszorítás, a belsőre nem, lévén a külsőnél az a fontos, hogy mit lát és azt jól utánozza-e; a belsőnél: hogyan látja. Elintézetlenül marad itt ez a kérdés is: vajon mért nem hajlandó a belső szemlélő a mérsékelt realizmusra, vagy naturalizmusra, mért inkább a túlzott fantasztikum, avagy a stilizált idealizmus és a túlhajtott materializmus, szóval szélsőség és pedig rendesen egyéni szélsőségei felé törekvő? (Ez talán az eddigiekből is érthető.) Kellene még itt foglalkozni több más kérdéssel, így: a belső szemlélet egy-két primitívebb fajával, a kétféle idealizálással, régi korok festőművészeinek kezdetleges idealizálásával; régi népek primitív szép-fogalmairól kellene itt szólni s a korról, mikor még nem jutottak el a természeti szép utánzásának gondolatáig, hanem a szépnek különleges és követendő mértékegységét konstruálták meg, melyet is a természeti szépnél szebbnek véltek s mindennemű ábrázolásban elengedhetetlennek… Érdekes volna szemügyre venni: melyik fajta művészettel indult meg az emberi utánzás, melyik származott előbb s hogyan váltották fel egymást… Tanulságos volna látni a helytelen és rossz szemlélet némely példányait… de minderre már hely nem jutott.

Itt még egyetlen kérdésről szeretnék szólni: a külső és belső szemlélet szerencsés vegyülékeiről, a legnagyobb mesterek dolgozási módjáról. (Hiszen határozott és biztos válaszfalat felállítanunk a művészek e két csoportjában úgyis lehetetlen: a látás kétféle eleme egyiknél-másiknál többé vagy kevésbé elvegyülten érzékelhető.) S ha a vegyülés jelenségeit Shaksperenél kezdjük vizsgálni, jól kezdtük, bár Shaksperenél néha a külső és belső szemlélődés differenciálódva is feltalálható. (Így pl. tisztán a megfigyelés külső szemléletéből ered a Júlia fecsegő dajkájának alakja. A belső szemlélet mesterműve pedig: Hamlet.) De a különválás nála ritkaság, legtöbb alak a két látás erőteljes vegyítéséből származik. És a drámaíróknak ez a dolgozási mód különösen ajánlható. Hogy mért? Ez maga tárgya lehetne egy másik értekezés-félének. Mégis, rövidesen, hogyan látom a Shakspere dolgozási módját! Azt hiszem Shaksperenek voltak megfigyelésre modelljei az élők és olvasmányai között. A kívülről meglátott alakot képzeletileg rekonstruálván, kikerekítvén és megtervezvén: a látott és elképzelt alak jellemébe így mondom: beleélte magát. (A fejlődés tehát ilyen lehet: 1. látok, 2. látom, hogy milyen, 3. megítélem, hogy jól láttam-e: milyen, 4. fölülbírálom az ítéletemet.) És beleélve a nagyravágyó király alakjába, (hiszen a belső szemlélő előtt az emberi érzések bármelyike sem lehet idegen: a belső szemlélő a lehető legtöbb emberi érzést, szituációt már átélte, magára vonatkoztatta,) saját magát belehelyezve a tervezett alak korába, miliőjébe, jellemébe, szempontjaiba – cselekedteti: 1. Egyrészt saját magán keresztül, olyképpen, hogy ha Macbeth haragszik, Shakspere is haragszik (primitív példával élek), haragszik az elképzelt jelenet átélése folytán és mert az a saját hasonló és tényleg tapasztalt jeleneteire emlékeztető, amelyeket most írás közben átöltözve felhasznál és újra végig él… (Ez volna tehát a belső látás.) 2. És cselekedteti a hőst úgy, ahogyan a modelljét cselekedni látta hasonló szituációban, megfigyelve a királyhoz vett mintát és élénk, erős érzékkel bír az egymástól eltérő emberek jellegzetes különbségeinek megfigyelésére… (Ez volna a külső.) És színészi ösztönnel beleél ilyen meglátott alakjába, cselekedeteibe is (nemcsak az elképzeltekbe), és az előtte álló történeti adatok szerint viszi tovább a cselekményt… És a történet jeleneteihez is (pl. gyilkosság), az életében meglátott eseményeket használja mintául, – nemcsak a tervezett jeleneteknél, – (azoknak rá tett hatására is emlékszik), és a keletkezési tényezőknek ebből a komplexumából előre megtervezett jellemet előttünk cselekvéseiben analizálja. A nézők szemében pedig a jellemből folyó események szerint rakódik, állítódik össze, szintetizálódik az ember: mint az életben. Ilyenképpen igazi alapja van ennek az érzésnek: megérzem, hogy Shakspere minden alakja mögött, a nőalakjai mögött is ott rejtőzik maga Shakspere: ő maga az és mégsem. Dialógusban dolgozva pedig szükséges, hogy embereinek szempontjába, mihelyst beszélteti őket, rögtön belehelyeződjék, – (tehát gyakran épp az ellenkező jellemébe, gyakran a nüánszaiban eltérőébe), – így változtatnia, váltakozva kapcsolnia kell magát pozitívra, negatívra, a beszélők egyénisége szerint. A kívülről látott ostoba ember énjébe is belehelyezkedik, úgy, hogy annak a maga mértékei szerint, a természete szerint igazsága van. (Polonius.) És itt szembetűnővé válik a különbség: a nagy Wedekind ostoba tanárjai (Frühlingserwachen) nem ilyen tényleg élő ostoba emberek, kik a saját észjárásuk igazát saját következtetéseikkel bizonyítani képesek: ezek a kívülről látott tipikus tanári ostobaságoknak Wedekindben fejlődött karikatúrái. Aminthogy a Wedekind egész művészete a reálisnak meglátott (az éles külső szemlélet), belső romantikus képeinek sorozata. amint komoly és ünnepélyes képpel uszítja ránk a függöny mögül (kötélen rángatja őket a nagy bábjátékos) a kívülről jól meglátott és belül átformált embereit, képeit, a szörnyűségeket kegyetlen és játékos kedvvel, mondván: ez mind lehetséges volna ám az életben, mit szóltok: ez mind, mind előfordulhatna?! Rémüldöztök úgy-e ? Ilyen szörnyen furcsa és ostoba lehet ám az élet… – Ő a külsők egyéni belső képeit adja, viszont Leonid Andrejev belső élményeit meglátott modellre dolgozza, ellenben Gorkij inkább külső szemlélő (- a Luka alakja mégis meglátott is, átélt is, -) s hőseit élénk külső különbségeik szerint vési emlékezetünkbe, mikor így szól: a lapos orrú ezt mondta… a pápaszemes válaszolt…

…Ennyi volna vázlatban, amit a belső és külső szemléletről sokkal bővebben mondani szerettem volna. S a vázlaton is evvel a tudattal dolgoztam: tudom, a szétboncolás, az analízis sem az eszköz, mellyel bármit is határaiban, terjedelmében teljesen és megdönthetetlenül megismerni lehetne. Nem határoz meg semmit, nem dönt meg semmit, nem tesz valamit is bizonyossá. Mégis a szétfejtés, az elemekre bontás értékes, talán a legértékesebb emberi gondolat: hiszen sejtet is valamit, némely teremtő erőket a teremtmény mögött. Meghatároz például ennyit: ez is nagyon szép, az is, de némely tulajdonságaikban különbözők, így hát egyszerre meg sem ítélhetők… Sok érdekes és fontos kérdés mellett futva elhaladtam: fájó szívvel, de gyorsan kellett beszélnem, mert fenyegető halálom arra int, hogy siessek.

Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 15. szám

Ady Endre: Politika és szerelem

(Készülő verses könyvem prológusa)

Bántott, döfölt folyton a Pénz is
S szép humanitások játsztak velem,
De lelkemből más sohsem érdekelte
Fölszánt poéta-ceruzámat,
Csupán Politika és Szerelem.

S úgy számítottam rég ki végem:
Gyülöletim hogy eléggé nagyok?
Egy akadt nőstényért elég botorság
Ínulhat el még inaimból?
Hahogyha nem, már mindent itt hagyok.

Tudok-e még nádor-választó
Kisúr-ősimmel szólni makacsul
S tudok-e még asszony után rohanni
Szavakon és gyüléseken tul
Vágyva-robogva, keresztül-kasul?

Néha megingok s szégyen-hülten
Havasnak, vénnek érzem a fejem
S azt hiszem, hogy minden vivát a másé
S hogy idegen tőlem régóta
Balog nádor-úr s bolond szerelem.

De jönnek remete kanokként
Ős sűrűkből ki szerelmek, dühök:
Uj talmi-nádort megölni is tudnék,
Kivánom őrülten a csókot
S csatában, hitben, tűzben vénülök.

Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám

Marsovszky Miklós: Május

Kerti pad bokrok között. Csillagos, májusi éjszaka

Az asszony: A hold is elbújt. Az arcát se látom. Igaz-e ez? Igaz-e, hogy itt ülünk, csókoltuk egymást? Az én kezem-e ez a magáéban?

A férfi: A tiéd.

Az asszony: Enyém-e? Én vagyok-e, aki itt ülök és magához simulok?… Hány kéz fonódik most össze ebben a májusi éjszakában?

A férfi: Hallgass, kicsim… Ha kisüt a hold, meglátjuk egymást.

Az asszony: De én beszélni akarok? Meddig ülhetünk itt?… Az idő múlik.

A férfi: Megvirrad. Hazamegyünk.

Az asszony: Megvirrad, hazamegyünk: milyen egyszerűen hangzik ez. De leszünk-e így még ketten, egyedül, szép, meleg, májusi éjszakában.

A férfi: Ki tudja?

Az asszony: Nem fáj a szíve?

A férfi: Boldog vagyok.

Az asszony: Boldogság?… Fáj, hogy nem ismerem. Fáj, fáj ilyen nagyon érezni valakit, akit nem is ismer az ember. Az arcát se látom. Egész este hívott a szeme. Itt vagyok. Hallgat és fogja a kezem. Mit tud rólam? Olyan tehetetlen szótlanságban ülünk itt, mint a baka a vasárnapi babájával. És ha megszólal, olyan furcsán, olyan keményen és idegenül hangzik a szava. Borzasztó, amit mond: “Kisüt a hold, meglátjuk egymást. Megvirrad. Hazamegyünk.” Aztán: soha többé. És a szíve se fáj. Pedig azt mondta: szeret.

A férfi: Szeretlek.

Az asszony: Szerelem?… Két száj összetapad az éjszakában. Két száj csak. Arc nincs körülöttük. Sötét van. A hold is elbújt. És azt mondta: ne beszéljek. Két összetapadt száj. Ez hát az egész? Ez minden? Ez a boldogság?… Egész este engem nézett. Mit látott rajtam?

A férfi: Szép voltál.

Az asszony: Azt mondja: szeret. Mások is mondták, sohase hittem. Sose kérdeztem magamtól: igaz-e? Csókoltak, jó volt. Most először akarok mást is, többet. Nézett. Valami eszeveszett reménység támadt bennem. Azt hittem: olyat lát, amit más még nem látott. A nevét se tudom. kíváncsi lettem. Itt vagyok.

A férfi: Kíváncsi lettél?

Az asszony: Igen. Nem szégyenlem. Olyan szomorú asszonynak lenni. A férfiak beszélnek egymás közt. Mellettünk elhallgatnak. Borzasztó ez a csend. Borzasztó ez a néma lobogás. Nem értjük mi ezt. És mind arról álmodunk: egyszer így ülni, ketten, beszélgetni. Kérdezni… felelni… ezer ijedt, összetorlott kérdésre, szép, bátor, nyugodt feleleteket kapni valakitől… akit szeretünk. Egyszer megtörni ezt az ijesztő csendet, ami körülvesz. Aztán csókolni… nem bánom…

A férfi: Férfi azért jön asszonyhoz, hogy elhallgasson. Mindig így volt, mindig így lesz.

Az asszony: Nem igaz! Nem igaz! Borzasztó volna!

A férfi: Szép ez, kicsim!

Az asszony: Borzasztó ez… Könyörüljön rajtam! Beszéljen! Mondja el: mit látott rajtam? Mi vagyok magának?… Asszony?… Egy a sok millió közül?… Véletlenség? Májusi láz a testében?… ebben a szörnyű idegen testben, akit csókolt… Engedje el a kezem… hazamegyek.

A férfi: Ha megvirrad, hazamegyünk!

Az asszony: Borzasztó ez a gőg… ez az irgalmatlan konokság… engedje el a kezem!

A férfi: Jobb így?… Igen: asszony vagy. Egy a sok millió közül. Véletlenség, májusi láz. Szép vagy, de lehet-e elmondani egy élő test szépségét. És ha lehetne, ez-e, amit sose hallottál, ez-e, amit tudni akarsz? Megláttalak: pompáztál, férfiak között. Mulattattalak: odahallgattál-e? Mondjam el újra, amit százszor elmondtak?… Rád néztem… itt vagy: ennyi az egész.

Az asszony: – Itt vagy: ennyi az egész. – Itt vagyok-e?

A férfi: Itt vagy. Csókoltál. A szíved dobogását hallom… Hívni valakit, olyan erősen, hogy muszáj engedelmeskednie: ez minden. Aztán csókolódzni, összesimulni, hallgatni… Mért jöttél? Mért nem maradtál a többi között? Azok is csókolni akartak. Én se tudok mást, csak azt, hogy szép vagy!… Én se akarok mást, csak amit a többiek.

Az asszony: Becsapott!

A férfi: Becsaptalak? Lehet. Nem akartam. De hazudjak-e? Mondjam: a szíved közepéig láttam? Mondjam: egyetlen vagy?

Az asszony: Mondja!… Bizonyos, hogy hazugság lenne? Úgy hívott, úgy izzott a szeme! Mért éppen engem, engem a sok millió közül?

A férfi: Mért éppen téged? Mit tudom én. Valami összekerítette a szemünket…

Az asszony: Félek.

A férfi: Mitől, kicsim?… megvirrad…

Az asszony: …hazamegyünk… Ne menjünk! Ne küldjön el!… Elbújt a hold, az arcát se látom!… Eszeveszettség így egyedül lennem egy idegennel!… Sajnáljon!… Fogja meg a kezem!

A férfi: Csókolj kicsim… mindjárt megvirrad.

Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám