1802 Február 26. (208 éve történt) Megszületett Victor Hugo francia költő, regény- és drámaíró, korának legtermékenyebb szerzője, az európai romantika egyik vezéregyénisége.
Victor Hugo
Rettenetes évek
(válogatott versek és írások)
A LELKIISMERET
Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan
és sápadtan futott az utak viharában
vad Káin, menekült, az Úr elől futott,
s mikor leszállt az est, megtörten eljutott
a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,
s kifulladt fiai és fáradt felesége
szóltak: “Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén.”
De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.
S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben
egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,
s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,
“Nagyon közel vagyok” – mormogta s remegett.
Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán
megindult komoran, s futott tovább a pusztán.
És harminc éjen át és harminc napon át
némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,
lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,
csak ment álomtalan. S elérte már a tengert -
asszírok földje lett utóbb e partvidék.
“Álljunk meg – mondta ott -, ez biztos menedék.
A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén.”
S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén
meglátta a szemet a horizont felett,
s fekete borzadás rabjaként reszketett,
“Rejtsetek el!” – sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,
néznek a bús fiak a vergődő apára.
S az Jábelt szólitá, akinek sarja kinn
a pusztán kóborol, a sátras beduin:
“Vonjátok körém a sátor sűrü vásznát!”
s a hullámló falat legottan fölcsigázták,
s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,
a szőke Cilla szólt: “Látod-e még, apó?”
S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,
“Még mindig ott a szem!” – Káin felelte jajjal.
S Jubal, kinek fia most várról várra jár,
és dobját pergeti vagy vígan trombitál,
“Építek én neki gátat!” – kiálta nyomba.
S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.
És Káin szólt: “A szem szünetlen idenéz!”
És Énoch szólt: “Torony kell ide, egy egész
ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.
Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.
Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!”
Akkor Tubalkain, a kovács nekiállt
s rakott egy óriás, emberfeletti várost,
és míg ő dolgozott, a többi a lapályost
fölverve, hajszolá Enos és Seth fiát,
s kitolták a szemét, aki csak arra járt,
és este nyilaik a csillagokba vágtak.
Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,
nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,
a poklok városa se volt talán különb,
a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,
a temérdek falak ugy álltak, mint a szikla.
“Az Istennek tilos!” – a nagy kapun ez áll,
s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,
elrejték apjukat egy roppant kőtoronyban,
de az csak bús maradt. “Ó, mondd, eltűnt-e onnan -
rebegte Cilla most -, eltűnt-e már a szem?”
És Káin reszketeg felelte néki: “Nem.”
És aztán szóla még: “A föld alatt kivánnék
lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,
nem látnék semmit, és nem volnék látható.”
Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: “Jó.”
Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton -
és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.
KARDOS LÁSZLÓ
AZ ÉJ, AZ ÉJ, AZ ÉJ
Az éj, az éj, az éj, s az éjbe-mélybe halva
megkezdődik a tenger végnélküli siralma.
Remeg a tengerész.
Az ember fölzokog, azt mondja: “Miserere”,
s az ég, a lég zokog, felel a bús zenére,
és hangja ködbe vész.
Sóhajt a sziklapad, melyet eltorlaszoltak
csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak.
Hallják e síri neszt?
A rút beléndek is borzong az éji szóra,
titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
az is beszélni kezd.
Mért reszket a bokor? S mért rí a fa oly árván?
Mi fáj nekik, mi fáj? Mért könnyezik a márvány
az éjbe mindenütt?
Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
s jaj, a fényt keresik ítélet éjszakáin,
könnyük van, s nincs szemük.
Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
kéménye nyikorog, s fehérlő, viharos hab
csap rá, gyönggyel tele.
Az árnyba rák uszik, tüskéshal, nagy uszonnyal
és lüktet, vemhesen szörnyekkel és iszonnyal,
a víz vad élete.
A mély bozót üvölt, és vele bősz vezérek,
Kambyses, Sulla és Nimród, kit rág a féreg,
hollócsapat riog.
És láncra vert rabok panaszszava döcög föl
a förgetegbe a nyirkos-hűs tömlöcökből,
ordítnak a sirok.
Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
órán, mikor a rém kísért, s az éji gyilkos
sunyítva utrakél?
S mért bőg úgy az erdő, e szörnyű székesegyház,
s mért jajgat és hörög, míg lengő kötelet ráz
s halálra kong a szél?
Szájak susognak most, füled bal muzsikát hall,
és látod az uton bozontos lombon által,
temetés megy alant.
Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán,
sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
Ó mondd: kié e hang?
Mi e roppant zsoltár és éneke e földnek,
melyet az ég is zeng és senki meg nem ölhet,
nem fojt el semmise?
A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
a víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
mi e bús gyászmise?
Ó elmulás, hallom ijesztő orgonádat,
melyen a természet minden lármája áthat,
s zátonyzugás követ,
a billentyűknél a Halál ül odabújva
s feketét és fehért érint olykor az ujja:
koporsód, sírköved.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
