Wolfgang Amadeus Mozart

1756 Január 27. (254 éve történt)
Megszületett Wolfgang Amadeus Mozart osztrák zeneszerző, zongorista, orgonista, karmester (Varázsfuvola, Don Giovanni).

 

Wolfgang Amadeus Mozart életrajz

Osztrák zeneszerző. Az úgynevezett „bécsi klasszikus” stílus és egyúttal az egész zenetörténet egyik legnagyobb muzsikusa. Együtt csodálhatjuk benne a kivételes, született tehetség nagyságát és egy gazdag, teljes értékű zenei korszak eredményeit. Komponistaként minden műfajban az élen járt: operában, szimfóniában, verseny- és zongoraműben, kamara- és vokális zenében, templomi muzsikában.

1756. január 27-én született Salzburgban. A város abban az időben a Szent Római Birodalom egy érseksége volt. Születése másnapján keresztelték meg a Szt. Rupert katedrálisban, Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilius Mozart névre. Teljes neve gyakran változott élete során. 1770-től Olaszországban Wolfgango Amadeo-nak, majd 1777-től Wolfgang Amadé-nak hívta magát.

Apja, Johann Georg Leopold Mozart egyházi muzsikus, hegedűművész, pedagógus, a salzburgi érsek udvari zeneszerzője és másodkarmestere volt. Ő sváb, felsége, Anne Marie Pertl osztrák származású volt.
Hét gyermekük közül sajnos csak az 1751-ben, negyedikként született Maria Anna (Nannerl) és az utolsónak, hetediknek született Wolfgang érte meg a felnőttkort.
1756-ban, Augsburgban megjelent apja hegedűiskolája „Versuch einer gründlichen Violinschule” címmel, mely a maga korának egyik legfontosabb pedagógiai és elméleti munkája.

Wolfgang fantasztikus zenei tehetségét apja igen korán felfedezte. Leopold Mozart széleskörű zenei ismeretekkel látta el a csodagyermeket. A kis Mozart meglepő gyorsasággal tanult, sőt alig öt évesen zenét is írt.

1761. január-februárjában írta meg első kompozícióit (Andante zongorára K. 1a, Allegro zongorára K. 1b). E rövid darabok kizárólag apja kézírásában maradtak ránk, ezért eldönthetetlen, milyen mértékben Mozart saját művei.
Ez év szeptember 1-jén jelent meg először a nyilvánosság előtt a salzburgi egyetem aulájában, ahol a latin iskoladrámában, a „Sigismundus Hungariae Rex”-ben szerepelt.

1762. januárjában 3 hétre Münchenbe utaztak, ahol a választófejedelem előtt szerepeltek. Szeptember 18-án az egész család Bécsbe ment, ahol Mária Terézia császárnő fogadta őket.
A császárnő egy-egy rend udvari öltözetet küldött a gyerekeknek, ezt viselték a később Salzburgban készült híres festményeken. Útközben Passauban és Linzben álltak meg koncertezni.
Mozartéknak Bécsben azonnal jelentkezniük kellett a császári családnál, s diadalainak sorozatát csak vörhenyben való megbetegedése akasztotta meg. Felgyógyulása után magyar pártfogók meghívására a család Pozsonyba utazott, majd visszatérve a császárvárosba, vendégszereplésüket Kinsky grófnő egyik ünnepélyén fejezték be.

Fél Európa a gyermek Mozartot ünnepelte, aki ezáltal megfordult a legmagasabb társadalmi körökben is, elsajátította a szertartásos, mértéktartó udvariasságot, megismerte az európai élet felhőtlen eleganciáját, amely művészetére is hatással volt.
A 6 éves csodában a bécsi laikusok nem a zenei értékeket, hanem inkább a kis „csodagyereket” bámulták.

1763. január 5-én tért vissza a család Salzburgba. Februárban játszott Wolfgang először a nyilvánosság előtt hegedűn és csembalón, és ekkoriban kezdett orgonán játszani. Június 9-én nagyszabású koncerkörútra indult a Mozart család. Június 12-én Münchenbe érkeztek. Másnap Mozart a választófejedelem nymphenburgi kastélyában játszott és hallotta hegedülni a híres Tomasinit.
Ezután Augsburgban rendezett három hangversenyt, ahol tanulmányozhatta az olasz G. A. Pagannelli világiasan könnyed zenéjét.

Útja innen Ludwigsburgba vezetett, ahol ugyan nem jutott el a szeszélyes fényűző herceg elé, de megismerkedett kora egyik legnagyobb zeneköltőjével, Jommellivel és hallotta Nardini tökéletesen kiegyenlített hegedűjátékát.
1763. július 18-án Schwetzingenben a tiszteletére rendezett akadémián megcsodálhatta a világhírű mannheimi zenekart, J. B. Wendling, a kiváló fuvolaművész virtuóz produkciójával együtt.

A különféle kiemelkedő produkciókon keresztül a kis Mozart közelebb férkőzhetett a különféle hangszerek sajátos szelleméhez, hogy majdan felfedezhesse a hangszer „lelkét”, a hangszínek kombinatív és szólisztikus szépségét, olyan mélyen, ahogy azt előtte csak nagyon kevesen tették.
Ezen a napon meghallgatta őt Carl Theodor választófejedelem. Innen Mainzba utaztak, ahol nyilvános koncert keretében léptek fel. Aachenben Anna Amalia porosz hercegnő előtt játszottak.
Azután az akkoriban osztrák birodalomhoz tartozó Németalföldre, Brüsszelbe utaztak, ahol öt hét várakozás után a kormányzó, Károly lotharingiai herceg előtt játszottak.

1763. november 18-án Párizsba érkeztek. Itt von Eyck bajor követnél laktak és F. Melchior Grimm báróban, az irodalmi körök egyik vezéralakjában agilis pártfogóra találtak. A legelőkelőbb körök tárt karokkal fogadták őket.
Két hétig tartózkodtak Versailles-ban, és külön engedéllyel két nyilvános hangversenyt is adhattak. 1764. január elsején XV. Lajos előtt játszottak.

1764. árpilis 20-án érkeztek Mozarték Londonba, ahol a következő esztendő augusztusáig maradtak, egyre-másra aratva a legnagyobb sikereket az udvarnál s a legelőkelőbb zeneértő körökben.
Közben Leopold betegsége folytán hét hetet Chelsea-ben töltöttek. A londoni zenei élet mindenképpen alkalmas volt arra, hogy elmélyítse a párizsi benyomások hatását. Mozart hallhatta a „Kings Theatre”-ben többek között Piccini, M. Vento, F. Giardini, Hasse, Galuppi, Ferradini operamuzsikáját, gyönyörködhetett a világhírű kasztráltak művészetében, sőt Manzuolitól maga is megtanult énekelni.
Mestere szerint: vékony hangon, de tökéletes előadással énekelt.

A legnagyobb hatást Mozartra azonban ekkor két német zenész gyakorolta: K. F. Abel, a mannheimi iskola telt, erőteljes hangzásokra törekvő szimfonikusa, és mindenekelőtt J. Chr. Bach, aki miután alaposan kipróbálta Mozart tehetségét, behatóan foglalkozott a csodagyermekkel.

Londonból Caroline, Nassau-Weilburgi hercegnő meghívására 1764. szeptember 11-én Hágába érkezett. Útközben Lille-ben egy hónapig feküdt betegen.
Hágában első hangversenye után nővérével együtt súlyosan megbetegedett hastífusz-fertőzésben. Felgyógyulása után megtartotta második hangversenyét, majd 1766 januárjában Amsterdamban töltött négy hetet, aztán ismét Hágába, onnan Párizsba utazott. Ezután útba ejtve Dijont, Bernt, Zürichet, Donaueschingent, Ulmot, Münchent, végre 1766 november végén viszontláthatta salzburgi otthonát.

Sigismund, Salzburg érseke, annak érdekében, hogy megbizonyosodjon az akkor 10 éves gyermek mesébe illő talentumáról, egy hétig magánál tartotta és valóságos vesztegzár alatt komponáltatta meg vele első oratóriumát („Die Schuldigkeit des ersten Gebots” első felvonása ), melyet nagy sikerrel mutattak be az udvarnál.
Ugyanez év első felében Mozart még két jelentősebb alkalmi szerzeménnyel bizonyította be rátermettségét.

Újabb hangversenyútra indultak, és 1767. szeptember 11-én Bécsbe érkeztek. Azonban a nagy himlőjárvány miatt nem maradtak itt, hanem Olmützbe menekültek, s minthogy a gyermekek mégsem kerülhették el a betegséget, csak 1768. január 10-én tértek vissza a császárvárosba, ahol II. József császár kegyesen fogadta Mozartot, sőt operakomponálással is megbízta.

Mozart csakhamar el is készült első „opera buffá”-jával, a „La finta semplice”-vel (K 51/46a), melynek előadását azonban színházi intrikák megakadályozták. Egyedül egy kis német daljátéka, a Bastien és Bastienne (Bastien und Bastienne) került bemutatásra. Ezt a művet a zenetörténet Mozart első remekműveként tartja számon.

1769. január 5-én érkezett vissza Salzburgba, ahol pozícióját a bécsi siker jelentékenyen emelte: az érsek májusban előadatta a La finta semplice-t, és október 27-én kinevezte salzburgi udvari koncertmesterévé.

1769. december 13-án apjával elindult nagy olaszországi útjára. Először Innsbruckba mentek, majd december 17-én Roveretóba, ahol orgonakoncertjének hírére úgy megtelt a templom, hogy a kis művész csak nagy nehezen tudott a hangszerhez férni.
Hasonló körülmények között koncertezett Veronában, ahol szimfóniával, a legnehezebb kompozícióknak lapról való lezongorázásával, áriaimprovizálással, illetve orgonajátékával ejtette bámulatba a legtekintélyesebb zeneértőket, valamint összeismerkedett Locatellivel.

1770. január 10-én Mantovába érkezett, ahol hat nap múlva a filharmonikus társaság hangversenyén ő vitte a főszerepet. Itt, majd Cremonában végignézhette atyai pártfogójának és őszinte bámulójának, Hassénak egy-egy operáját.
Portrékat festtettek róla, verseket írtak hozzá, valóságos diadalúton érkezett január 23-án Milánóba. Megismerkedett G. B. Sammartinival, az ottani komponisták korelnökével, hallotta Piccini „Cesaere in Egitto”ját, és megbízást kapott egy opera megírására, melyet az év végére el kellett készítenie.

1770. március 14-én elhagyták Milánót, március 15-én Lodiban, egy fogadóban leírta első vonósnégyesét.
Március 26-án Bolognában akadémiát rendeztek a tiszteletére, s a hangversenyen jelenlevő Padre Martini, a híres teoretikus és zeneszerző komoly próbák után tanítványává fogadta. Itt hallhatta Farinellit is.
Március 30-án Firenzébe érkezett, s az udvarnál többek között Nardinivel duózott.

Április 11-én Rómában sikert sikerre halmozott. A sixtusi kápolnában végighallgatta Allegri 4-9 szólamú “Misereré”-jét, amelyet az ottani kórus hagyományosan kizárólagos tulajdonának tekintett. Mozart emlékezetből lejegyezte a művet.
Május 4-én Caupán keresztül Nápolyba utazott, ahol felújíthatta ismeretségét Jommellivel. Érintkezésbe került a nápolyi opera vezető szellemiségeivel, köztük Paisielloval, Fr. Di Majóval, P. Caffaróval, továbbá Caffarellivel, a híres kasztrált énekessel, eljárhatott a vígopera színházakba, melyeket elsősorban Piccini és Paisiello művészete uralt.

1770. június végén visszatért Rómába, ahol elnyerte a pápától az Aranysarkantyús lovagrend keresztjét.
Július 20-án Bolognába tért vissza, ahol alapos vizsga után felvették az „Accademia dei Filarmonici” zeneszerzőtagjainak sorába. Itt, a Padre Martinivel való találkozással vette kezdetét egy életre szóló, fontos kapcsolat.
Október 18-án Milanóba érkezett, ahol befejezte megrendelt operáját, mely „Mitridate, Re di Ponto” (K 87/74a) címmel december 26-án a szerző vezényletével óriási sikert aratott, és egymás után hússzor került színre.

Október 24-én ismét útra kelt, hogy eleget tegyen egy milánói megrendelésnek. November 4-én érkezett a városba, s már december 26-án színre került új operája, a „Lucio Silla”, melynek kripta-jeleneteiben a drámai erő, a tragikum hangja is megszólal. Ez a mű, valamint a „Mitridate Ré di Ponto” című dalmű, és az „Ascanio in Alba című opera olaszországi útjának emléke, az olasz muzsika jegyében fogant.

1771 januárjában a veronai Accademia Filarmonica-n tiszteletbeli karmesterré választották.
Miután ellátogatott Torinóba és a karnevált Velencében töltötte, 1771. március 12-én hazafelé vette útját. Padovában felkereste F. A. Vallottit, a híres teoretikust és megbízást vállalt a Betulia liberata oratóriumra (K 118/74c).
A mű megkomponálására csak Salzburgban került sor, ahova március 28-án érkezett haza.

Augusztusban azonban ismét Milánóba szólította egy főúri esküvő, melynek megünnepléséhez október 17-én az „Ascanio in Alba” (K 111) színpadi szerenátával járult hozzá, Mária Terézia megbízásából.
December 15-én ismét Salzburgban volt.

Sigismund Schrattenbach gróf, a hercegérsek közvetlenül hazaérkezésük után elhunyt. Türelmes munkaadó volt, könnyen engedélyezte Leopold hosszan tartó szabadságait. Utódát, Hieronymus Colloredo grófot 1772. március 14-én nevezték ki érseknek. Az ünnepi szertartásra Mozart szerenátát komponált „Il sogno di Scipione” címmel, amelyet valószínűleg májusban adtak elő.

1771. július 9-én hivatalosan is az udvar szolgálatába állt, 150 forint koncertmesteri fizetéssel.

1772 októberében ismét Olaszországba, Milánóba utazott, ahol „Lucio Silla” című operáján dolgozott. A mű ősbemutatóját, mely hat óra hosszat tartott, december 26-án láthatta a közönség a Teatro Regio Ducal-ban, mely hat óra hosszat tartott.

1773. március 13-án már ismét otthon volt, s ezúttal legfeljebb már csak álmodhatott Itáliáról. Ebben az évben a Mozart család új otthonba költözött, a getreidegasse-i lakásból az akkori Hannibalplatz-ra (ma Marktplatz 8). A tágas lakás kényelmes és kellemes helyszíne volt a nagy baráti és zenésztalálkozóknak is.
Emanuel Schikaneder (1751-1812) színész, színigazgató is gyakran vendégeskedett a családnál. Barátaik azonban inkább értelmiségiek, mint zenésztársak voltak, és gondosan ápolták kapcsolatukat a helyi arisztokráciával.

1773. július 17. táján Leopold Wolfgangot Bécsbe vitte, ahol mintegy 10 hetet töltöttek el. Új ismerőseik közé tartozott dr. Messmer, J. G. Noverre balettmester és Giuseppe Bonno udvari karmester.
Mozart egy közeli kolostorban egy hegedűversenyt játszott, a K. 66-os misét pedig Leopold vezényelte a jezsuiták templomában. Mária Terézia császárnő kihallgatáson fogadta őket.

1773-tól 1777-ig M. Hieronymus szolgálatában Salzburgban (részben Bécsben) tartózkodott. Ez idő alatt kétszer Münchenbe utazott. Ebben az időszakban ismerkedett meg Haydn művészetével.
Az olasz út után írt 4 szimfóniája (K 162, 181, 182, 184) még csak sejteti, de már a bécsi hatás alatt keletkezett 5 szimfónia (K 183, 199-202) közül különösen a napsugaras, ragyogó A-dur (K 201), de még inkább a tragikus g-moll (K 183) gyönyörűen példázza a témáknak, motívumoknak, sőt, maguknak az egyes tételeknek egymásra rávilágító, egymást szervesen kiegészítő egységes koncepcióját.

Haydn „Sonnenquartett”-jének hatására írta hat vonósnégyesét (K 168-173). Sorra készültek zongoraszonátái (K 279-284), versenyművei, egy fagott-koncert (K 191), öt hegedűverseny (K 207, 211, 216, 218, 219), a Concertone két szólóhegedűre (K 190), zongoraversenyek (K 175, 238, 246, 271), egy három zongorára írt versenymű (K 242). Ebben a periódusban komponálta divertimentóit, szerenádjait.

1773 elején kezdte el, és az év vége felé fejezte be első vonósötösét (K 174), melynek mintái Michael Haydn ugyanebben az évben keletkezett kvintettjei voltak.

1774 nyarán Mozart felkérést kapott opera írására a müncheni karneváli szezonra. A munkához szeptember táján kezdett hozzá és december 6-án hagyta el apjával Salzburgot. Valószínűleg már csaknem befejezett partitúrát vitt magával.
Nővére később csatlakozott hozzájuk. Először december 29-re tűzték ki az opera, „La finta giardiniera” bemutatóját, később azonban január 13-ra halasztották. Anyjának írt beszámolója szerint a közönség nagy tapssal jutalmazta a darabot, és két további előadásra került sor.

A darab álöltözetek és személycserék meséje. Néhány ária, a cselekmény mesterkéletlen humorát követve, egyszerű és közvetlen; mások gazdagabb harmóniavilágukkal, szövésmódjukkal Mozart jellem- és helyzetábrázoló készségének fejlődéséről tanúskodnak.
Később, 1780-ban a művet Johann Heinrich Böhm utazó társulata tűzte műsorra németül, Singspielként, prózai párbeszédekkel.

1776 januárjában mutatták be Salzburgban a „Thamos, Egyiptom királya” (Thamos, König von Ägypten K 243) című darabot Mozart zenéjével.

Salzburg egyre szűkösebb lett Mozart számára. Az érsek nem volt nagy barátja a muzsikának, és Mozartnál fokozott mértékben mutatta ki a prózai léleknek a művésszel szemben táplált örök ellenszenvét és gőgjét.
Figyelmeztette Mozartot, hogy nála ne is számítson előnyösebb pozícióra, és egyre nehezebben teljesítette a szabadság-kéréseket, melyekben a köteles szolgálatkészség hiányát, a szolgának ura ellen való lázadását látta.
Az ifjú zseni mind szűkösebbnek és fojtóbbnak érezte salzburgi helyzetét és körültekintő atyja irányítása alatt arra törekedett, hogy tehetségéhez méltóbb pozícióba kerüljön.

Miután Bécsben és Münchenben erre nem mutatkozott alkalom, újabb nagy művészkörútra szánta magát, s mivel nem kapta meg a kért szabadságot, kilépett az érsek szolgálatából.
A Salzburgot elhagyó Mozart azt a kedvezőbb életformát kereste, mely alkalmat ad belső világának teljes kibontakoztatására egy nyitottabb, befogadóbb környezetben.

1777. szeptember 23-án indult Párizs felé. Apja nem kapott szabadságot, így anyja utazott vele. Münchenben 17 napot töltöttek, majd Augsburgba mentek tovább, ahol két hétig maradtak.
Október 30-án Mannheimbe érkeztek. Mozart belekerült a helybeli irodalmi életbe, megismerkedett Christoph Martin Wielanddal. Ott volt a nagyszerű mannheimi zenekar és a vele kapcsolatos instrumentális virtuóz-kultúra.
Mozartot legjobban egy nagy tehetségű, de még pályakezdő szoprán énekesnő, Fridolin Weber udvari basszista és kottamásoló leánya, a 16 éves Aloysia kötötte Mannheimhez.

Mozart minden rendelkezésre álló eszközzel támogatta a szűkösen élő Weber családot, nagy gonddal irányította Aloysia énektanulmányait. Szerelmének leggyönyörűbb záloga az a csodálatos Recitativo és ária (Alcandro lo confesso – Non so d’onde viene, K 294), melyet Aloysiának komponált.

1778. március 14-én azonban apja parancsára elbúcsúzott Mannheimtől és március 23-án anyjával együtt Párizsba érkezett. Itt Grimm báró változatlan szeretettel fogadta, Mozart pedig találkozott atyai barátjával és mesterével, J. Chr. Bachhal, megismerkedett Noverre-rel, akinek „Les petits riens” balettjéhez nyitányt és 14 zeneszámot komponálhatott, sőt kínos intrikák után sikerrel mutatkozott be a „Concerts spirituels” közönségének is.

Nem volt boldog Párizsban. Leveleiből kiviláglik, hogy szívből megvetette a francia zenét és a francia ízlést. A drága városban nyomorúságos, sötét kis lakásban kellett meghúzódnia, ahová még egy zongora sem fért be, gyalog kellett összeköttetések után futkosnia.
Belefáradt az előkelő ismertségek hajszolásába, bár ezzel, valamint ingerlékenységével magára haragította protektorát, a látogatásait előkészítő Grimmet. Zenei ismeretségei sem lehettek jelentősek, levelei legalábbis azt a benyomást keltik, hogy a párizsi zeneélet vezéregyéniségeivel alig került közelebbi érintkezésbe.

Hangszeres zenéje jelentékenyen gazdagodott újabb művekkel – így a D-dúr szimfóniával (K 297), a „Sinfonie concertante”-val (K297/b), a fuvola-hárfa versenyművel (K 299), egy fuvola-kvartettel (K 298), 2 hegedű-zongoraszonátával (K 304, 306), és 4 vagy 5 szonátával (K 310, 330-333).
Operatervei azonban egymás után hiúsultak meg, ezért Párizsban, ahol az opera egészen háttérbe szorította a hangszeres zenét, helyzete egyre kilátástalanabb lett.

1778. július 3-án anyja, akit nagyon megviselt az utazás fáradalmai, meghalt. Minthogy előnyösebb állásról szó sem lehetett, atyja kénytelen volt Hieronymus érsekhez fordulni, aki hajlandó is volt szolgálatába visszafogadni Mozartot.
A zseni csak akkor szánta rá magát az újabb érseki szolgálatra, mikor atyja Aloysia Weber salzburgi meghívását helyezte neki kilátásba.

Szeptember 26-án indult haza Párizsból. Mannheimbe utazott s itt a régi barátok körében keresett vigasztalást. A Weber család időközben Münchenbe költözött, ahol a december 25-én megérkező Mozartot útjának utolsó nagy kiábrándulása várta: Aloysia hidegen elutasította őt.

1779. januárjának közepén tért vissza Salzburgba. Közvetlenül hazaérkezése után szabályos kérelemmel fordult a hercegérsekhez udvari orgonista kinevezéséért, ami 450 gulden tiszteletdíjjal járt.
Kötelességei: orgonálás a székesegyházban, az udvarnál és a kápolnában, komponálás gazdája kívánsága szerint, valamint a kórusfiúk oktatása.

Helyzetét most éppoly nyomasztónak érezte, mint utazása előtt, munkakedvének elvesztéséről panaszkodott, amire azonban rácáfol szolgálati éveinek (ezúttal udvari és dóm-orgonistaként működött) gazdag termése: 2 mise (K 317 és K 337), 2 kyrie (K 323, 341), 2 vecsernye (K 321, 339), egy regina coeli (K 276), 3 templomi szonáta, valamint német egyházi és világi dalok.
Ezen kívül 3 szimfónia (K 318, 319, 339), a kétzongorás (K 365) és a hegedű-brácsa-versenymű (K 364), az oboa-kvartett (K 370), 2 szerenád (K 320, 361), egy divertimento (K 334).

A drámai zene terén: Thamos, Egyiptom királya (Thamos, König in Ägypten) című drámájához írt színpadi muzsika, s mindenekelőtt az Idomeneo. Ehhez a legutóbbi szerzeményhez Mozart egyik legfőbb vágyának beteljesedése fűződik: a müncheni udvar 1781 karneváljára „opera seria”-t rendelt nála és így keletkezett az „Idomeneo, re di Creta” (K366) mely 1781. január 29-én óriási sikerrel került előadásra.
A darab Idomeneusz krétai királyról szól, aki megfogadja Neptunusznak, hogy ha megmenti a hajótöréstől, feláldozza az első embert, akit lát, partra szállva pedig elsőként fiával, Idamantesszel találkozik. Az operát háromszor adták elő Münchenben.

1781. március 12-én Mozartot Bécsbe hívták, ahol a II. József császár trónra lépését kísérő ünnepségek alkalmából odaérkezett salzburgi érsek kíséretéhez csatlakozott. A kért hathetes müncheni szabadságot csak nehezen engedélyező érsek közben Bécsbe utazott, s magához rendelte Mozartot, aki, hogy bevárja műve sikerét, túllépte a határidőt.

Hieronymus Mozartot Bécsből szinte máról holnapra haza akarta küldeni Salzburgba. Mozart 1781. június 8-án megjelent az érseknél, hogy személyesen adja át elbocsátási kérvényét.
Ezt először visszautasították, de június 9-én, újabb kihallgatás során a főkonyhamester, Arco gróf tettlegességre ragadtatva magát, egyszerűen kidobta az előszobából. Ilyen megalázó módon nyerte el Mozart a hőn áhított szabad életet.
Az élményekben és különösen szomorú tapasztalatokban gazdag 1777-1781-es esztendők mélyen feldúlták a zeneszerző lelkét és ezzel zenei fejlődését is hatalmas lépésekkel vitték előbbre.

Az érseki szolgálattól megszabadult Mozart régi mannheimi ismerőseinél, a Bécsbe áttelepült Weberéknél talált barátságos hajlékot. Aloysia 1780-ban feleségül ment Joseph Lange színészhez, tehát csak az anya és otthonmaradt lányai, Josepha, Constanze és Sophie voltak a vendéglátók.
Mozart csakhamar úgy érezte, hogy a „hamis” Aloysia okozta csalódásért a legszebb kárpótlást találhatja a „kis fekete szemű”, „szép alakú”, „sem csúnya, sem szép”, „nem szellemes”, de „a világ legjobb szívű” asszonyában, a „házias”, „feleségnek, anyának való” Constanzében.
1781 végén Mozart és Constanze kapcsolata elmélyült.

Jövendő anyósának cselszövése nyomán aztán Mozart olyan helyzetbe került, hogy Constanzéval folytatott állítólagos szerelmi viszonya miatt vagy házasságra, vagy kártérítésre kényszerítették.

Gróf Rosenberg, az opera intendánsa felkérte Mozartot egy opera komponálására, aki frissen dolgozva új operáján, egyre több összeköttetést szerezve a zenekedvelő szalonokban, bizakodón tekinthetett a jövőbe.
Nagyrészt erről a vidám életkedvről tanúskodnak szabad élete első 14 hónapjában keletkezett remekművei: egy kétzongorás szonáta (K 448), a C-dúr fantázia és fúga zongorára (K 394), zongora- (K 352, 398) és hegedű-zongora (K 359, 360) variációk, 4 hegedű-zongora szonáta (K 376, 377, 379, 380), 2 fúvós-szerenád (K 375, 388), a később szimfóniává átalakított Haffner-szerenád (K 385), és egy ária (K 383).

Az új opera nehezen alakult. Mozart csak hosszas keresés után talált megfelelő szövegkönyvet Chr. Fr. Bretzner „Belmonte und Constanze oder die Entführung aus dem Serail” (Szöktetés a szerájból) daljátékában, melyet azután G. Stephanie operai inspektorral átalakíttatott.
Az előadást sokáig húzták-halasztották, végül a császár közvetlen utasítására 1782. július 16-án színre került a különleges, keleti ihletésű dalmű a Burgtheaterben “Szöktetés a szerájból” címmel, mégpedig óriási sikerrel, melyet a leghevesebb intrikáknak sem sikerült kisebbíteni.

A zene ereje és léptéke, valamint a szerkezet néhány vonása révén a mű túllép a bécsi Singspiel hagyományának konvencionális határain.

A Weber családban kialakult nehéz helyzet tetőpontjára jutott, s Mozart elszánta magát a házasságra. 1782. július 31-én levélben apja hozzájárulását kérte.
Augusztus másodikán a pár közösen áldozott, 3-án aláírták a házassági szerződést, 1782. augusztus 4-én pedig, Mozart apjának akarata ellenére, a bécsi Stephansdom-ban megtartották az esküvőt.
Apja szerint Wolfgang egy kétes családból származó, nincstelen lányt vett el. Constanze ekkor 20, Mozart 26 éves volt. Házasságuk boldogan indult. Constanze lojális és gyengéd, bár néha kissé meggondolatlan feleség volt.

Anyagi gondjaik azonban már az esküvő után jelentkeztek, amikor Waldstätten bárónőtől kellett pénzt kölcsönözniük. Gyakran utalnak arra, hogy Constanze pazarló volt. Az igazsághoz valószínűleg Nannerl megállapítása járt a legközelebb, miszerint Mozart képtelen volt saját pénzügyeinek intézésére, Constanze pedig nem tudott neki segíteni.

Mozart 1782 és 1786 között 15 zongoraversenyt írt, közöttük olyan remekműveket, mint a G-dúr (K 453), a d-moll (K 466), Esz-dúr (K 482), A-dúr (K 488), C-moll (K 491) és 2 C-dúr (K 467, 503) koncert. Hozzájuk csatlakozik a grandiózus C-moll zongoraszonáta (K 457).

Mozart azt a hatalmas társadalmi karriert, melyet ezekben az években befutott, elsősorban tüneményes zongoraművészetének köszönhette. Bekerült a legelőkelőbb zenei szalonokba, ahol nem győzték bámulni minden képzeletet felülmúló improvizáló-művészetét, játékának költői kifejezőerejét, harmonikus formai lekerekítettségét.

A zeneszerző Bécs hangversenyéletének dédelgetett kedvence lett. A rendkívül fejlett bécsi zenekultúra a maga arisztokratikus jellegével nem lehetett a „nagy tömegek” kultúrája, ezért elsősorban a kamarazene melegágya volt.
Mozart erőteljesen kapcsolódott bele ebbe a bécsi kamarazenébe, hogy a vonósnégyes területén Haydnnal a műfajnak immár valóságos örök eszményképét valósítsa meg. Haydn korszakalkotó „orosz” kvartettjeinek mintájára Mozart 6 vonósnégyest komponált.

1783. június 17-én született első gyermeke: Raimund Leopold. November végén Constanze-val (a gyermek nélkül) Salzburgba utazott, s mire körülbelül három hónap után visszatértek, fiuk halott volt.
Összesen hat gyermekük született, közülük ketten érték meg a felnőttkort: Karl Thomas Mozart (1784-1858) és Franz Xaver Wolfgang Mozart (1791-1844).

Bécsbe visszatérve Mozart folytatta a tanítást, amely jövedelmének alapját biztosította. A tanítás mellet műveinek kiadása, de mindenekelőtt a gyakori koncertek, akadémiák biztosították megélhetését.
1783. október 26-án, Salzburgban mutatták be C-moll miséjét (K 427/417a), melyben Constanze is énekelt.

1784-ben nővére, Nannerl megházasodott. 1784. szeptember 21-én született második gyermeke: Karl Thomas Mozart.

1787. december 11-én belépett a szabadkőműves páholyba, melynek mindvégig buzgó tagja maradt. A szabadkőművesség lényegében a szabadgondolkodó értelmiség mozgalma volt, amelyet nem annyira a politikai eszmények, mint inkább a felvilágosodás filozófiai ideáljai foglalkoztattak.
Különböző zenéket írt a szabadkőműves szertartásokra és a páholyok egyéb összejöveteleire. Mély idealizmusa csodálatosan tiszta és nemesen egyszerű hangokat talált a humanista eszmény hirdetésére, ahogy azt részben már első szabadkőműves-kompozíciói: 2 kantáta (K 429, 471), 2 kórus (K 483, 484) és a Gesellenreise dal (K 468) is elárulják.

Ezt az alkalmi sorozatot az a megrázó erejű, komor gyász-szimfónia (Maaurerische Trauermusik K 477) egészíti ki, mely Esterházy Ferenc (Mozart páholyának nagymestere) és Georg Aug. von Mecklenburg-Strelitz herceg halálára készült.

Stílusának további mélységet adott Johann Sebastian Bach munkáinak alapos megismerése. A Bach művészetétől megtermékenyült mozarti fantáziának első és legnagyobb szabású megnyilatkozása a monumentális (és befejezetlen) c-moll mise (K 427), mely a „Requiem”-et leszámítva Mozartnak arányaiban és költői tartalmában egyaránt leghatalmasabb mise-kompozíciója.
A c-moll misét a „Szöktetés” után kezdte komponálni, egy korábbi fogadalomból kifolyólag, melyet Constanze súlyos betegsége alkalmából tett.

A Bachhal való találkozást követően jelenik meg a polifon szerkesztésmód Mozart zenéjében.

1785-ben mélyült el barátsága Haydnnel. Bécsben találkoztak először, s bár Haydn jóval idősebb volt, mégis igazi barátság szövődött kettejük között. Haydn elismerte, sőt nagyra értékelte a nála fiatalabb Mozart tudását, és egyenrangú társnak tekintette őt. Mozart művészi alázattal megvallotta, hogy vonósnégyeseit „Haydn-minta” szerint alkotta.

Beethoven, a bécsi klasszikusok legfiatalabb tagja is találkozott Mozarttal. A fiatal zeneszerző tizenhat évesen Bécsben kereste fel Mozartot, és kérte, hallgassa meg zongorajátékát, s fogadja őt tanítványának.

1786. február 7-én egy schönbrunni ünnepély keretében mint színpadi szerző szerepelhetett „Színigazgató” (Der Schauspieldirektor, K 486) című kis alkalmi egyfelvonásossal.

Mikor az olasz opera diadala már kétségtelenné vált, Mozart felhagyott német opera-terveivel és olasz librettó után nézett.
1786-ban Lorenzo da Ponte színházi költővel való ismeretsége meghozta a szerencsés fordulatot: da Ponte vállalkozott szövegírásra, Mozart kívánságára Beaumarchais „Figaro házassága” vígjátékából készített librettót, sőt a császárnál az olasz párt fondorlatai ellenére is keresztül tudta vinni az opera elfogadtatását.

1786. május 1-jén így került színre a császár parancsára a „Figaro házassága”, (Le nozze di Figaro), óriási sikerrel. A két furfangos szolgálójától félrevezetett nemesúr témáját feldolgozó mű Bécsben az év folyamán a premieren kívül még nyolcszor került előadásra. Decemberben a Prágai Színházban aratott nagy sikert.

1786. október 18-án megszületett harmadik fia: Johann Thomas Leopold, aki azonban csak egy hónapot élt.

1787. január 11-én a legelőkelőbb zenekedvelők és szakkörök meghívására Mozart Prágába ment, ahol rajongó szeretettel fogadták, és a Figaro előadásain, valamint január 19-i hangversenyén forró ünneplésben részesítették. A prágai utazás legfontosabb eredménye azonban a következő évre kötött operaszerződés volt.

Mozart 1787 februárjában tért vissza Bécsbe, ahol kétszeres erővel nehezedtek rá az egyre kedvezőtlenebb viszonyok, s mivel nem tudott álláshoz jutni, elfogadta angliai tisztelőinek meghívását.
Miközben az udvar és a közönség új operáknak tapsolt, Mozart szinte máról-holnapra „kiment a divatból”.

Családi élete sem volt kielégítő. Constanze sajnos korántsem volt az a „feleségnek való” teremtés, akinek őt Mozart képzelte. Ez a közönséges gondolkodású, könnyelmű nőszemély csak a vidám szórakozásokban állta meg a helyét, egyébként a háztartásban nem tartott rendet, a pénzzel pedig éppoly kevéssé tudott bánni, mint az anyagi dolgokban ugyancsak kevéssé jártas férje.

1787 májusában, súlyos betegség után meghalt édesapja. Ezekben a hanyatló, szomorú napokban írta Mozart – da Ponte szövegére – minden idők egyik legnagyszerűbb operáját, a „Don Giovanni”-t (K 527), mely 1787. október 29-én Prágában a szerző személyes vezetésével valósággal lázba hozta a közönséget.
December 7-én II. József császár, a prágai siker, valamint a Mozart angliai kivándorlásáról keringő híreknek hatására a komponistát kinevezte kamaramuzsikusnak. A rég óhajtott állás azonban csak arra volt jó, hogy Mozartot Bécshez kösse.
800 guldent kapott, ami kezdő fizetésnek kevés volt. A sértett zeneszerző méltán panaszolhatta, hogy fizetése ahhoz képest sok, amit dolgoztatnak vele, de ahhoz képest kevés, amit dolgozni tudna.

1787. december 27-én született negyedik gyermeke: Theresia, aki következő év júniusában meghalt.

A „Don Giovanni” bécsi bemutatását is halogatták, az énekesek egy része új számokat követelt. Végre a kibővített opera 1788. május 7-én színre került és – megbukott. Az általában zavarosnak, disszonánsnak bélyegzett művet fenntartás nélkül egyedül Haydn ismerte el.

E bukás árnyékában, 1787-ben született meg az „Eine kleine Nachtmusik” (Kis éji zene, K 525), ez az álomból és valóságból, derűből és elvágyakozásból, éjszakából és csillagfényből összeszőtt halhatatlan remekmű.

Mozart instrumentális művészete is rohamosan vesztett népszerűségéből, olyannyira, hogy sokak szerint a korabeli dokumentumok ellenére kérdéses: az 1788 nyarán írt 3 nagy szimfónia (K 543, 550, 551: a Jupiter-szimfónia) közül valamelyiket bemutatták-e egyáltalán.

1789 elején kölcsönt vett fel, hogy jobb elhelyezkedés reményében külföldre utazhasson tanítványával, a Berlinbe készülő Lichnowsky herceggel. Április 8-án indult Bécsből utolsó nagyobb útjára, melynek fontosabb állmásai Prága, Drezda, Lipcse, Potsdam és Berlin voltak.
II. Frigyes Vilmos porosz király vonósnégyeseket rendelt nála és bőkezűen megajándékozta, a remélt állás azonban ezúttal is elmaradt. Az utazás anyagi eredménye sem volt kielégítő: nyilvános hangversenyt csak Lipcsében rendezhetett, nagy sikerrel, de kevés közönséggel.

1789. június 4-én tért haza Bécsbe. Júliusban Constanze súlyosan megbetegedett, Badenba kellett utaznia gyógykezelésre, ami újabb anyagi gondokat, adósságokat vont maga után.

1789. november 16-án született ötödik gyermeke, Anna, aki azonban egy órával később meghalt.

Míg Constanze Badenban volt, Mozart két csereáriát írt a Figaro augusztus 29-i felújítására. Ismét műsorra vették a Figarót és a felújítás sikere József császárt arra indította, hogy kamaramuzsikusát végre új opera komponálásával bízza meg, mellyel Mozart csak a következő évre készült el.
Az instrumentális művek sorát a D-dúr („Jagd”) vonósnégyes (K 576), a B-dúr zongoraverseny (K 595), a klarinét-kvintett (K 581), és az A-dúr klarinétverseny (K 622) gazdagította. Ez utóbbi Mozart utolsó hangszeres kompozíciója.
Akárcsak ezeket a darabokat, mélységes harmónia, szigorú egyensúly, kristályos átlátszóság jellemzi az utolsó 3 vonósnégyest is (K 575, 589, 590).

Az 1789-es esztendő végén energiájának javát Lorenzo Da Ponte-val írott harmadik operája, a “Cosi fan tutte” („Mind így csinálják”, K 588) kötötte le. 1789. december 31-én Mozart otthonában, 1790. január 21-én pedig a színházban próbálták, Puchberg és Haydn valószínűleg mindkettőn jelen volt.
A művet január 26-án mutatták be először a Burgtheater-ben, melyet négy előadás követett, majd II. József halála miatt szünet következett, azután nyáron még öt előadás.

Az operáért járó 200 aranyra pedig előre kölcsönt vett fel, hogy kiegyenlíthesse az „orvosok és patikák” újévi számláit.
Február 20-án meghalt József császár, s utódjának, II. Lipótnak uralkodása alatt még rosszabbra fordult Mozart sorsa.
Felesége egyre betegeskedett, őt magát is állandó fejfájások gyötörték.

1790 tavaszán kölcsönöket kért Puchbergtől, melyek visszafizetésére nem tett meggyőző ígéreteket. Szegénysége nem volt kétségbeejtő olyan értelemben, hogy maga és családja éhezett, vagy fedél nélkül maradt volna.
Az olyan alapvető szükségletek, mint élelmiszer, ruházat, hintó és szolgák az ő társadalmi osztályában bárki számára elérhetően olcsók voltak. Constanze kezeltethette magát Badenben, Mozart pedig továbbra is kapta udvari fizetését, volt két tanítványa és némi jövedelme a kiadásokból.

1790 júniusában befejezte a „Porosz” kvartetteket, melyeket „potom áron” adott el, hogy sürgősen pénzhez jusson, de ez a sorozat csak röviddel halála után jelent meg.

Elzálogosította ezüstneműit és szeptember 23-án a maga szakállára indult Frankfurtba, ahol a zeneértő körök ugyan kitörő örömmel fogadták, de október 15-i hangversenyén – minthogy a közönség nagy részét a hivatalos ünnepségek elvonták – csak erkölcsi diadalt arathatott.
Hazafelé Mainzban, Mannheimben, majd Münchenben állt meg, ahol végre megkapta azt az elégtételt, hogy a választófejedelem meghívására előjátszhatott az ott időző nápolyi királynak.

November 10-én érkezett vissza Bécsbe, ahol egy angol muzsikus Haydnt fényes feltételekkel Londonba szerződtette, és Mozartnak is hasonló szerződést helyezett kilátásba a Haydn-turné lebonyolítása után.
Mozart azonban már nem érte meg Haydn visszatérését. Mikor december 15-én, Haydn elutazása napján soha viszont nem látást emlegetve, nehéz búcsút vett legnagyobb és legnemesebb barátjától – halálsejtelmei nem csalták meg.

Mozart utolsó, 1791-es évét emberfeletti, lázas alkotás jellemzi. Ebben az esztendőben több művet komponált, mint az előző két évben együttvéve. Munkásságának súlypontja új operája, „A varázsfuvola” (Die Zauberflöte), melynek szövegét az akkor divatos „varázsoperák” mintájára Emanuel Schikaneder, a pénzzavarokkal küzdő kalandos életű színigazgató ajánlotta fel.
Schikaneder bevonta Mozartot vidám társaságába, a színház mellett lakást rendezett be neki, úgy, hogy együtt dolgozhattak az operán, melynek eredeti szövegét közben szabadkőműves témák és szimbólumok bevonásával teljesen felforgatták.

1791. július 26-án született hatodik gyermeke: Franz Xaver Wolfgang.

Mozart csakhamar két újabb megbízást kapott: júliusban egy magát megnevezni nem akaró zenebarát „Requiem”-et rendelt nála (csak Mozart halála után derült ki, hogy a megrendelő gróf Walsegg-Stuppach, aki titokban megvásárolt műveket saját kompozícióiként szokott bemutatni).
Augusztus közepén pedig prágai barátainak közbenjárására a cseh rendek őt bízták meg a Titus kegyelme, (La Clemenza di Tito) megzenésítésével, a prágai koronázási ünnepségek alkalmára.

Minthogy a koronázás már 1791. szeptember 6-ára volt kitűzve, és a megrendelést későn kézbesítették, kénytelen volt félre tenni a befejezés előtt álló Varázsfuvolát, s haladéktalanul belefogott a Titus-ba.
Valószínűleg még augusztusban, utazása közben is komponálva, kimerülten, betegeskedve érkezett Prágába, ahol egészségi állapota még rosszabbra fordult. Ilyen körülmények között természetes, hogy utolsó operája, a „Titus kegyelme” – bár az első fináléban hatalmas drámai jelenetek hirdetik zsenijét – nem tarozik reprezentatív művei közé és így Mozartnak, az 1791. szeptember 6-i bemutatón meg kellett élnie első prágai balsikerét.
A császárnő „német disznóságnak” nevezte, de népszerűsége gyorsan növekedett, és a szeptember 30-i utolsó előadás már nagy sikert aratott.

Otthon teljesen beletemetkezett művészetébe és szeptember 28-án befejezte főművét, a Varázsfuvolát. Két nappal ez után volt a bemutató előadás, melyen Mozart vezette a zenekart, Schikaneder játszotta Papageno szerepét, és Mozart sógornője, Josepha Hofer az Éj Királynőjét.
A közönség eleinte hűvösen fogadta az újdonságot, a várakozásában mélyen csalódott zeneszerzőt alig lehetett rábírni, hogy megjelenjék a függöny előtt. A siker azonban előadásról előadásra fokozódott.

Közben folyamatosan dolgozott a „Requiem”-en. November végén ágyba kényszerült. Constanze legfiatalabb húga, Sophie gondozta. December 3-án állapota javulni látszott és másnap néhány barátja összejött nála, hogy áténekeljék vele a befejezetlen Rekviem részleteit.
Sophie beszámolója szerint ezen az estén állapota rosszabbodott. Már nem fejezhette be utolsó művét: a „Lacrimosa” írása közben kihullott kezéből a toll. A hiányzó részeket tanítványa, Franz Xaver Süssmayer pótolta a mester vázlatai és utasításai alapján. Ez Mozart legmegrázóbb műve.

1791. december 5-én, közvetlenül éjjel egy óra előtt Mozart bécsi otthonában meghalt. Halálának oka a halotti bizonyítvány szerint heveny köleshimlő, orvosai diagnózisa alapján reumatikus gyulladásos láz.

Az emberiség művészetét oly bőkezűen gazdagító zeneszerzőt senki sem kísérte el utolsó útján. December 7-én a bécsi Szent Márk temető közsírjába temették – a korabeli bécsi szokásnak megfelelően. Sírja ismeretlen maradt.
A nekrológok elismeréssel adóznak Mozart nagyságának. Emlékére több hangversenyt és rekviemet adtak, néhányat Constanze javára.

Constanze a következő években számos kéziratot eladott.

Constanze 1809-ben hozzáment Georg Nikolaus von Nissen (1761-1826) dán diplomatához. Von Nissen rajongott Mozartért, életrajzot is írt róla, mely a szerző halála után, 1828-ban jelent meg.

Az első jegyzéket maga Mozart készítette műveiről. Az egész munkásságát felölelő jegyzéket Ludwig von Köchel, bécsi botanista, ásványtudós és pedagógus dolgozta ki. 1862-ben napvilágot látott „Wolfgang Amadé Mozart valamennyi zeneművének kronologikus-tematikus jegyzéke”, az úgynevezett Köchel-jegyzék (rövidítése: KV vagy K).

A zenehallgató közönség számára ismert Mozart-művek skálája a XIX. században nem volt nagy, a XX. században viszont rohamosan megnőtt, különösen a játszott zongoraversenyek és szimfóniák számának növekedésével, az „Idomeneo” és a „Cosi fan tutte” felújításával, melyek csak az 1950-es években kerültek a repertoárra.
Különösen kiemelkedő szerephez jutottak a Mozart-operák a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Erősen hatott zenéjének népszerűségére a lemezjátszók megjelenése, és az 1960-as, ’70-es években műveinek teljes csoportjait közreadó lemezösszkiadások sora.

Mozart szülőházában (Getriedegasse 9) a Nemzetközi Mozart Alapítvány már 1880-ban múzeumot rendezett be. Ma a leghíresebb kiállítási tárgyak közé tartozik többek között Mozart gyermekkori hegedűje, koncerthegedűje, clavichordja, az ütőkalapácsos zongorája, portrék a Mozart családról és a család levelezése.

Mozarték Marktplatz 8. szám alatt álló későbbi otthonát 1944-ben egy repülőbomba elpusztította. A Nemzetközi Mozarteum Alapítvány 1989-ben megvásárolta az épületet, amelyet korábban irodaháznak építettek újjá.
Az irodaházat 1994. május 2-án lebontották és május 4-én kezdték az eredeti tervek alapján újjáépíteni. Ma a család életével és a ház történetével kapcsolatos kiállítási tárgyak láthatók falai közt.

A II. világháborúban eltűnt és 1980-ig hozzáférhetetlen Mozart-autográfok legnagyobb egyedi gyűjteménye a berlini Preussische Staatsbibliothek (Porosz Állami Könyvtár) anyaga.

Főbb művei:
1774 – La finta Giardiniera
1776 – Thomas, Egyiptom királya (Thomas, König von Ägypten)
1781 – Idomeneo
1782 – Szöktetés a szerájból (Entführung aus dem Serail)
1786 – Figaro házassága (Le nozze die Figaro)
1786 – A színigazgató (Der Schauspielerdirektor)
1787 – Don Giovanni
1787 – Kis éji zene (Eine kleine Nachtmusik)
1790 – Cosi fan tutte
1791 – Titus kegyelme
1791 – A varázsfuvola (Die Zauberflöte)
1791 – Requiem

Összeállította: Bankos Szilvia – Ekultura

Pásztor Árpád: Japánokról, kínaiakról

Dairen (Dalny) szept. 13.

A Yamato Hotel levélpapirosai közül kiveszek egyet, hát meglátszik rajta, hogy előbb, előttem írt már valaki ezen a levélpapiros-csomón, mert a vékony papiroson átnyomódtak a ceruzával írott betűk. Sherlock Holmes talán valami titokzatos történetet bogozna ki a nyomokból, mert Sherlock Holmes bizonyára tud japánul, de én idegenül forgatva nézegetem a papirost, amelyre egy egészen más világ egészen más embere rótt apró, gondosan festett betűket.

Még nem vagyok Japánban, még nem üdvözöltem a tengerről a Fujiyama havas fejét, de már mégis a japánok földjét járom, azt a földet, melyet a legvéresebb háborúkkal vettek el az oroszoktól, s amely egyelőre Chang-chungtól délre terjed egészen Port Arthurig. Huszonnégy óráig fut a gyorsvonat északról délnek, míg átszáguldja ezt az új japán területet, s ez nem kis távolság, mert a vonat gyorsasága többé nem orosz, hanem amerikai, mint ahogy teljesen az amerikaiakra emlékeztetnek a japánok. Nem pedig az angolokra, akiket Európában rájuk szeretnek fogni. Az angolokon kezdték bizonyára a tanulást, de az amerikaiakon végezték. Két napja vagyok közöttük s félelemmel eltelve nézem műveiket. Itt, ahol nincsenek odahaza, ahol csak négy esztendő munkája jellemzi őket, itt látszik meg igazán félelmes erejük.

Félelmes, ezt a szót használom “tiszteletreméltó“ helyett, mert a tiszteletreméltóság érzete elbújik a félelem mögött, melyet az európai ember a japánok előtt érez. A vonat orosz konduktorral, orosz csendőrökkel, tömve orosz katonatiszttel indul el Charbinból. Az út mentén az állomásokon a megszokott lerohanások, bizonytalan forró víz, piszok, a büfében az örökös “scsí“ káposztaleves, melyből egy adagot óraszámra lehet enni, mert vödörrel mérik, a familiáris egy, kettő, három csengetés, amely után omnibusz gyorsasággal megy a vonat s még két perc múlva is utolérik a szaladó utasok, a harmadik osztály csupa szenny és piszok – míg Kuen-csenzehez nem érünk. Az állomások az út mentén mind-megannyi erődök, komoly sánccal és ágyúval, tömve katonával, az óriási artézi kutak toronyszerű épületei is telve lőrésekkel – minden az elmúlott s egy elkövetkező háborúra emlékeztet – hadi tábor az egész vasúti töltés, s Kuen-csenzen egyszerre letakarodik a vasútról minden orosz. A kifent bajuszú, köpködő, begyes tisztek, a hangos szavúak és kardcsörtetők, a nyakig csizmás államhivatalnokok és polgárok, akik ellenállhatatlan családi bagáriaszagot terjesztenek, elvonulnak az elemózsiás zsákok, a hektáros szamovárok, a plédbe pakolt ágyak; semmi, ami hivatalos, ami orosz, nem marad a vonaton, amely elindul és öt perc múlva a japán határhoz: Chung-csanghoz ér.

Csung-csang! Majdnem hangosan elkacagtam magam, mikor Charbinban a vasúti pénztárhoz mentem, szinte hitetlenül, hogy ilyen is van, azt mondtam a jegykezelőnek felnőtt ember létemre: Csung-csang; – s a szakállas államhivatalnok meggyőződéssel felelte: Csung-csang – és egy valódi jegyet nyomott a kezembe.

Japánról szóló minden operettemlékem egyszerre támadt fel a Csung-csang név hallatára, de még inkább, mikor oda megérkeztem. Csodálatos és feledhetetlen pillanat. Öt percnyire vagyunk az orosz határtól s egy pompás kis pályaudvarra robogunk be; mint valami nagy világvárosban, özönlő fény fogad, a síneken hatalmas amerikai gyártmányú kocsik, rajtuk “South Manchuria Railway“ felírás, a peronon kemény kis japán csendőrök állanak, s a pályaudvar előtt vagy ezer lampionos gyaloghintó, mert már este van. Lengetik, lobogtatják lámpájukat, hangosan, énekszerűen ordítanak, csalogatják a vendégeket, és magam sem tudom, hogyan, már benn vagyok egy kis kocsiban, már húz a kuli, körülöttem száz és száz színes kis lepke, röpködő fénybogár, egy teljes, nagy effektussal kidolgozott operett-felvonásvég s én csaknem énekelni kezdem: – Rolly Pollynak keresztelt az apám…

Másnap azután tovább már japán kezelésben. Az operett-hangulat egyszerre elmúlik. Micsoda változás, micsoda rend és micsoda tisztaság! Hiszen ugyanaz a vidék, ugyanaz a vasúti sín, ugyanazok az állomások, ösmerem köveiket, építési modorukat Cseljabinszktól kezdve, ugyanazok az erődítések a vasúti vonal mentén – ahogy az oroszoktól elvették -, de az egész ki van söpörve, de mindenütt apró és káprázatos virágos kert, amelynek tíz méter hosszú és három méter széles területén a georginák százai nyílnak, s az apró utak felett apró hidacskák vezetnek könnyű ívben, a köves, kemény és zárt orosz ablakok elé fehér kis erkélyeket emeltek, kedves, sokszínű kimonós gyerekek és asszonyok járkálnak megrogyó, csámpás léptekkel, s a sínek mentén őrködve állanak a kurtára nyírott hajú, barna angol katonaruhás kis emberek s vigyázzák, nézik, figyelik, hogy minden rendben van-e? A bajuszuk egészen kicsi vagy le van borotválva, sokan kurta nadrágos sportruhában járnak vagy uniformisban vannak, úgyhogy az idegen úgy érzi magát, mint ha egy olyan országba érkezett volna, amelyet gyerekek játszanak és dirigálnak, nem hisz a dolgok valódi komolyságában, s egyszerre megértem az oroszok gőgös megvetését, amellyel e “kis, sárga majmok“ ellen indultak. Pedig halálosan komoly, véres és verítékes itt minden, amit ezek a csöpp emberek csinálnak.

Határozott és kemény elszántság mutatkozik már itt, ezen a két napi úton is. Olyan tisztaság és rend az utak és vasút mentén, hogy az ember szinte restell egy gyufaszálat is ledobni a sínek közé. Az állomásokon sürgős munka és építés, új töltések, új sínek, hatalmas pályaudvarok, Mukdennél egy egész új város – még a késő esti órákban, naplemente után is lázas munka, határtalan sietség, amellyel el kell készülniök a második összecsapásra. Mert a harc még nem végződött be! A japánok egészen bizonyosan fel fognak vonulni a Bajkálig, csak várják, míg az Amur-vonal kiépül s visszaszerzik Ázsiát a mongoloknak, akiknek naivságától, nem törődő hiszékenységüktől és európai fegyverek előtt fegyelmezetlen tömegétől ezt a területet elvette a fehér pökhendiség és gőg. Mert ugyebár az nem természetes, hogy egy orosz vagy egy német különítmény levonuljon valahova ezer és ezer mérföldnyire levő területre, azt hatalmába vegye, ott törvényeket hozzon és millió idegen fajú embernek parancsolni kezdjen? Ehhez nagyfokú erőérzet, gőg és elbizakodottság kell. És az, hogy a bennszülött faj ne ismerje földje kincseit, az azokban rejlő értékeket és saját erejét. Csak így lehetségesek az úgynevezett büntető expedíciók, amelyek európai hatalmaknak végtelen sok értéket szereztek. A kínai csakúgy termeszti tovább Mandzsúriában a maga kis gaoljánját, ha a föld az oroszé vagy a japáné. Él és meghal. Nemigen sokat törődik vele, hogy a régi mukdeni, a primitív művészet legnagyobb szépségeivel ékeskedő császári palotában most japáni szakemberek ülnek és leltározzák, rovancsolják a ládaszámra heverő kincset.

Az oroszok talán soha se leltároztak, de a csöpp japánok végigjárták a világ minden nagy múzeumát, mindent megtanultak, lelestek és most odahaza, a földjükön, új zsákmányterületükön használják. Mindent megtanultak. Még a hadviselést is. Csak meg kell nézni egy japán századot. A fegyelem, a rend, a felszerelés és ruházat mintája. Csak meg kell nézni a japán egészségügyi katonákat hófehér japán stílusú ruhájukban, karjukon és sapkájukon a vörös kereszttel! Ilyet Európa egyetlen népe se mutathat. És mit csinálnak Mukdenben a kínai katonákból? Láttam egy tornagyakorlatukat. Gyorsaságban és ügyességben minden európai hadsereget felülmúlnak. Szakember megérti azt, hogy mit jelent, ha egy századból rúdugrásban vagy ötvenen vitték át a körülbelül 2 m. 70 cm. magasságot. Igen, a copfos kínaiak!

Egy nagy, hatalmas és ragyogó élet kezdődik itt délen Mandzsúriában. De elkezdődik egy nagy nyomorúság is. A japán elhozta magával a gondot, az élet küzdelmének, a konkurenciának, a nagyhatalmi érzetnek a gondját. Ázsia mongol törzseinek arcán – már amennyire futólagosan észrevettem – sehol sem találtam azt a felhőt, mint a japánokén. Ez a kultúra felhője, a kultúra gondja. Megölője az élet naiv, igaz, egyszerű, természetes és állati örömeinek, a mítoszok fantáziájának, az öntudatlan, közvetlen, gyermeki művészetnek és megteremtője a keservnek, verítéknek. Milyen gyönyörű lélektani ereje a magyar nyelvnek, hogy a gondolkodás és gond egy tőből ered!

A japánok a gondot viszik magukkal mindenfelé és ezzel elmúlik majd egy színes, pompázatos és ragyogó világ. Az övék és a kínaiaké. Mert bár most észrevehetően lenézik és megvetik a kínait, szolgának, teherhordónak használják, ez a négyszázhatvan milliónyi tömeg a japánok építette országutakon irtózatos erővel fog betódulni, és amit annyira hangoztatnak, száz, kétszáz év múlva igaz lesz a “yellow danger“, a sárga veszedelem. És a gyönyörű, színes “Far East“ elveszti kedves szépségeit, uniformizálódni fog a vasút, a villam, a gőz, a jövő Edisonjainak sok, nekünk ismeretlen csodája óriási városokat teremt az óriási városok mintájára, a nemzetek és törzsek egyéni ruhája, a primitív művészet eltűnik és jön helyette a divat, a kigondolás, a kultúrművészet.

S nemigen fogja látni vándor világjáró azokat a bűvészeket, akikben én gyönyörködte a mukdeni százados várfalak alatt. Vagy ezer ember alkotta körben produkálták magukat, ruhájuk olyan volt, mint minden kínai ruhája. Lehettek vagy hatan, heten. Egyikük előállott és valami versfélét mondhatott. Történetet egy hősről, aki nagy veszélybe jutott. Százan is megtámadhatták. De ő előrántotta szablyáját és kivágta magát.

Hogyan? Ezt mutatta be a művész egy szál régi, kínai karddal. Finom, elegáns, könnyű, karcsú és vakmerő mozdulatok, hosszúléptűek, gyorsak, leguggolók és alig a föld színe fölött támadók, a mongol szem különösen kitágul, a tompa orr reszket, lobog a hosszú haj – kikelnek keretükből a fegyveres, ókínai képek.

És jött egy másik, jött egy kelevézes, jött egy harmadik, kopjás, jöttek ketten, az egyik hatalmas doronggal, a másik kis lánccal egybekapcsolt hármas rúddal, olyanformával, mint a mi régi mezei cséplőink, előbb versekkel ingerelték egymást – mint a Teleky-díj hősei -, aztán egymásnak rohantak és csattogott a fa, kivédtek minden csapást, klasszikus, évezredek óta nevelt mozdulatokkal viaskodtak, míg a közönség, a sűrű mongol kör, hangos kiáltással kísérte, refrénszerű üvöltéssel a viadalt. Aki akart, pénzt dobott a kör közepére. Csak elvétve hullott. Az is réz. A piaci komédiásoknak, akik nekem egy csodás, eddig nem látott és utolérhetetlenül szép művészetet mutattak be, húsz szent dobtam, ami harminc krajcárnak felel meg a mi pénzünkön.

Általános szenzáció.

- Jingó! Jingó!… jár szájról szájra… Angol!… Angol!… Mert itt minden fehér ember angol.

Következnek a kőemelők. Vastag farúd két végére gömbölyű kőkerék van erősítve. Azzal mutattak be gyors fordulatokat, ügyes és bátor pörgetéseket. Az egyik éppen mellettem tette le a földre. Kíváncsi voltam, milyen nehéz és megbillenthettem…

Zúgás, kiabálás, minden arc azt tükrözte, hogy emeljem fel. Lássák a fehér embert! Éreztem, hogy a súly nem lehet több ötven, hatvan kilónál. Könnyű diadal – végre is a fehér faj dicsőségét kellett megmentenem.

Felemeltem a rudat… Zaj, hullámzó mozgás.

- Neiga! Neiga!… ordított mindenki és egy nagyobb súlyra mutatott… (Mint később megtudtam, “neiga“ annyit jelent: azt! azt!…)

Két karral kitoltam azt is. Aztán, mint egy isten, aki jött, csodát tett – elmentem. Sejtettem, hogy egy legenda marad utánam.

Egy legenda a kevés közül, ami még itt teremni fog. Mert a kis japánok elhozták a győzelmet, a civilizációt, a gondot – és siessen! aki még valamit a régi hagyományokból látni akar.

Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám

Lesznai Anna: Japán dalocska

A húsz éves Lesznai Anna

Találkoztunk a kertben és megöleltük egymást
Hajunk körül tenyérnyi piros juhar didergett
Az őszi napsugárban… találkozásunk napján…
Hej, haj, azóta eltelt jó háromszáz esztendő.

Az első száz eltellett… Találkoztunk: te mondtad
“Nem azért járok erre, hogy öleljelek téged,
Csak mert kerteden által vezetett épp az utam”
Hej, haj, akkor én sírtam… És telt még száz esztendő.

Piros juhar didergett és ujjaimra hullott.
Én egész reggel vártam, én egész este vártam,
Zöldszálú őszi égen a vadludak vonultak -
Hej, haj, de te nem jöttél… És tellett száz esztendő.

Találkoztunk a kertben, a juharnál megálltunk.
“Nem azért jöttem erre hogy öleljelek téged
Hej, haj, de minden utam a te kertedbe nyilott”
Hej, haj, én mosolyogtam – mert enyém minden utad,
És van még sok száz évünk!

Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 12. szám

Tornyai János festőművész

E napon született Tornyai János festőművész (1869)

TORNYAI János

festő

(Hódmezővásárhely, 1869. január 18.–Budapest, 1936. szeptember 20.)
Mestere: Székely Bertalan • Lotz Károly • Greguss János • Munkácsy Mihály

A Mintarajziskolában 1886–89-ben » Székely Bertalan, » Lotz Károly és Greguss János tanítványa volt. 1892–94-ig Bécsben katona, majd szülővárosa ösztöndíjával 1894–96 között Párizsban, a Julian Akadémián tanult. Párizsban ismerkedett meg » Munkácsyval, aki művészetének népi érdeklődésével és magyaros színezetével egész életére szóló benyomást gyakorolt rá. Egy nagyobb olasz-, ill. németországi tanulmányutat követően szülővárosában telepedett le, s barátai, » Pásztor János, » Endre Béla, » Rudnay Gyula és a néprajzkutató Kiss Lajos társaságában kiterjedt művészetszervező tevékenységet fejtett ki. Egyesületük, az Alföldi Művészek Társasága Jövendő címmel folyóiratot indított, kiállításokat rendezett, s a népművészeti értékek védelmében létrehozta a Majolika és Agyagipari Telepet, ill. megvetette a városi múzeum alapjait. Festőként tudatosan a festészet nemzeti jellegének továbbfejlesztését, és az alföldi parasztság életének őszinte ábrázolását tűzte ki céljául, jóllehet, első munkái (Népoktatás a tanyán, 1896, magántulajdon; Szitáló lány, 1900 k., Magyar Nemzeti Galéria) még nem lépték túl a jelenetező életképfestés kereteit. Érett korszaka az 1904-ben festett Juss-sal (Magyar Nemzeti Galéria) indult, amellyel elnyerte a Ráth György-díjat. A kép, amelynek problematikája még három évtizedig foglalkoztatta, a magyar falu drámájának megrázó erejű láttatása, szenvedélyes előadásmóddal párosuló szociális mondandója jól példázza ~ éleslátását és elkötelezettségét a parasztság sorsproblémái iránt. A különböző Juss-variációk során kimunkált expresszív hangütés jellemzi újabb, immár drámai sűrítésű életképeit, amelyekből többet megvett a Magyar Nemzeti Galéria (Menyecske a műteremben, 1904; Édesanyám a szobájában, 1905; Csizmahúzás, 1906). Kuruc tárgyú történelmi képeit (Rákóczi Rodostóban, 1904, Magyar Nemzeti Galéria; Nagy Bercsényi Miklós, 1908, Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum) az egyszerű, monumentális megfogalmazás és a szimbólummá nemesedő jellemrajz emeli ki a 20. század elejének szokványos történelmi kompozíciói közül. 1910-ben, párhuzamosan mártélyi házépítésével, új téma jelent meg festészetében: az alföldi táj. Tájértelmezésében a lírai hang dominál, így a mondanivaló fő hordozója a színvilág, amely egyszersmind az érzelmi viharok megjelenítője is (Gémeskút; Bús magyar sors; Alföldi tanya, 1910, Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum). 1919-ben a közöny és a megnemértés miatt Vásárhelyről Pestre költözött, itt azonban, bár az UME és a » KUT is a tagjául választotta, nem találta a helyét. Majd egy évtizednyi hallgatás után 1928–29-ben Baján dolgozott, 1933–34-ben pedig a nyári és az őszi hónapokat a » szentendrei művésztelepen töltötte. A bajai és szentendrei tartózkodás új korszakot nyitott művészetében: a társadalmi témák helyett sajátos festői kérdések, a napsütötte park, a műterembe beeső fények reflexeinek megragadása, derűs hangulatú enteriőrök, csendéletek foglalkoztatták (Virágcsendélet, 1930; Szobabelső; Szentendrei park, 1934). Életének utolsó éveit a megérdemelt siker határozta meg: 1927-ben Jankó János-díjat, 1928-ban Vaszary-díjat, 1929-ben Barcelonában aranyérmet kapott, 1933-ban elnyerte az állami kis aranyérmet, 1934-ben a » Szinyei Társaság nagydíját. Ötvenéves festői jubileumát megünnepelte szülővárosa, tiszteletére Tornyai Társaságot alapítottak, és életjáradékot szavaztak meg számára. Gyűjteményes kiállítása 1908-ban és 1934-ben Hódmezővásárhelyt, 1911-ben a Művészházban, 1907-ben Budapesten az Ernst Múzeumban, 1918-ban a Képírók és Képfaragók Egyesületében, 1923-ban az Alkotás-Művészházban volt, emlékkiállítását 1961-ben a Magyar Nemzeti Galéria és a Tornyai János Múzeum rendezte meg. Életművének nagy részét a hódmezővásárhelyi múzeumra hagyta, amely 1951 óta a nevét viseli, csakúgy, mint a Vásárhelyi Őszi Tárlatok nagydíja, a Tornyai-plakett.
Irodalom

Bodnár É.: Tornyai János, Budapest, 1956 • Bodnár É.: Az újra felfedezett Tornyai, Budapest, 1986.

Forrás:Tasnádi Attila – Artportal

ASCHER OSZKÁR: AZ UTOLSÓ SZAVAK

Közel három hete, hogy meghalt; de reggelenként, mikor hazulról a városba visz a villamos, az Új Szent János-kórháznál még mindig a beidegzett mozdulattal készülök leszállni, ahogyan három hónapon át; aztán végig a kórház parkján, fel a B-sebészetre, a 111-es különszobába… az ajtónyitásra felnéz a fáradtan lehunyt szem, aztán előrelendül a kar, mintegy fasiszta-üdvözléssel, de jellegzetesen, szétfeszített ujakkal – a következő percben már ceruza a kézben, írótömb a felhúzott térdeken, s elkezdünk «beszélgetni»…

S most itt vannak előttem a teleírt tömbök, minden lap félelmetes elevenséggel idézi a képet, a helyzetet, az időt, mikor a mondatok, vagy reszkető szavak megszülettek; az egyenletes sorokkal sűrűn teleírt oldalak a nyugodt napok derűs beszélgetéseire emlékeztetnek; az össze-vissza-irányban egymásba futó sorok a kínos órákra, más helyütt a nagy üres lapon egyetlen szó: «Végem!», vagy «oltást», «orvost!»

A sok-sok írásból, összekuszált sorokból pedig kirajzolódik Kosztolányi Dezső – nem mint «az ember» vagy «a költő», hanem – számomra talán így: «Kosztolányi az ember, mint művész».

Három és fél évi betegségének utolsó három hónapjában nem tudott már beszélni, gégemetszést végeztek rajta az orvosok, s így, kényszerű némaságában, valósággal az ujjai közé nőtt ceruzával a szeizmográf volt, amely minden moccanását, rezdülését és mélynek és felszínnek automatikusan jegyzi, rajzolja: ilyen automatikus ,precíz grafikonok ezek az ő följegyzései is, mert nem a szándék, hanem a kényszerűség rajzoltatta vele ezeket s így kapom a képet a művészről, aki «Kosztolányi, az ember» volt.

Éppen aznap, mikor betegsége katasztrofális fordulathoz érkezett, s a gégemetszés megtörtént, látogattam ki a kórházba, s kívánságára az éjszakát is mellette töltöttem. El kell képzelni, hogy fuldoklási rohamai közt, melyek a gyors műtétet szükségessé tették, eszméletét vesztette, s mire újból magához tért – nem tudott többé beszélni. S így, az első percek szörnyűségében is, a halálfélelmén vesz erőt a humora, s le tudta írni az első, kétségbeesett kérdések után ezt: «Levegőt! Mehr Luft!!» s megcsillan a szemében a gúnyos mosoly, az öngúny, s egyben a sikerült mondás feletti öröm: «ugye, én is tudok goethei ‘utolsó’ szavakat komponálni?»

Ezen az első «néma» éjszakán egymást váltották az ilyen sorok: «Nagyon szenvedek. Meséld el.» «Félek. Most aztán félek.» Pillanatokra elhomályosulhat az öntudata, mert így ír: «Csöngesd föl az alorvost. Letéptem a kötést. Ölel D.» s egyszerre: «Jaj de szép éjszaka ez, hiszek az életben, a barátságban, a szeretetben». Aztán megható szavak, amikben az én sorsommal törődik, «állj a helyeden, tarts ki», s feleleveníti régi beszélgetéseinket, teljesen megfeledkezik önmagáról, mintha ő ülne az én betegágyam mellett; aztán megint átcsap a félelembe, orvost kér, s közben injekciók, mesterséges táplálás, a kanül tisztogatása, testi gyötrődés reggel öt óráig; akkor elalszik.

Ezzel az éjszakával kezdődött a lassú-lassú haldoklása; közben napokon át csupa remény volt ő maga és környezete is, az orvosok is: lázmentes volt, tréfálódzott, kedvenc «Kraft-Ausdruck»-jait használta írás közben s szójátékokat csinált, amikkel olyan szívesen foglalkozott régen is. Egy délután «oltást» kért (soha, egyetlenegyszer sem használta az «injectio» szót, a nyelvmagyarosító mozgalomnak egyik vezetője volt s hogy milyen lelkes meggyőződéssel, azt ez a végig-kitartás, soha-el-nem-tévedés is mutatja) s felesége megkérdezte, nem lenne-e elég egy kevert por? Bólintott s felírta:

«Levert volt, kapott egy kevert port».

Kis idő múlva felesége azt mondta: «kicserélem a gézt a kanül alatt». Erre ezt írta fel: «gézcsókom».

Máskor bosszankodva tesz megjegyzést a szobája ajtaján – belül alkalmazott felírásra: «az ajtót óvatosan kinyitni», sehogy sincs kibékülve ezzel a fogalmazással, azt írja róla: «a felírás rossz, bosszant, mert az óvatosan nem oly hangsúlyos».

Éppen így bántja, hogy – kórházi szokás szerint – az orvosok «többesszám első személy»-ben beszélnek, de erről ritkán szól, mert nagyon szereti az orvosait! De a szokás az ápolónőkre is átragad! És ezekről az ő külön éjszakai ápolónőire is! Ezt már nehezen bírja, s egy reggel, mikor az ápolónő ezzel fogad: «Ma jól aludtunk!» – dühösen legyint és felírja:

«Kibírhatatlan! Állandóan úgy beszél, ahogy a nagy ápolónőktől hallja: aludtunk stb.» – s olyan ingerült, hogy még egyik orvosához is ilyen kérdéssel fordul (miközben cinkos szemhunyorítással néz rám) «Te vagy ma éjjel inspekciós? – Alszunk majd?»

Alig tudta leplezni dühét, ha hamisan hangzó, vagy rosszul «beállított» vígasztaló szavakkal igyekeztek rá hatni. Erősen emlékezetemben maradt egy szeptemberi vasárnap délután, amikor már több nap óta lázas, kedvetlen volt, erős hurut kínozta, s a táplálékot, amit az orrán át levezetett gumiszondán fecskendeztek belé, nem tudta felvenni. Nagynehezen karosszékbe ült mégis, s kivittük az erkélyre. Édesanyja, felesége s Ádám fia voltak ott. Egyszerre csak bejött a kórház lelkésze. Mozdulatlan arccal vette tudomásul ezt a látogatást, de mikor a lelkész – a kórházi betegek átlagához szabott, tapintatos hangon – ezzel kezdte: «Úgye, jó egy kicsit kinn ülni, lehet gyönyörködni a természetben» – kelletlen kis grimace-szal elfordította a fejét s nem moccant többé. A lelkész pár perc múlva kiment, s most Kosztolányi édesanyja akarta volna e látogatás jelentőségét elvenni pár szóval: «Milyen kedves a tisztelendő úrtól, hogy sorra látogatja a betegeket» – erre hirtelen felkapta a kezét, tiltó mozdulatot tett az ujjával s szigorúan összeráncolt homlokát fordította édesanyja felé – nem, így nem lehetett a gyanuját elaltatni! De, ha felesége csendes, nyugodt nevetéssel játszotta a gondtalant, a biztosat, akkor lecsillapult sokszor a legvadabb félelme is. Mert vadul félt sokszor: «Jaj! Hívd az alorvost!» «Nem halok meg?» «Nem kell aggódnom?»

Egy pillanatra sem éreztem soha, hogy ez a félelem a gyenge ember irtózása a haláltól! Az életet imádó embernek vágya, györcsös ragaszkodása volt ez mindahhoz, amit ez a szó: élet, – vagy inkább: élni – jelent! Egyízben megkérdezte: «Mi ujság künn?» s elmondtam, hogy újból megnyílik a Philadelphia-kávéház, ahová ő is sokat járt, s hogy már láttam is ott sétálgatni Szabó Dezsőt az építkezés körül. Erre felírta: «jaj, milyen szép volt!», s elkezdett áradozni a kávéházról – ugyanúgy, ahogy régen az «Üllői-úti fák»-ról, a diákkor «birsalmasajt és dió»-járól – és folytak a könnyei, görcsös zokogás fogta el.

Mindent szépnek talált, amit az élet produkál. «Mi van Spanyolországban?» kérdezte egyszer, s mikor a friss híreket elmondtam, ezt irta:

«Barátom, az élet nincs ingyen. Mi nem élünk. Mi tengünk. Bécs, Prága, stb.» Ez a látszólag cinikus, hideg megjegyzés is csak életszeretetének «ad absurdum»-vitele volt. Hol van az övéhez hasonló lelkierő, amely a csontig lesoványodott, műtétek sebeitől gyötrődő testben még oda emelkedik, hogy – az utolsó hónapban – ezt írja: «Gizi, telefonozz urfinak, hogy hozza el Arany János összes műveit» és pár lappal arrébb: «Aranyt ne feledd! Hamletet is hozd el, az eredetit (kis péld.)».

Igen, Arany Jánost olvassa, amikor már felülni sem tud egyedül, amikor egyik oldaláról a másikra átfordulni is segítséggel tud csak!

Október közepe felé ijesztően leromlik az állapota. A szepszis egyre jobban rombolja, láza 39 és 36 fok közt ugrik fel-le, pulzusa 120-160 közt van állandóan. Már sokszor tisztán látja a véget. Egyre gyakrabban figyelmeztet korábbi igéretemre, hogy megírom haldoklását. Egyik éjjel nagyon szomorú sorokat ír le életének rossz periódusairól, sok lelki gyötrődéséről, ennek az önvallomásnak is ez a vége: «Csak már meghalnék». «Ha meghalok, írd meg ezt az éjszakát őszintén, elégtételül» s utána mindjárt: «Szép pillanatok. Áldjon meg az Isten.»

És másnap még csüggedtebben: «Végem van. Nincs remény. Vége. Nem bírom. Hozz mérget» – s tiltakozásomra: «Mért nem szabad? Marhaság. Ha valaki reggeltől-estig szenved, az elég ok mindenre. Hát ez jobb? Nem javulhat meg. Nem tudtak rajtam segíteni. Nem lehet.»

Az írása mindinkább összekuszálódik, nehezen olvasható már. Sokszor fölemeli a ceruzát, kéri a tömböt, aztán leesik a keze, nem ír. Magas lázában elveszti öntudatát, egy éjjel – mint az ápolónő reggel meséli – állandóan a kötést akarja nyakáról letépni, s az ápolónőt, aki megakadályozza ebben, hihetetlen erővel üti-veri, két kezét összeszorítja, s a saját térdei közé préseli, hogy alig tud szabadulni.

Aztán jön a két utolsó műtét, kétségbeesett kísérletek, hogy a szeptikus, elhalt részeket kiirtsák – hiába. November 1., vasárnap, Mindszentek napja. Délben 1 órakor gurítják ki szobájából a műszeres asztalt, utána csüggedten jön Hauber főorvos és asszisztensei. «Még alszik» mondják. «Holnap – ha sor kerül rá – vérátömlesztést próbálunk meg.» – «Ha sor kerül rá» – ebből megtudjuk, hogy vége van. Bemegyünk a szobába. Viaszsárgán fekszik, nehezen nyitja a szemét, újból elalszik. A díványon ott van még egy pár sor írása, az utolsó:

«Heteentei írói önarckép», ezt írta fel, kétszer is, mert nem tudták, mit akar ezzel mondani. És egy utolsó «autogram», egy sorvezető hátán.

Délután eszméletnél van, de szíve szaporán ver, arca rángatódzik, kétségbeesetten dobja magát ide-oda, feleségét öleli át, kezét szorongatja, egy pillanatra felém nyúl – künn két orvosa ül a folyosó padján, szomorúan. «Még 24 órája lehet hátra» – mondják. Sürgönyök, telefon, a családnak, Szabadkára. Éjfélkor Karinthy Frigyessel együtt megyünk ki. A szobában félhomály. Kosztolányi alszik, nehéz kapkodó lélekzettel. Kedden reggel meghal.

S most előttem áll, ahogyan tizenhárom évvel ezelőtt először láttam, megismerkedésünkkor, kicsit hidegnek, kimértnek hatott, zavarban voltam, majdnem idegenkedtem tőle, nem értettem az attitűdöt, amivel felém s a külvilág felé általában megmutatkozott. – Azután látom a másik Kosztolányit, pár év múlva, aki – egy igaztalan mellőztetésemkor – nyakába veszi a várost, személyesen megy el mindenkihez, akit meg kell győzni, s hosszú levélben számol be az eredményről. – És látom őt egy pünkösdi kiránduláson, Tatatóvároson, ahol három napot töltöttünk, írók, művészek családostul, vagy negyvenen. Ez a Pünkösd mint egyetlen, három napon át tartó hatalmas kacagás él az emlékemben, visszalátogatás a diákkor gondtalanságába, ahol ő volt a legvígabb, legdiákabb, leggondtalanabb – és látom a betegszobájában, a legbarátibb bizalomban felolvadva – aztán a ravatalon -

s nem tudok mást mondani, mint az ő szavait, amiket szegény Karinthy Elza temetésén hallottam tőle. Végignézett a temetőparcellák rengeteg keresztjén, megcsóválta a fejét: «Az egész Rendszer elhibázott!»

Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám

Marton Lili: Ismerősöm, a gyilkos

A kis fürdőhelyen két cipész volt. Az egyik meglehetősen drágán dolgozott. A másikat úgy ismerték, mint akinek „jó szíve” van. Ha látta, hogy valaki szegény, kopott, nevetséges összegért talpalt, szegezett, néha még ingyen is elvégezett apróbb javításokat. Ez az utóbbi volt a gyilkos.

Ismeretségünk egy elszakadt szandálszíjjal kezdődött. Nagyon olcsón, jóformán potom áron megvarrta, mert ismert, tudta, hogy nem luxusvillában, hanem munkásszanatóriumban lakom, ahol csak dolgozók nyaralhatnak. Barna fiú volt, keskeny, különös, szép szemekkel, olaszosan barna arccal, kis barkóval. Mikor vasárnaponként szõke partnernőjével sétált a tó körül, inkább táncosnak nézte az ember, mint iparosnak.

Jó szívét személyes ismeretségünk során úgy is bizonyította, hogy mikor arról beszéltem, szeretnék még néhány napig maradni, mert szabadságom egy hónapra szól, míg a szanatóriumban a mi csoportunk csak három hétig maradhat, vállalta, hogy olcsón szobát szerez, megbízható, tisztességes embereknél. — Nehogy meglopják — mondta és mosolygott kedvesen –, tudja, a tengerparton s ezen az egész vidéken mindenféle nép lakik, és sok a megbízhatatlan ember.

Tudom, szerzett volna szobát, mert megbízható, rendes fiú volt. Percre elkészítette a munkát, amit rábízott az ember, sohasem csapott be senkit. Mindig fütyült. Eldicsekedett, hogy nagyszerű táncos.

– Ez úgy járja a malagambát, kérem — nevetett a társa –, hogy elszerződhetne a fővárosba is. ő

Szóval biztosan szerzett volna szobát „olcsón és megbízható helyen”, de közben meggyilkolt valakit.

*

A valaki a szőke nő férje volt, a mi szanatóriumunk pincére. A cipész, a jószívû malagamba-táncos és szépfiú nekiment éjjel, és négy késszúrással megölte. Ott halt meg a szerencsétlen ember a kertünkben, arcán a halálfélelem iszonyatával, s csodálkozva, hogy ez megtörténhetett. Ez a mérhetetlenül csodálkozó arckifejezés még a boncolás után, a temetés napján is ott volt az arcán. Húsz perc alatt vérzett el, s még volt ereje megmondani gyilkosa nevét, akit azonnal elfogtak.

*

Eddig az egész történet rendőri krónika. Ami ezután történt, s ami az egész mögött van, ahhoz Freud pszichoanalitikai tudása és egy Dosztojevszkij léleklátó zsenije és stíluskészsége kellene. Hogyan írjon errõl az ember, hogyan értse meg mindazt, ami egy ilyen szép, ifjú, táncos kedvű fiúban él, aki a legrokonszenvesebb, legegyszerűbb, szinte gyermeki léleknek látszik?

A vizsgálat lezajlása után együtt ültünk a teherautón, én meg a gyilkos. A szanatórium gépkocsiján vitték be a kikötővárosba, hogy ott átadják a hatóságnak. ő Egy ifjú komisszár kísérte, aki egész úton kezét a revolverén tartotta, de közben kedélyesen elbeszélgetett velünk, a szanatórium négy vendégével, akik engedélyt kaptunk, hogy a gyilkost szállító gépkocsin bemehessünk a kikötõvárosba.

A gyilkos ott ült hátrakötözött kézzel, sötét furcsa szeme egész idő alatt a tengert nézte. A tenger lehetett e pillanatban számára a szabadság, az élet és a lehetõségek szimbóluma. Hajó haladt kelet felé. Ha ezen a hajón lehetne — ezt mondta világosan vágyó pillantásával.

– Beszélhetek vele? — kérdeztem a komisszárt.

– Vaszival? Tessék. Úgyse nagyon lesz alkalma ezután beszélgetni.

Felé fordultam, s halkan megszólítottam. Az autó zörgött, a többiek a komisszárral voltak elfoglalva, a kikötõbeli tengeri ünnepélyrõl volt szó, nem a gyilkosságról. A kettőnk párbeszéde egészen csendes volt, nem hallotta más.

*

– Vaszi, mit csinált maga? Hogy tehette?

– Hagyja, kérem. Ennek így kellett lenni.

– Miért?

– Nem tudom. Nem is gyűlöltem, csak azt akartam, hogy az asszony szabad legyen.

– Miért nem választotta el, ha így szerette?

– Nem is tudom, hogy szerettem-e. Bestia volt, kérem. Nem akarom rákenni, de nagy része van benne. A hatalmában tartott és megbolondított egy ilyen öreg, huszonnyolc éves nő!

– Maga hágy éves?

– Én? Huszonegy.

– Borzasztó.

– Most aztán keresztet vethetek az egész nyomorult életemre. Vessen maga helyettem keresztet, mert engem ezek összekötöztek.

– Most is milyen cinikus. Mikor a helyszíni vizsgálatot tartották, miért beszélt olyan pökhendien? Hiszen az emberek meg akarták lincselni. Egy őrnagy azt mondta, hogy maga olyan elvetemült gyilkos, hogy ott a helyszínen, ahol ölt, agyon kellene lőni.

– Ezt mondta? Nem is tudtam… Biztos igaza volt… Nincs melege?

– Vaszi, mondja meg őszintén: miért tette? Magában sok jóság és emberség van. Hiszen az egész fürdőhely szerette.

– Ó, én azt nem tudom megmondani. Most biztosan gyűlöl maga is.

– Csak rettenetesen sajnálom magát. És félek, nem magától, hanem attól, amit tett. Attól, ami magában van. Mi az, ami magában van?

– Hogy mi? Kiskorom óta, tudja — szava elhalkul, kissé rekedt lesz –, ha valaki vagy valami nem tetszett, addig szerettem volna ütni, vagy szúrni, vagy vágni, vagy mit tudom én, míg elnyúlik, míg nem mozog többé. De sohasem nyúltam senkihez egy ujjal sem. Az apám iszonyú részeges volt, sokszor félholtra vert. Anyámat és húgomat is verte. Most persze üvölt, hogy a fia gyilkos lett, pedig talán ő is az oka…

– Aztán?

– Néha még őt is, apámat is szerettem volna agyonverni. Aztán megbántam volna, de voltak pillanatok, mikor az volt az érzésem, hogy üssem, üssem, míg meghal, hogy ne halljam a borzasztó káromkodását, hogy elhallgasson végre, hogy ne legyen… Tudtam, hogy halálos bűn, meggyóntam anyámnak. Sírt és jajgatott. Jó, hogy nem él szegény… Aztán most megtettem evvel a szelíd kis emberrel. Haragudtam rá. Azt akartam, hogy ne legyen. Ittam, hogy legyen bátorságom. Mikor megtörtént, egy percre olyan csendességet éreztem magamban, nyugalmat. Aztán bánni kezdtem, rettenetes volt. Most aztán mindegy, remélem, kivégeznek és mindennek vége lesz.

– Nem végzik ki, Vaszi. Részeg volt, s ez enyhítő körülmény.

– Csak ezt ne mondja. A börtönben úgyis elpusztulok. Ha nézem a tengert, megbolondulok. Most már minden összezavarodik bennem. Ne kérdezzen többet semmit.

Hallgattunk. A nap süt áldó melegen, a tengeren pici halászbárkák siklanak a nagy kék végtelenség ölében. Nyár van, az élet gazdag ajándék.

*

Aztán megérkezik a gépkocsi, a komisszár egy atléta frissességével leugrik, kezében a revolver, és betereli ismerõsömet, a gyilkost a rendőrség szürke, komor épületébe. A vaskapu nyikorogva becsapódik mögötte, s mi elindulunk a kikötő felé…

Forrás: Marton Lili: Emberek, tájak, történetek. Kriterion, Bukarest, 1993.

Romy Schneider emlékére

Vannak színésznők, akik kortalanok. Nemcsak életükben, haláluk után is. Ilyen Romy Schneider is.

Hihetetlen tragédiasorozat érte a színésznőt!

Mind Sissiként emlékezünk rá, amint a csodás hajzuhatagú, babaarcú, ártatlan mosolyú tünemény habos, díszes, gigantikus szoknyájú ruháiban feltűnt a filmvásznon. A mi szívünkhöz nagyon közel áll: a filmek által legendássá vált királyné alakját a miénknek érezzük. Filmjeit újranézve minden nő kislánnyá változhat, irigyelheti a mesebeli királykisasszony szépségét, és elképzelheti, hogy az óriási hajfonatokkal büszkélkedő Sissi az örökkévalóságig sétál boldogan, napernyője alatt a királyi kertekben. A királynét alakító színésznő élete azonban tragédiákkal és a beteljesületlen boldogság örök keresésével telt.

Sissi szerepe: az örök skatulya

Romy Schneider 1938-ban Bécsben született, Rosemarie Magdalena Albach-Retty néven, színész szülők gyermekeként. Kamaszként már kisebb szerepeket kapott anyja mellett. Csak 17 éves volt, amikor megkapta Sissi, azaz Erzsébet királynő szerepét. A film sikere messze túlszárnyalt minden elképzelést: Ausztriában, Németországban, majd egyre többfelé aratott sikert. Nézettsége sosem látott számokat produkált, és Sissi, azaz Romy hihetetlen, már-már ijesztő mértékű népszerűségnek örvendett. Az ő arca szerepelt mindenütt, még a bélyegeken és a gyufásdobozokon is. A szerep magáévá tette, és a második, majd harmadik Sissi-film után lassan fojtogatni kezdte a még mindig kialakulatlan fiatal lányt, így a negyedik epizódot már nem vállalta, szakított nemzeti nyelvével, anyjával és otthonával. Franciaország, a francia filmművészet és a valódi színjátszás vonzotta, ki akart bújni a kinőtt skatulyából.

Franciaország és a végzetes szerelem

A 20 éves lány a Christine című kosztümös film forgatásakor nemcsak egy új világba, de egy veszedelmes szerelembe is belecsöppent. Alaine Delon, a kor férfiideálja eljegyezte ugyan, de a világszép pár szerelme csupán néhány közös produkcióig élt. Öt év viharos együttélés után Delon elhagyta Romyt, és feleségül vette másik szeretőjét, aki akkor már közös gyermeküket várta. Romy Berlinbe költözött, és férjhez ment egy német színész-rendezőhöz. Házasságukból született David nevű fia. A kapcsolat azonban hamar tönkrement, amit a férfi nem élt túl, öngyilkossága pedig örök bűntudatot okozott a színésznőnek.
Romy színészi alakításai egyre mélyebbek és összetettebbek lettek. Kitört a romantikus, ártatlan szépség skatulyájából. Egyre bonyolultabb lelkű, az önállóságért harcoló nőket formált meg.

Tragédiák sorozata

A hetvenes évektől a tragédiasorozat megállíthatatlanná vált. Romy újabb házasságot kötött, ezúttal 15 évvel fiatalabb személyi titkárához ment feleségül, akitől egy lánya született. Csakhamar ez a kapcsolat is tönkrement, és bekövetkezett a végső csapás: 14 éves fia egy vaskerítés átmászása közben olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy többórás műtéttel sem tudták megmenteni az életét. A színésznő depressziója tovább súlyosbodott. Megbetegedett, fél veséjét eltávolították. Egy év múlva, rejtélyes körülmények között, 43 évesen halt meg.

Szépség – túl a kosztümökön is

Sokak számára Romy Schneider Sissiként, madonna-dekoltázsú, rózsás ruháiban volt a leggyönyörűbb. Karrierje során stílusa többször változott, de mindig rendkívül nőies és vonzó maradt. Híresebb divatfotói közül máig utánozzák azokat, amelyeken karcsúsított kosztümöt és fiatalos kontyot visel. Romy kedvelte Coco Chanel ruháit, aki mintha csak számára alkotta volna meg az önállóvá váló nő stílusát. De nemcsak a hatvanas évek divatja állt jól neki, hanem a sportos stílus is, például a farmer-ing páros.
A macskaszemű, fitos orrú, bájos babaarcú színésznő a romantikus szépségek közé tartozott, mintha valóban királynénak született volna.

Forrás: Ötvenentúl.hu

Frigyesy Ágnes – Magyarnak lenni büszke gyönyörűség

Hetedik alkalommal adták át a Szervátiusz Jenő-díjat 2009. november 23-án, Budapesten, a Budavári Hilton Hotel Anjou-termében. Idén e magas rangú elismerésben részesült Bakay Kornél régész-történész, Bardócz Lajos erdélyi származású grafikusművész, valamint Jánó Mihály művészettörténész, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képtárának igazgatója.

„Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét” – idézett az alapítványt létrehozó Szervátiusz Tibor ars poeticájából Gedai István, a Nemzeti Múzeum nyugalmazott igazgatója, aki Bakay Kornél régész-történész életművét méltatta. – Ebből következik, hogy a Szervátiusz Alapítvány kitüntetettjének is meg kell felelnie e nagyszerű gondolatnak. Egy egészséges társadalomban természetes, hogy értelmisége azonosul népe, nemzete hagyományaival, sőt azt eszközként használva műveli, fejleszti, viszi tovább a cél, az erős nemzettudattal rendelkező magyar társadalom érdekében – mondta Gedai István. Majd így folytatta: – Az a történész, aki ezt az ars poeticát vállalja, nehéz helyzetben dolgozhat, mert egy nemzetellenes hatalom történelemhamisításával találja szembe magát. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy ilyen körülmények között volt egy egyetemi professzor, László Gyula, aki tanítványai közül kinevelt olyan régészeket, akik egyrészt kitűnő képességű szaktekintélyekké váltak, másrészt elfogadták Isten rendelte feladatukat, s tehetségüket, képességüket, lehetőségeiket a nemzet szolgálatába állították. Ezek egyike Bakay Kornél – mutatott rá a méltató. – Bakay Kornél tudományos kutatásainak fő témája a magyarság eredete, őstörténete, a honfoglalás, az állam, majd a királyság alapításának kora. Mert szerintünk Szent István király egy már létező államot emelt a királyság magaslatára.

Bakay Kornél monográfiái közül háromkötetes munkáját – Őstörténetünk régészeti forrásai – emeljük ki. Bakay ebben áttekintést ad mindazon keleti népek emlékeiről, akik az ősmagyarok eredetével kapcsolatban számításba jöhetnek. Legtöbbet a szkítákkal, hunokkal, avarokkal foglalkozik, de nem hagyja figyelmen kívül még a neuralgikus Mezopotámiát sem, és természetesen Belső-Ázsia szinte valamennyi történeti népével foglalkozik. E munka ad részletesen kidolgozott alternatív eredetelméletet a finnugor rokonítással szemben, őseinket az említett népek között keresve. Természetesen – mint minden tisztességes kutató – nem tekinti véglegesen lezártnak, örök igazságnak vitatott megállapításait. De a jövő kutatóit mentesíti az egyetlen út kényszerétől. Ez a munka egyetemi tankönyv is, amely Bakay oktatói tevékenységét is jelzi, fontosnak tartja, hogy az utánunk jövő nemzedék a nemzeti értékrend mellett álljon.

Gedai István laudációjában hangsúlyozta: – Bakay Kornél múzeumvezető is volt, akinek munkájához tartozott a kiállítások rendezése. Témaválasztásában érvényesült az értékmentés, értékátadás. Ezen elv értelmében készült 1988-ban a kőszegi cserkészkiállítás, mely érzékeltette, mit veszített Magyarország, melynek mai polgárai az általános emberi, nemzeti, erkölcsi értékrendet valló, 1948-ban megszüntetett cserkészet nélkül nőttek fel. A Sinkovits Imre nyitotta kiállítás akkor olyan városi esemény volt, melynek híre és hatása kiterjedt az egész országra.

Gedai szerint napjaink nemzettudatát vesztett magyar társadalmában a nemzeti értékrendet képviselő történészek különleges feladata múltunk értékeinek ismertetése, nemzeti létünk megélésének bemutatása. Bakay Kornél ezt az Isten rendelte feladatot is vállalta. Egyik könyvének már a címe (Magyarnak lenni büszke gyönyörűség) is utal céljára: vállaljuk magyarságunkat!

Bakay Kornél életének eddigi munkássága a nemzeti művelődés gyökereit mutatja fel. Ezzel a Szervátiusz Jenő Alapítvány céljának tesz eleget, méltó az alapítvány kitüntetésére.

*

A Szervátiusz Alapítványt Szervátiusz Tibor szobrászművész alapította édesapja, Szervátiusz Jenő születésének 100. évfordulójára. Egyúttal létrehozta a Szervátiusz Jenő-díjat, azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medencében születő magyar művészetre. A díjat a kuratórium évente adja át olyan képzőművészeknek, akik a nemzeti kultúra gyökereit felmutató, magas színvonalú művészetet hoznak létre. A formakultúra ugyanis – a nyelv mellett – a legfontosabb identitásmegtartó erő egy nemzet életében: a megmaradás záloga. Két éve felváltva művészettörténész, illetve újságíró is kap alternatív Szervátiusz Jenő-díjat.

Forrás: | 2010-01-04 | admin | – KAPU.CC

Márika néni meséi: Az eltácolt papucsok

Örömmel köszöntöm Önt, ki azzal, hogy megnyitotta ezt az oldalt, betekintést nyerhet a bukovinai székelyek sokszínű és csodálatos mesevilágába.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király. Annak a királynak volt tizenkét leánya. De azok a leányok éjjelen­te hol jártak, mit csináltak, azt a király nem tudta, s senki se. Elég az hozzá, hogy reggelre örökké eltáncolták a papucsukat. Minden áldott nap új papucsot, szép gyöngyös bársonypapu­csot vetetett nekik a király. S az másnap reggelre izzé-porrá volt szaggatva.

Kihirdette a király ország-világra, aki megtudja, hol járnak éjjel a leányai, hát a tizenkét leány közül azt választja feleségül, amelyiket akarja. De emellett még a fele királyságát is ráíratja.

Jelentkeztek is grófok, bárók, hercegek, válogatott cigányle­gények, de senki se tudta meg, hogy a királykisasszonyok hol s merre járnak. Mert este a legidősebb királykisasszony örökké megitatta az őrt, s az bizony úgy elaludt, mint a tej. Nem tudták a legények, hogy abban a borban, amelyiket ők megittak, álom­por van.

Volt az országban egy szegény juhászlegény. Őrizte a juho­kat, s ahogy őrizte, leült egy kicsit, hogy egyen a tarisnyájából. Ahogy ott eszegetett, nagy veszekedésre lett figyelmes. Abba­hagyja az evést, s megy a hang irányában, s látja, hogy három törpe emberke civakodik szörnyen egymással. Nagyot kacag a juhászlegény, s rájuk szólt:

- Ugyan bizony min veszekedtek?

- Hogy min? Hát azon veszekedünk, hogy apánk hagyott egy nagy kalapot, egy csizmát s egy köpönyeget, s ezen a három tárgyon mi nem tudunk megosztozni. Aki minket megtanít, hogyan osztozzunk meg, azt mi gazdagon megjutalmazzuk. Mert ennek a három tárgynak csodálatos varázsereje van. Aki a kalapot felteszi, az mindenfélét hall s lát, aki a köpönyeget magára borítja, az láthatatlan lesz, s aki a csizmába belelé­pik, az még ki se gondolja, hogy hová menjen, s már ott is terem.

Egyet villant az eszén a juhászlegénynek, hogy be jó lenne ez neki. Azt mondja:

- Na majd én becsületesen elosztom köztetek. Látjátok azt a nagy hegyet? Amelyiketek hamarabb felfut arra, s visszafut ide hozzám, azé lesz mind a három.

Megörvendtek a törpék, hogy ilyen jó tanácsot adott a juhászlegény. Futottak, ahogy csak a lábuk bírta, fel a hegyre. De a legény nem várta meg, hogy visszaérjenek, belelépett a csizmába, feltette a kalapot, magára terítette a köpenyt, s egyet lépett, kettőt, s visszatért a juhaihoz. . .

Visszaértek a törpék, de a juhászlegénynek bizony már hűlt helye volt. A legény kint maradt a legelőn estig, akkor aztán a juhokat hazahajtotta. Hát ahogy hazafelé ballag, találkozik egy öregasszonnyal.

- Jó estét, öreganyám!

- Adjon isten, édes fiam, te is ballagsz haza?

- Úgy bizony – feleli a juhászlegény. – Hát kend, öreg­anyám?

- Én is ballagok hazafelé. Hát hogy s mint vagy, te juhászle­gény?

- Hát elvagyogatok. Hanem tudja-e, nénikém, hallott-e róla, hogy a királykisasszonyok merre szaggatják a papucsukat, mert azt én szeretném megtudni.

- No azt könnyen megtudhatod – legyintett az öregasszony. – Csak kellene egy olyan köpeny, amelyik eltakar, hogy látha­tatlan legyél. De megmondom azt is neked, hogy ha este meg­kínálnak borral, nehogy elfogadd. Hanem öntsd inkább a kebe­ledbe. Mert abban a borban álompor van, attól aludtak el minden este az őrök. Ezért nem tudták meg, merre vannak a királykisasszonyok, hol táncolnak egész éjjel.

“Na – gondolta magában a juhászlegény -, van nekem kala­pom, köpenyem, csizmám. Elmegyek én, jelentkezem a király­nál.”

Az öregasszony elmagyarázta neki az utat. A juhászlegény megvárta a reggelt, s elment a királyhoz, jelentkezett.

- Felséges királyom, életem, halálom a kezedbe ajánlom, én ki állom a próbát. Meglesem, hol táncolnak a királykisasszo­nyok.

- Jól van – feleli a király -, már sok legénynek beletörött a bicskája, mert ha háromszor megpróbálod, és nem tudod meg, akkor a te fejed is odakerül, ahova a többié.

A legénynek a leányok szobája mellett adtak egy szobát. Lefeküdt, s úgy tett, mintha aludna. Betette a feje alá a kö­penyt, a kalapot s az ágy alá a csizmát. A másik szobában a lányok jót kacagtak, s úgy estefelé odavittek egy pohár bort. De a legény beleöntötte alattomban a csizma szárába. Nem itta meg. Tette magát, hogy alszik, erősen horkolt.

- Na – azt mondja a legidősebb leány -, ettől mi most mehe­tünk! Ez is elaludt, mint a többi.

Azzal egy ágyat félrehúztak, az ágy alatt volt egy ajtó, azt az ajtót felemelték, s a lépcsőkön mentek szépen lefele egyenként. Legelöl a legidősebb, utána a többi s leghátul a legkisebb királykisasszony. A legény csak erre várt, fejébe tette a kalapot, belelépett a csizmájába, magára terítette a köpenyt s uccu, a lányok után orozkodott.

Hát ahogy ment lefelé, véletlenül a legkisebbik királykisasszonynak reálépett a viganójára, a szoknyájára.

- Jaj – kiáltotta a leány -, valaki reálépett a ruhámra, valaki jön utánunk.

Megharagudott a nénje, s jól megszidta:

- Ó, ó, te örökké ijedezel, nincs itt senki! Tudod jól, hogy a legény, aki minket őriz, az alszik, mint a bunda.

De nem látták, hogy ott mozog hátul egy fekete kalap, mert csak a kalap látszott, köpeny, csizma nem. Mentek tovább, egyszer elértek egy gyönyörű szép ezüsterdőbe. Azon keresz­tülmentek, a legény utánuk. Akkor egyaranyerdő következett, s azon is keresztülmentek, utána egy gyémánterdő, azon is keresztülmentek, s egy olyan szép, kacsalábon forgó palotához érkeztek, hogy azt kimondani nem lehet. Ki volt világítva, szólt a muzsika, húzták a cigányok rettenetesen.

Mikor odaértek a királykisasszonyok, egy ajtó csak kitárult,

s tizenegy királyfi jött elejükbe. Mindegyik királykisasszony­nak volt párja, csak a legkisebbiknek nem. Táncoltak, mulat­tak, vigadtak. A juhászlegény meghúzódott az ajtó sarkánál, s alattomban még el is kapta a kicsi királykisasszonyt, s egyet­kettőt fordult vele. De a királykisasszony azt hitte, hogy egye­dül táncol, mert nem látott senkit. A többiek is el-elhúzták a királykisasszonyt, fordultak egyet-kettőt vele. Addig, hogy im­már hajnal felé járt az idő. Kezdtek készülődni a királykisasszo­nyok.

A juhászlegény is összekapta magát, még megivott egy-két pohár bort úgy, hogy senki se látta, s elindult visszafele.

Amikor jött, a gyémánterdőből letört egy nagy ágat, ment az aranyerdőn keresztül, onnan is letört egyet, akkor ment az ezüsterdőn keresztül, onnan is. Mire feljöttek a leányok, akkor­ra ő már ágyban volt.

Hazaérnek a királykisasszonyok, becsukják az ajtót, odahúz­zák az ágyat. Lesik a juhászlegényt.

- Na – legyint egyet a legidősebb -, kár volt ijedezni, alszik ez úgy, mint a bunda.

Így volt ez első este, így volt második este, három estén keresztül. Reggelre úgy eltáncolták a királykisasszonyok a pa­pucsukat, hogy még talpa is alig maradt, tiszta rongy volt. Az apjuk másnapra örökké újat csináltatott.

Eltelt a három nap, azt kérdi a király:

- Na, te legény, most vagy megmondod, merre járnak a lányaim, vagy a fejedet vëtetëm.

- Megmondom, felséges királyom!

Akkor a legény elővette a gyémánterdőből, aranyerdőből s az ezüsterdőből hozott ágakat, megmutatta a királynak:

- Jöjjön, felséges királyom, megmutatom az ágy alatt az ajtót, hol járnak le a kedves lányai, s tizenegy királylegénnyel egész éjjel táncolnak. A tizenkettediknek, a kicsi királykisasz­szonynak nem jutott párja.

Hát a leányoknak tágra nyílott a szemük a csodálkozástól. A király utánanézett a dolognak. Ő is lement az ajtón, az úton végig, ő is meglátta a kacsalábon forgó palotát s ábban a tizen­egy legényt.

- Na – ijesztett rájuk -, hogyha táncoltatok mostanáig a leányaimmal, most vagy feleségül veszitek őket, vagy elfogla­lom a ti kacsalábon forgó palotátokat! Hadat üzenek.

Mit volt mit tegyenek a legények, elvették feleségül a tizen­egy királykisasszonyt. A tizenkettediknek, akár hiszitek, akár nem, a juhászlegény jutott. Nem is bánta a kicsi királykisasz­szony, mert úgy megszerette a juhászlegényt, hogy azt kimon­dani nem lehet.

Csapott a király hetedhét országra szóló lakodalmat. Ki volt a legboldogabb? A kicsi királykisasszony. Utána tojáshéjba kerekedtek, s a kéményen leereszkedtek.

S még ma is élnek, ha meg nem haltak.

¯¯¯

(A fenti mesét Sebestyén Ádám: Bukovinai székely népmesék című gyűjtéséből átdolgozta Kovács Ágnes.
A mese megjelent Kovács Ágnes: Eltáncolt papucsok című könyvében.)

Susan Sontag portré

E napon született Susan Sontag írónő (1933)

Susan Sontag apja zsidó szőrmekereskedő volt, a harmincas évek végén Kínában halt meg, egy üzleti úton, tüdőgyulladásban. Susan a nevelőapja nevét vette fel, akárcsak a testvére. A nagyon kíváncsi kislány tizenéves korában elolvasta Rilke és André Gide műveit, Thomas Mann könyveit. A Doktor Faustust böngészve annyi kérdése volt, hogy elhatározta, megkeresi a szerzőt, hiszen tudta, hogy nem messze él tőlük Kaliforniában. Thomas Mann fogadta is Susan Sontagot, leültette, teával és sütivel is megkínálta, és türelmesen hallgatta a kislány kérdéseit a modern zenéről, a könyvéről, a Faust-mondakörről. Nem tudni, pontosan mit gondolhatott, a kislány látogatásának nem találtam nyomát Thomas Mann Naplóiban. Susan Sontag ellenben írt róla, éppen a naplójába, melyet most rendez sajtó alá fia, David Rieff, aki az Egyidőben című kötethez is csodálatos, anyja emlékéhez méltó előszót írt.

Sontag egyetlen gyermeke elmondta, hogy azért vállalta a napló gondozását, mert egyébként is megjelent volna, anyja akarta szerint, és úgy érezte, mégiscsak ő a leghivatottabb erre a munkára. Nem húz ki olyan részeket, amelyeket olvasva kínosan érezte magát. Márpedig nem egy ilyen rész van, hiszen anyjának, ez köztudott volt, nagy volt a szexuális étvágya is. És biszexuális volt. Utolsó éveiben Annie Leibovitzcal élt, azzal a világhírű fotóssal, aki Yoko Ono és John Lennon híres képeit készítette, aki tejben fürödve kapta le Whoopi Goldberget, aki a Vanity Fairnek a legjobb címlapfotókat készítette (többek közt a világ legnagyobb filmsztárjait egybegyűjtve).

Az írónő nagyon könnyedén és természetesen tudott beszélni a szexualitásról. Azzal, ahogy kapcsolatairól, főleg a nőkről beszélt, többet tett az elfogadásért, mint sok száz politikus. Annie Leibovitz remek fotókat készített barátnőjéről is, többnyire ott, Los Angeles mellett, a tengerparton, ahol annyi délutánt töltöttek.

A társaság lelke volt Susan Sontag, hozzá folyamodtak egy görbe éjszaka végén a fáradni kezdők, hogy meséljen, mert egy pohár bor kortyolgatása közben mindig fel tudta dobni őket. A fia szerint mohó volt, mohón falta a könyveket, az élményeket. Vagyis szeretett élni. Eszembe jut olykor egy Márai-mondás a zenéről: ez nem műveltségi kérdés, és csak a nyárspolgárok hiszik azt, hogy bizonyos műveket hallani kell. Nem. A zene elsősorban örömforrás. Semmi nem tudja úgy felfakasztani az örömet, mint a zene.

Sontag a nyárspolgár ellentéte volt. Azért olvasott, mert az olvasásban már korán felülmúlhatatlan örömet talált. Sosem lehet úgy érezni, hogy egy könyvet azért nyálazott végig, mert úgy érezte, kötelező elolvasnia. Tizenötezer kötetes könyvtára volt. Sokszor viccelt azzal, hogy nincs könnyű dolga, mert New York drága város, és nehéz olyan lakást kapni olcsón, ahol ennyi könyv elfér.

Az Egyidőben három részből áll: az első olyan könyveket mutat be, amelyek eltűntek a süllyesztőben, amelyekre nem figyelt oda eléggé az irodalomtörténet. Egyes neves szerzőknek van úgynevezett dörzsértékük, vagyis ha ők beszélnek (írnak) egy szerzőről, annak a könyveiből több fogy. Nem azért fogy majd több Anna Banti Artemisiájából, mert Sontag írt róla utolsó könyvében, hanem azért, ahogy ír róla: erről az egyetlen híres festőnőt bemutató kötetről.

Ezt az olasz regényt olyan szeretettel veszi kézbe Sontag, olyan szenvedéllyel ír róla, hogy szinte már másnap beszereznénk (a filmváltozata mindenesetre nem rossz, többször is játszotta a Duna Televízió). Abban nem vagyok biztos, hogy Victor Serge regényei is ilyen jók: a Tulajev elvtárs ügye valószínűleg egy erősen átpolitizált regény a szovjet állapotokról. Az izlandi Halldor Laxness regénye viszont annál jobban érdekelne. Sontag szerint ez egyszerre blöff, izgatószer, álomregény, látomásos regény, fantáziairodalom, filozófiai regény, oktatószer, rege, mitológia, tudományos fantasztikum.

Az Egyidőben egyik fontos írása a Rilke–Paszternak–Cvetajeva szerelmi háromszögről szól. A háromszög tagjai sosem találkoztak, csak leveleztek. A két rajongva szerető, a két orosz költő. Irodalmi naprendszerük középpontjában Rilke ragyog, és körülötte keringenek. E rajongás érdekli Sontagot, és Rilke sugárzása.

A könyv második része politikai írásait tartalmazza: minden írás szeptember 11-re reagál. Sontag az elsők közt tisztázza, hogy amit a terroristák elkövettek, az nem gyáva tett volt, és a merényletek elsősorban Amerika mint a világ vezető nagyhatalma ellen irányultak. El kell fogadni, hogy vannak, akiknek az Egyesült Államok világhatalmi politikája nem tetszik. Susan Sontagot e cikke után sokan hazafiatlannak bélyegezték. Pedig amit mond, az nemcsak igaz és okos, hanem Amerika iránti szeretetéről is tanúskodik.

A könyv harmadik része beszédek gyűjteménye. Ezekben a beszédekben Sontag zsidóságáról és a német kultúrához fűződő viszonyáról ugyanúgy beszél, mint a fordítás fontosságáról.

Nagyszerű könyv az Egyidőben. Nem gondolom azt, amit a fia, hogy inkább novellákat kellett volna Susan Sontagnak írnia.

Susan Sontag: Egyidőben
Európa Kiadó, 2008
2600 forint

Forrás: (2010. január 16., reggeli kiadás)
A MINDENNAPI MAGAZIN