E napon halt meg Szabolcska Mihály költő (1930)
SZABOLCSKA MIHÁLY
(1862-1930)
Szabolcska Mihály különös tragédiája, hogy a maga nagyon szűk látókörén, szellemi igénytelenségén, művészi jelentéktelenségén belül jó költő volt: egy-egy bonyodalommentes hangulat finom és nem is eredetiség nélküli kifejezője, néhány meghitt hangú, bensőséges dalát szinte dúdolgatja magában az olvasó… de ezt a kedvesen verselgető falusi papot rajta kívül álló erők egyenrangúként akarták szembeállítani az óriással: Adyval. Nagyító tükröt tettek a törpe elé, amitől azt képzelte, hogy ő is óriás. Ha nem keverik irodalmi és irodalompolitikai küzdelmekbe, ha nem akarnak eszményt és mértéket csinálni belőle, helye ott állhatna a tiszteletre méltó harmadrendűek, a viszonylag színvonalas epigonok között, s emléke olyan szeretetre méltó lehetne, mint mondjuk Tóth Kálmáné vagy Lévay Józsefé. Így azonban már életében nevetség tárgya lett, irodalmi elmúlása hamarabb következett be, mint testi halála. És ezért a szelíd, de őszinte szeretet csöndes szavú énekelgetője – nem dalnoka, csak énekelgetője – később már a szeretetre is képtelen volt, és már csak gépiesen, hitét vesztve nem is prédikálta, hanem tartalmavesztetten, eszelősen ismételgette, hogy “szeressük egymást”.
Falusi református pap volt. Teológus korában két évet is töltött Párizsban és Genfben. Jól megtanulta a francia nyelv nyelvtanát és szókészletét anélkül, hogy bármit is észrevett volna a francia szellemből. Verlaine, Rimbaud, Mallarmé Párizsában járt, de még Hugo romantikája és a francia kultúra nagy klasszikus emlékei is merőben idegenek maradtak a számára. A párizsi kávéházból ugyanúgy az alföldi falu kisszerűségei közé vágyódott vissza, mint ahogy később egy német kocsmában is csak az jut az eszébe, hogy a magyar parasztlegények mennyivel duhajabbul tudnak mulatni. Teológusműveltsége ellenére is oly filozófiátlanul vallásos, mint egy elemista parasztlányka a templom hátsó soraiban. Legmélyebb hitbéli gyötrődése, amikor egy halott kislány mellett nem mer “vétkes gyásszal” sírva borulni a “kis Demeter Rózsira”, mert ezt lázadásnak tudná az Úr akarata ellen.
Szabolcska világánál szűkebb költői látóhatár bizonyára nincs is az egész magyar irodalomban. Ott él a faluban, pap lévén, másoknál jobban kellene látnia a rábízott lelkek gondjait – mégsem lát többet annál az idillnél, amelyet a népszínművek álnépi operettvilága hitet el a falutól idegen városi nézőkkel. De a népszínművekben legalább van valami bonyodalom. Szabolcskánál nincs. A falu tiszta életű, az ifjak szerelmesek és énekelgetnek, a férfiak becsülettel dolgoznak, az asszonyok jó ebédet főznek, és gondosan nevelik gyermekeiket, a családokon belül a feltétlen szeretet uralkodik. Ami ezenkívül van, az nem a magyar embernek való. A városi élet rideg és bűnös, a külföldiekhez semmi közünk, csak rosszat tanulhatunk tőlük. De még a bűnösökre sem lehet haragudni, őket is szeretni kell, hiszen ők is megjavulhatnak. Mégis: ezt a századvégen már elképzelhetetlen naivitást olykor olyan üde apró képekben, olyan dallamos, szép, végtelenül egyszerű és mégis egyéni nyelven tudja kifejezni, hogy egyes sorai belopakodnak az olvasó szívébe. Amikor 1891-ben, tehát huszonkilenc éves korában egy budapesti folyóiratban először jelentkezett négy versével, egyszeriben feltűnt. A konzervatív kritika tekintélye, Beöthy Zsolt kisesszé jellegű tárcában köszöntötte, a bár maradi, de valahogy mégis valami újat is váró úri közönség azonnal lelkesedett érte. Hiszen végre megszólalt egy hang, amely mondanivalójával nem lépett túl a falut eszményítő epigonizmuson, de hangja mégsem volt epigon: üde, friss hang volt. És ezért még A Hét körébe gyűlt, ha nem is mindig modern, de modernséget előkészítő írók, költők, kritikusok is elismerték. Csak három évvel később írta róla Ignotus, hogy bizony eléggé primitív ez az új hang. De a bal felől jött kritika annál nagyobb megbecsülést hozott jobb felől. Az úri Magyarország, sőt részben még a polgári is olyannak szerette volna látni a falut, a dolgozó emberek életformáját és érzésvilágát, ahogy Szabolcska ábrázolta. És a falusi papköltő egy ideig eleget is tudott tenni a várakozásnak. A haladó költészet és kritika mennél jobban igyekezett a valóság nagyon is bonyolult voltát, az érzelmek ellentmondásait, az értelem problémáit kifejezni – Szabolcska annál jobban ragaszkodott a programszerű egyszerűséghez. Eszményt formált az egyszerűségből nemcsak kifejezéseiben, hanem az életviszonyokban is. Lassanként az ő számára, ami nem volt egyszerű, az egyben bűnösnek is találtatott.
Ez az egyszerűségkultusz lett a végzete. Amikor megszólalt a maga teljes bonyolultságában Ady, s merőben szokatlan, új fordulatait még lelkes hívei is csak nehezen értették, akkor az ellenfelek és ellenségek kórusának egyik fő vádpontja éppen az érthetetlenség volt. Szembe kellett tehát állítani vele egy olyan költőt, aki mindenki számára érthető. És az egész politikai-irodalmi reakció legnagyobb balfogása volt, amikor éppen Szabolcskában vélt olyan költői eszményre találni, akit Ady rovására feldicsérhetnek. Hiszen voltak nála sokkal jelentékenyebb költők az irodalmi jobboldalon, sőt politikailag sokkal reakciósabbak. De hát az éppen újra megszólaló Vargha Gyulával nem tudtak mit kezdeni, bárha mérhetetlenül nagyobb költő Szabolcskánál, és politikailag is határozottabban állt Tiszáék oldalán, mint a szelíd, politikai analfabéta Szabolcska. Vargha azonban maga is szimbolista volt, maga is a modern francia költészet bámulója és szellemi rokona, maga sem kevésbé bonyolult lelki életű és kifejezésformájú, mint a Nyugat költői. De még az olyan dühösen haladásellenes költő, mint Bárd Miklós is közelebb állt a szimbolistákhoz, mint a mindent népszínmű-színvonalra egyszerűsítő vulgáris maradisághoz. Ennek az egyszerűségkultusznak éppen Szabolcska kellett. Tehát a haladás minden ellenfele összefogott az ő feldicsérésére. Akkor éppen Temesvárott volt lelkész. Hamarosan megtették az ottani Arany János Irodalmi Társaság elnökévé, majd hamarosan tagja lett a Petőfi Társaságnak és a nagy tekintélyű Kisfaludy Társaságnak, sőt a Tudományos Akadémia is tiszteletbeli tagjává választotta. Felhívták Budapestre, ahol a nagyvárosi forgatagban sohasem érezte jól magát. Itt a Kisfaludy Társaság titkára, azután a Tudományos Akadémia könyvtárosa lett. És az élete szakadatlan ünneplés. Mi mást tehetett volna? Elhitte a kritikáknak és megtiszteltetéseknek, hogy nagy költő, hogy a hazai kultúra jelentékeny alakja, hogy nem Ady, hanem ő mutatja az utat. El is kellett hinnie, hiszen korlátoltságában, lelke mélyéről fakadó primitívségében ő azután egy szót sem értett Ady költészetéből. Tehát vállalta az irodalomtörténeti helyet, amelyet kijelöltek számára – és gúnyolódva szólt Adyról, még parodizálta is, holott semmi érzéke nem volt a paródiához. Ha némán tűri a túldicsérést, akkor időknek utána visszakerült volna megillető helyére, és megmarad az emlékezetben, mint a meghitt érzelmek kedves, egyszerű poétája. De megszólalt, felvette a harcot – és vége volt. Ady válaszul megírta Üzenet Költőcske Mihályhoz című versét, amely köznevetség tárgyává tette a nevét is, Karinthy pedig istenigazából parodizálta, s még azt az egyszerűségkultuszt is nevetség tárgyává tette, aminek nevében Szabolcska szembe mert szegülni Adyn keresztül az egész haladó költészettel. Ez a küzdelem megsemmisítette Szabolcskát. A valamennyire színvonalas reakció sem merte többé jelentékeny vagy éppen nagy költőnek hirdetni. Módjával dicsérték ugyan, de a nagy költő nimbusza hamarosan szétfoszlott. És Szabolcska már nem tudta, kit is szeressen.
Valószínűleg semmit sem értett meg saját sorsából – és míg a számára felfoghatatlan dicsőség előbb, a tekintélyvesztés utóbb sem váltott ki belőle mélyebben szántó költői hangokat. Talán azt se vette észre, hogy az irodalom számára már meghalt. Azután hatvannyolc éves korában testileg is hirtelen meghalt.
Forrás: Országos Széchenyi Könyvtár
KERTEMBEN
Én kis kicsi fáim,
Csak növekedjetek ti,
Csak lombosodjatok.
A nótás madaraknak,
Ha rátok fészket raknak,
Oltalmas enyhet adjatok!
Legyetek tavaszonként.
Mindig virágosabbak,
Termő rüggyel teli;
S szórjon sugarat rátok.
Ő, aki a virágot
Édes gyümölcscsé érleli!
Mikor nyáron vihar száll,
Hatalmát mutogatván,
Át a völgyünk felett:
Ti bölcsen meghajolva,
Másokért, magatokra
Vigyázzatok, – engedjetek!
Daczolni a viharral,
Törni, de nem hajolni,
Nem a ti dolgotok.
Nektek használni váltig.
Az önfeláldozásig.
Egyetlen hivatásotok!
Lássátok én se bánom,
Hogy nem czédrusfa lettem.
- Sőt áldom Istenem,
Hogy hozzátok hasonló
Csendes, szelíd, mosolygó
Gyümölcsfa lett az életem.
A Tiszánál
Szegény Tiszám, beh rég nem láttalak,
Sokat változtál te is az alatt.
A füzeseid úgy megöregedtek
S forgóid is tán lankadtabbak lettek.
Virág se nyit már úgy a partodon
A vadvirág ej, haj, mint egykoron.
De minek is, ha nincs aki letépje,
Egy kurta ruhás kislány kebelére.
A szederindák ott a fák alatt,
Több levelet tán nem is hajtanak.
Kinek, minek – gondolják – levelezni,
Ha rajtok túl nincs már kit megölelni:
A kurta ruhás kislány elveszett,
Azt se tudom mivé lett, hova lett?..
- Pedig vele egész világ veszett el,
Teli dallal, virággal, szerelemmel!
Karácsonykor
Ne gyújtsatok gyertyát
A karácsonyfára,
Ha beláthat könnyes szemmel
Egy árva is rája.
S ha nem szelitek meg
Vigan a szegénynek:
Illatával se’ adjon hirt
A kalács-sütéstek!
Tűz hiába pattog
A kályháitokba:
Ha az uton didergőkre
Nem gondoltatok ma.
Krisztus születését
Hasztalan áldjátok:
Ha az utcaajtókat
Hamar bezárjátok!…
Mit ér a hozsánna,
Az Úrhoz, a mennyhez:
Ha szivünkben nincs szeretet
Minden emberhez!
Forrás: huszadikszazad.hu
