Kuncz Aladár

E napon született Kuncz Aladár író (1885)

Kuncz Aladár (1886–1931) az Erdélyi Helikon egyik megteremtője és vezető egyénisége. Sokoldalú irodalmi tevékenységet fejtett ki mint író, szerkesztő, kritikus, műfordító.

Gyermekkorát Kolozsvárott töltötte, ahol apja nagytekintélyű tanár volt. A középiskola után az Eötvös-kollégiumba került és latin–magyar szakos tanárként Budapesten helyezkedett el. A Nyugatnak indulásától kezdve munkatársa, kritikái, elbeszélései és egy irodalomtörténeti tanulmánya (Thököly a francia irodalomban) jelent már meg, mikor kitört az első világháború. Az éppen Franciaországban nyaraló Kuncz Aladárt, mint ellenséges ország állampolgárát, internálják. Öt évet tölt (1914–1919) Noir-Moutier-ban, a “fekete kolostorban”.

Életének legjelentősebb, időtálló alkotásában (A fekete kolostor, 1931) ennek az internáltságnak történetét írja meg. Legnagyobb érdeme, hogy a fogolyélet egy szintre helyező közös sorsán belül miniatűr társadalmat tudott életrekelteni, amely – bár ezer szál köti a külvilághoz – viszonylag önálló életet él. A táborok helye, az őrök és a foglyok ugyan gyakran cserélődnek; ez a falakkal és őrökkel körülvett társadalom mégis mindig újraszerveződik. Az osztályellentétek, az anyagi, a nemzeti és a műveltségi szintkülönbség állandóan megmarad a foglyok közt, akik kasztokba és csoportokba tömörülnek. Számtalan egyéni arcot látunk a regény folyamán ismételten felvillanni, tündöklésekkel és bukásokkal, bukásokkal és újra feltörésekkel találkozunk – azaz figyelemmel kísérhetjük egy miniatűr társadalom rétegeinek személyi cserélődését. Megismerjük a fogolytábor pszichológiáját, amint az az egyének és csoportok állandó kölcsönhatásából kialakul, megismerjük egymáshoz, az őrökhöz, Franciaországhoz és az egész világhoz való viszonyukat, bonyolult ellentmondásosságban. Kuncz érdeme, hogy sohasem nivellál, sohasem egyszerűsít, elvont általánosításokkal sohasem elégszik meg. Ahogy a tábor lakói sem egyszintűek, úgy az őrök sem azok, kegyetlen szadisták és szinte megértő barátok egyaránt vannak köztük. Kuncz művészi erejét annak a szilárd emberi-erkölcsi fegyelemnek köszönheti, amely megóvja az elvadult haragtól, amely tárgyilagos, ha nem is semleges szemléletéhez segíti. És ez azért is kiemelkedő tulajdonsága, mert az internáltság lelki-erkölcsi sokkja éppen Franciaország feltétlen tisztelőjét érte. Gyűlöli a francia militarizmust, gyűlöli a bürokráciát, gyűlöl egyes őröket és tisztviselőket – de sohasem gyűlöli meg a francia népet s a francia kultúrát, amelynek mindig lelkes tisztelője marad. Jellemző tulajdonsága a megértés vágya. Meg akarja érteni az őrök kegyetlenségének anyagi és erkölcsi okát, {949.} meg akarja érteni a francia militarizmust, a megértés azonban sohasem torkollik az embertelenség megbocsátásába.

Tárgyilagosság és precizitás jellemzi, szenvedélyes leíró, a tárgyak, események – és illúziók – filológusi feltárása azonban sohasem válik nála öncélúvá. Fontos funkciójuk van, ábrázolniuk kell és megértetniük a fogolytábor és az egyes emberek életét, cselekedeteit, erkölcsi és szemléleti változásukat.

Jegyzeteket a fogság idején is készített, feljegyzései már a Nyugat 1920-as évfolyamában is megjelentek, a regény mégis hosszú-hosszú érlelődés eredménye volt.

A Tanácsköztársaság bukása idején tért vissza Budapestre, majd 1923-ban tanári állását feladva, Kolozsvárott telepedett meg. Mint a kolozsvári lapoknak, az Ellenzék irodalmi rovatának, majd a Magyar Helikonnak szerkesztője is számottevő és színvonalas munkát végzett. Az Ellenzék irodalmi rovatának nagy szerepe volt az erdélyi irodalmi front egyesítésében. Itt kezdődött Kuncz Aladár “békítésből és kiengesztelésből álló irodalmi-diplomata küldetése”. Kuncz Aladár minden irodalomban a “tiszta” irodalom eszményét hirdette volna, az erdélyiben pedig elgondolni sem tudott más eszményt. Szerinte egy gazdag nép írója könnyebben csatlakozhat divatos irodalmi iskolákhoz, jelszókért, játékból vagy a nagyobb érvényesülés kedvéért: kisebbségi helyzetben azonban az írónak egyenesen rendeltetése, hogy csak “a legtisztább irodalmi célokat” szolgálja, s azt a szellemet tükrözze, “amely a műveltségi érintkezésekben egymáshoz simult népek védelme alatt, a művészi és erkölcsi értékek világrendjét akarja megalkotni”.

Transzilvánizmusa kiindulásában nem elzárkózó célzatú, mindjárt első törekvéseiben is három különböző műveltségnek – magyar, román és szász – az érintkezési pontjait keresi. Erdélyiségen ő az együtt élő népek humanizmusát értette leginkább, ezért hirdette kulturális kapcsolatuk szükségét, a szellemi kapcsolatok mélyítését. Ennek a gyakorlati megvalósítását érezte a legszorosabb értelemben vett európaiságnak.

Egységes magyar irodalomban gondolkodott: lapjaiban a szomszédos államok magyar íróit is közölte, a Nyugat-nemzedék nagyjait, a csehszlovákiaiakat, a jugoszláviaiakat, régieket és jelentkező fiatalokat, Móricz Zsigmondot, Laczkó Gézát, Kosztolányit csakúgy, mint Áprily Lajost, Reményik Sándort, s az ismeretlenségből jelentkező József Attilát, Gelléri Andort, Kodolányit és Győry Dezsőt. Közölte a kortárs román és szász írókat, angolokat, németeket s mindenekelőtt a legjobban ismert franciákat. A színvonalból nem engedett: egymástól kell tanulni, vallotta, a versengő népeknek. Versengeni pedig csak színvonal-emeléssel lehet.

Ezeknek az eszméknek a jegyében indult a Helikon, illetve ezeknek az eszméknek az alapján próbálta összefogni Erdély konzervatív, liberális és radikális íróit. Ezek az elvek nem voltak, az adott lehetőségek között nem is lehettek elégségesek ahhoz, hogy megismétlődhessen a Nyugat polgári irodalomteremtő csodája, Kuncz Aladár humanista pacifizmusa nem adhatott teljes tájékozódást a világ egyre bonyolultabb dolgaiban. Elképzeléseit illúziókra építette: társadalmi-gazdasági realitás helyett a népek feltételezett egymástismerő szándékára. Vagy ahogy Gaál Gábor keményen, de indokoltan megállapította: Kuncz Aladár “nem látta, hogy ez az Erdélyi Helikon által hirdetett progresszió nem a régi magyar úri és irodalmi ideológia spontán {950.} túlhaladása, hanem egy ,nem lehet tenni mást’ terméketlensége, s hitte, hirdette, hogy az új hajnalhasadás ez, holott a deklasszálódás ájulata” (1931).

A Fekete kolostor csak halála évében, 1931-ben jelent meg, de Kuncz Aladár halálos ágyán még olvashatta Babits Mihály kritikájának korrektúráját – a remekműről. Mindaz, amit ezen kívül írt, tanulmányai, néhány novellája, Felleg a város felett (1931) című regénye érdektelen, Németh Andor helytálló megállapítása szerint a litterary gentleman jelentéktelen írásai. De, hogy a Fekete kolostor remekmű, ezt már első kritikusai megállapították: Babits, Kosztolányi, Schöpflin Aladár, Török Sophie, és Bálint György egy jegyzetében joggal tarthatta a korszak egyik jelentős alkotásának.

Forrás: Molter Károly

Ábrányi Emil : A pillangó halála

.

E napon született Ábrányi Emil költő, újságíró, műfordító (1850)

Ifjabb Ábrányi Emil (Pest 1850. december 31. – Szentendre 1920. május 20.) költő, műfordító, újságíró; id. Ábrányi Kornél zeneszerző fia, ifjabb Ábrányi Kornél öccse és id. Ábrányi Emil író unokaöccse. Felesége Wein Margit operaénekesnő, akitől legifjabb Ábrányi Emil zeneszerző fia született.

A PILLANGÓ HALÁLA.

- 1878. -

Szegény pillangó! Haldokolva ott űl
Egy rózsatőn és végpercére vár.
Tolongnak hozzá gúnyos szánalommal
A dolgos hangya és sok bölcs bogár.

“Lám!” szól a hangya. “Megmondtam, hogy igy jársz!
Ily sorsra jut, megmondtam, a ledér!
Csak kezdetén vagyunk még a tavasznak
És a te pályád immár véget ér.

Minket lenéztél, – és mi vígan élünk!
Van friss egészség s jólétből telik!
Ha dolgoztál, izzadtál volna, mint mi,
Élhettél volna száz esztendeig!”

“Sajnállak!” mond egy vékony lábu szöcske.
“Megölt a mámor! Látod, kedvesem,
Én is vagyok szerelmes, sőt örökké
Epeszt a vágy, – de én máskép teszem.

Én cirpelek sorvasztó szerelemről
Bús kobzomon egész éjeken át,
De ez nem ront meg, – és hozzá mindennap
Jó étvággyal eszem a vacsorát.”

“Botor lény!” mond egy harmadik, nagy orrú
Komoly bogár, ki túrja a sarat…
“Röpködtél, égtél, enyelegtél folyvást!
A gyönyör elszállt… nos, hát mi maradt?”

“Elfonnyadt arc, lecsüngő, gyönge szárnyak,
Minden tagodban láz és sorvadás!
Maradtál volna, mint én, a homokban,
Most nem halnál meg, hiu kéjvadász!”

S a negyedik szól: “Ó, szegény barátom!
El kellett volna csúfitnod magad!
Az volt a baj, hogy szárnyakkal születtél!
Mért nem vágtad le röpke szárnyadat!?”

Igy szólnak sorra. – Meglebbenti szárnyát
A bágyadt lepke és halkan felel:
- “”Mit szántok engem? Én e szép világot
Megbánás nélkül, bútlan hagyom el.

Amerre szálltam: halmokon, mezőkön
Minden virág szerelmes volt belém,
Mind engem csókolt, engem boldogított
S én valamennyit hévvel ölelem.

Ha sejtenétek, mit éreztem én át,
Jajongnátok önsorsotok felett,
S a boldogságnak egy pillanatáért
Odadobnátok minden életet!

Ti szántok engem? Unalom szülötti,
Engem siratni jöttetek ide?
Ó nyomorultak! Több, száz éveteknél:
Az üdvösségnek egy lehellete!

Hő napsugár, kék ég, virágok fátyla
Takarta el előlem a valót,
A szerelem ringatva vett karjára,
S most, mielőtt ébrednék, meghalok!”"

Szólt s hangja elhalt. Egy végső sohajtás.
Melyben még egyszer föllángolt a mult
Összes heve… Aztán, ahol leszállott,
A rózsa szívén csöndesen kimúlt.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár