Két egyszerű ember volt ez a házaspár. Csendesen meghúzódva éldegéltek, emberek közé alig jártak, főként takarékosságból, melyhez később megszokás is járult. A férfi hivatalnok volt, minden elsején a felesége kezébe olvasta a fizetését s ettől kezdve nem volt egyéb igénye a pénz körül, mint a heti kiadásokat összeadni. Az asszony szívesen engedte át ezt a tisztséget, mert számoktól, számolástól mindig fázott. Voltaképpen pedig kitűnően értette a számadást, a csekély kis fizetésből rendszeresen félre tett valamit, úgy, hogy évek multával a megkuporgatott fillérekből csinos összegecske nőtt.
Irott tanúsága volt ennek a takarékpénztári könyv, melyet oly szeretettel nézegették, oly melegséggel fogták körül gondolataikkal, mint mások az egyetlen gyermeküket. Nekik nem volt gyermekük. Ebbe már bele nyugodtak. Egyetlen vágyuk egy kis ház volt, szép erdős-hegyes vidéken, ahol öreg napjaikra elvonulhatnak és elzárkózhatnak a világtól teljesen. Lassanként ugyanis félni kezdtek az emberektől.
Szaporodtak a fillérek – a szájuktól vonták meg a falatot -, növekedett a reménységük, mindig gyakrabban beszéltek, másról már alig beszéltek, mint a képzeletbeli házacskáról, melyet szépen festett szobáival, éléskamrájával, kertjével, gyümölcsfáival, veteményes ágyaival, virágjaival, külön baromfi udvarával még képzeletben sem adtak volna a világ minden kincséért sem.
Esténként, meg ünnepnapokon elővették az ország térképét, kiterítették az asztalra, hogy újra meg újra megnézhessék azt a várost, melyet leendő tartózkodási helyüknek kiszemeltek.
Északon, hatalmas hegyek aljában feküdt ez a városka, amit hallottak vagy olvastak róla, egytől-egyig kedvező volt s megerősítette őket abban a hitben, hogy választásuk szerencsés, ott abban a regényes fekvésű városban megtalálnak mindent, ami a boldogsághoz tartozik.
Múltak az évek, egyre hidegebb és hidegebb telek következtek – így vélte legalább az asszony, olvasta is valahol, hogy a föld kihülőfélben van, érthető tehát; ám a férfi mosolygott, összeszámolta éveinek számát, biccentgetett – a föld, a föld -, mondogatta és én is öregszem.
Akkor búsan és lelkiismeret furdalással elhatározták, hogy más helyet keresnek, délibb fekvésűt. Találtak is egyet a térképen, megszerették ezt is csakhamar, még jobban, mint az előbbit, patak is folyt a városka közepén.
- Ott nem fogunk fázni – mondta az asszon szelíd mosollyal – ott majd nem öregszünk meg…
De jött egy nyár, mely dermesztőbb hideget hozott minden sarki télnél. Megmozdulta föld, háború tört ki.
Látták a katonákat, akik mentek, hallották vágtató szekerek, ágyúk dübörgését, dalolást, zokogást… látták az első sebesülteket vérbe fagyottan.
Félelem, irtózat s bizonytalanság szörnyű érzése nehezedett szívükre.
A kis térkép színes megyéivel, folyóival, hegyeivel most állandóan ki volt terítve az asztalon, s bánatba merülten, kimondhatatlan aggodalommal nézték, méregették rajta a távolságot, mely elválasztja a határokat az ellenségtől.
- Hogy éppen nekünk kellet ezt megérni Istenem – panaszkodott az asszony, de reménykedtek, nem tart ez sokáig, felébrednek az emberek, kidörzsölik szemükből a gonosz álmot, egymás szemébe néznek, eldobják a fegyvert s megfogják egymás kezét szeretettel…
A háború dúlt tovább.
- Karácsonyra – bíztatták egymást – vége lesz, karácsony estéjén megszületik a béke, karácsony estéjén már együtt ünnepelnek az emberek….
Húsvétkor, mikor az Isten fia feltámad… Nyáron, mikor az érett kalász az aratókat várja… ősszel, lombhulláskor… mire leesik az első hó…
És a háború dühöngött tovább.
Csodára vártak. Megnyílik a föld s elnyeli a bűnösöket… Második özönvízre… Új Messiásra…
Igy múltak évek. Elfásultak, beleszoktak az aggodalomba, a rettegésbe. A férfi szorgalmasan járt a hivatalába, az asszony gonddal végezte a házimunkát, takarított, főzött, harisnyát kötött, horgolt… reménykedett, előbb-utóbb vége szakad a háborúnak. Visszajön a régi jó világ, visszatér az emberség az emberek szívébe, megbánják, amit cselekedtek és megfogadják, sírnak, nem ölünk többé, bánjuk, Istenem, mit is cselekedtünk?
A boltosok is bánni fogják, hogy drágán mérték a portékájukat, a földműves is bánni fogja, hogy drágán adta búzáját, krumpliját, mészáros, hentes a húst, a pék is bánni fogja, hogy drágán sütötte a kenyeret. Az építész sem mondja majd: – Nyolcezer korona? Most, a mai világban? Telekre is kevés!
Az építész mondta ezt, akit eddig barátjuknak hittek! Nyolcezer koronájuk volt a takarékban a legutolsó kamatokkal együtt. Nagy bánat volt ez. És ez a bánat mintha sűrű, áthatolhatatlan köddé változott volna, hömpölygött, hömpölygött messze, délre a hegyek felé és szétterült egy kis város felett, házak felett, patak felett. Eltakarta a kis házat, mely még fel nem épült, barátságos, tiszta szobáival, csipkefüggönyös ablakaival. Kert, udvar, tyúkok szelíd kárálása homályba olvadt…
Nagy árakat fizettek a házakért. Mindenki házat vett, mindenki házat adott el.
Egy napon arra ébredtek, hogy fejük felett is eladta a házat a kapzsi tulajdonos.
Az asszony sírt. Hova? Keserves fáradtság árán végre találtak egy nyomorúságos lakást a város végén.
- Minden szerencsétlenség csak minket ér – sóhajtozott az asszony, mikor az új lakásban kínosan elhelyezkedtek.
Csüggedten felelt a férfi: majd annál jobban örülünk a mi házunknak.
Mind a ketten arra gondoltak e percben, hogy ezt az örömet, ezt a boldogságot soha el nem érik.
Az asszony azt mondta:
- Igazad van. Ki tudja mire kellet ez?
A férfi kinézett az ablakon s azon töprenkedett, mivel vigasztalja meg az asszonyát. Azt mondta:
- Az utca kedves.
Az asszony is kinézett. Az utca két oldalán akácfák álltak szép sorjában. Hervadó lombjaik egymáshoz értek, ráhajoltak a falakra és ablakokra, alacsony, szegényes házakra. Az utca közepén gyermekek játszottak. Egy kapu előtt házinyulak sütkéreztek, odébb tyúkok kapargáltak a szemétben, távolabb néhány disznó füvet keresgélt.
- Akárcsak falun – mondták mind a ketten egyszerre, s akkor belső sóhajokkal elhatározták, hogy legrosszabb esetben falun építtetnek egy kis házat.
Néha-néha egymásba kapaszkodva végig sétáltak az utcán, szóba álltak a gyermekekkel, csodálták az illemtudásukat, megálltak a nyulak előtt, bámulták a szelídségüket és barátságosan néztek vissza, ha az utca lakói közül valaki barátságosan tekintett rájuk. Egy ilyen séta után elővették a térképet s szemlét tartottak a faluk felett…
Egyik napon – tél volt már, hó csüggött az akácok gallyain, tiszta fehér takaró fedte be az utca szennyét – csoportosulást láttak a ház előtt, melyben a nyulak laktak.
Hallották: egy sovány barna asszony mesélte:
- Este még egészséges volt, igaz, kicsit mintha szomorú lett volna, de semmi rosszra nem gondoltam s reggel ott fekszik… szólok hozzá, nyuszikám, mi van veled, az Istenért?
Csak most tudták meg, hogy ez a sovány asszony a nyulak tulajdonosa. Részvétet éreztek iránta, a nyulacskát is sajnálták.
Ettől az esettől számítva, hét vagy nyolc nap múlva az átellenes ház előtt egy kocsi állt meg. Koporsót és fekete posztót rakott le. A koporsót bevitték az udvarba, a posztót felszegezték a kapura.
Egymásra néztek megdöbbenve s találgatták, ki halhatott meg ottan? Sokan laktak ott egy barnára festett kerítés mögött az udvaron. Egy vasúti embernek a gyereke halt meg. Az ablakból nézték a temetést. A vasúti embert alig ismerték fel. Polgári ruhában volt, fején nem volt a vasúti sapka, kalaplevéve állt a koporsó mellett. Lehetett látni, hogy erősen kopaszodik, sokkal idősebbnek látszott most, felesége, a megholt gyermek anyja a fekete ruhában a gyászfátyol alatt uras külsejűnek látszott…
- Félek a falutól – szólt később az asszony. A férj is valami hasonlót gondolt. Egy volt az érzésük, de nem tudták szavakba önteni. Közel ott a gyász, a bánat…
Hallgattak. Égetőbb, perzselőbb vágy szállt a szívükből, mint valaha álmaik kedves városa felé, a képzeletbeli kedves ház felé, mely várja őket, várja… tárva a kapu… belépnek rajta s bezáródik utánuk kulcsra, zárra… ők benn… szomorúság, félelem, aggodalom künn reked… ők benn, egyedül ketten… tyúkok kárálnak, kakas büszkén ágaskodik, kukorékol… gyümölcstől roskadozik a fa, terhes gallyait alá kell támasztani, rózsák nyílnak, muskátli, rezeda… hatalmas káposztafejek, hagyma, répa, borsó… a kézimunkák szépen kirakva, minden a maga helyén, csillognak az edények a konyha falán, ketyeg az óra…
Ha eljön a béke… Soká nem késhet már, írják az újságok is… karácsonyra… az ellenség fáradt, nem sokáig bírja már.
Emelt fővel kezdtek járni az emberek. S akkor egyszerre, mint a villám, lesújtott a hír: az ellenség áttörte a frontot… borzalmas vereség… a hadsereg letette a fegyvert…
Jöttek a vészes hírek szakadatlan: az ellenség átlépte a határokat, megszállja az országot.
Némán, megsemmisülve ült egymás mellett az asszony meg az ember. Úgy érezték, életük minden szomorúsága, keserve jelentéktelen semmiséggé törpül, elenyészik a történtek mellett. Soha jóvá nem tehető szerencsétlenség zúdult árva fejükre, nincs segítség, nincsen csoda, csak kétségbeesés.
Ha mindent oda adnak is: takarékkönyvet, házat, reményt, nem segít többé semmi sem.
Jöttek a hírek. Elmondták pontosan, nap-nap után kérlelhetetlenül, hogy mekkora területet foglal már el az ellenség az ország testéből, északon, keleten és délen. A városka már rég az ellenség kezén…
Meggörnyedt háttal nézték a térképet. Bánatuk, mint egy szeretett lény sírhalmát, úgy ölelte körül a városkát.
Mély sóhajok közben összehajtogatták a térképet és elzárták a szekrénybe.
Aztán egy napon – az akác már nem virágzott – a kis utcában is megjelentek az ellenség emberei. Gyermekek játszottak az út közepén színes márvány golyókkal vidoran, két kócos öreg nyúl pusmogott a megszokott helyén a napsütésben, egy tyúk komoly méltósággal lépegetett apró csirkéi élén, mikor a sarokról a három katona befordult.
Kíváncsi arcok jelentek meg az ablakokban. Anyák, nevükön szólongatva ijedten hívták gyermeküket. A gyermekek az ismerős hangok irányába fordultak, csodálkozással kutatva az aggodalmas hívás okát. Felnéztek a katonákra is és tovább játszottak.
A nyulak egyet-kettőt ugrottak hátrálva, aztán ősi nyúlszokás szerint tovább fintorgatták orrocskájukat. A csirkék sem ismerték fel ellenséget. Ide-oda tipegtek tovább is, s apró csőrükkel nevetséges módon utánozták tyúkanyjuk mozdulatait.
A függöny mögött állt szívdobogva az asszony meg az ember.
A katonák megálltak a gyermekek előtt s nézték, hogyan gurulnak, csettennek össze a maszatos ujjak lökésétől a fürge golyók.
Az egyik katona, morcos képű, csüngő bajuszú ember letérdelt s hüvelykujjával ügyesen ellőtt egy golyót. Visongás támadt, melybe nyomban sűrű apró puffanások vegyületek: egy lenszőke pufók fiúcska hátba ütögette a hívatlan játékost.
A morcos képű kacagott s két karjára támaszkodva mélyebben lehajolt az utca porába, hogy a gyermek ökle jobban felérje.
Egy másik katona, legfiatalabb a három közül. Pénzt vett elő s a golyókra mutatott. Egy fiúcska, kinek zsebe kövéren domborodott ki, golyókat rakott ki a tenyerére. A másik két katona is pénzt szedett elő. Csakhamar meg volt a vásár. S most már mint egyenjogú ellenfelek, elhelyezkedtek a gyermekek között a földön, s játszani kezdtek nagy buzgalommal.
Jobbra-balra kinyílt egy ablak.
- Talán mi is kinyissuk? – szólt a férfi.
Az asszony biccentett.
A függöny meglibbent. Édes akácillat áradt a szobába.
- Fenyőillatot érzek – szólt az asszony.
- Akác – felelt az ember.
Az asszony lehunyta szemeit, mély lélegzetet vett, aztán halkan szólt:
- Akác… és mégis… különös…
Elővették a térképet. Fáradt arccal, elmélázva nézték, nézték s feléledt reménységgel egymásra mosolyogtak.
Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 3. szám
A félelem az egyik olyan lelki tényező, amely minden téren gátolja vagy teljesen leállítja az ember fejlődését. Tudjuk, hogy a félelem a pszichére jellemző nyomasztó érzelem, mégis nyilvánvaló, hogy hatóköre nem ezen a szinten kezdődik, és nem is itt ér véget. A félelem leereszkedik és megbénítja a testet, felemelkedik és megbénítja az elmét, saját „házában” pedig megdermeszti a legnemesebb érzelmeket.
Horazio „el negro” Hernandez 
