Gondolatok a halálról – vetítéssorozat a Tabán moziban

A Dogma-filmek és a Filmcsemegék… program mellett újabb vetítéssorozatot és filmklubot indít a budai Tabán mozi, melynek során november 1. és 29. között a halálról, elmúlásról, elengedésről láthatunk és hallhatunk gondolatokat.

Egy régi bölcsesség szerint születésünkkor egyedül sírunk, és mindenki örül az érkezésünknek. Míg – amennyiben úgy éltünk – halálunkkor mindenki sír, és reményünk szerint mi érzünk majd csak osztatlan mennyországi örömet. A szervezők szerint vannak örök, kimeríthetetlen témák – ezek egyike a halál, az elmúlás, a gyász kérdése. A halál a lélek számára ugyanolyan fontos, mint a születés, s ugyanúgy, mint a születés, szerves része az életnek.

Mindenki a saját útját járja, és ezen az úton máshol tart. Más és más élettapasztalattal, múlttal, hagyománnyal rendelkezünk. A sorozatban a szervezők a filmművészet, a hit és a pszichológia útmutatásával igyekeznek átadni az üzenetet: halál nélkül nincs élet, a halállal való kiegyensúlyozott kapcsolat adja a teljes értékű élet lehetőségét. Napjaink felgyorsult, rohanó világában alig hagyunk magunknak időt ezen gondolatok megvitatására. A Snitt keretében a Tabán moziban vasárnap esténként éppen erre szeretnének időt szakítani, hiszen a filmművészeti alkotások közt számos szép művet találhatunk a halálról, elmúlásról – ezek, továbbá a meghívott előadók, gondolkodók, tanítók segítségével szeretnék a filmklub elindítói ezt az időt megosztani az érdeklődőkkel.

Program:

November 1., 18 óra: Madárszabadító, felhő, szél (2006, r.: Szaladják István, 95 perc); Aranymadár (1999, r.: Szaladják István, 28 perc). Vendég: Szaladják István.

November 8., 18 óra: Szkafander és pillangó (2007, r.: Julian Schnabel, 112 perc). Vendég: Takács Tibor, asztrológus.

November 15., 18 óra: Tibeti Halottaskönyv (1994, r.: Mori Hiroaki, Hajasi Jukari, Barrie Angus McLean, 90 perc). Vendég: Fadgyas Ildikó, pszichiáter, pszichoterapeuta.

November 22., 18 óra: A hetedik pecsét (1957, r.: Ingmar Bergman, 96 perc). Vendégek: Komáromi Mária és Komáromi János hittanárok, a Ferences Világi Rend tagjai.

November 29., 18 óra: “Megbocsáthatatlanul szeretem a földet…” – Portréfilm Mészöly Miklósról (r.: Jelenczki István); Portréfilm Polcz Alaine-ről (r.: Tarr Bence László és Karácsony Sándor). Vendég: Tarr Bence László filozófus, kultúrantropológus.

Forrás:

Déry Tibor: Kedves bópeer…!

[részlet] Az a pöttömnyi hímvessző mint egy hegység állt elém, mint egy sziklafok meredt előttem…

Fiam támaszára egyelőre nincs szükségem, nem is kívánom, de mértékegységemül szolgál testi-lelki hanyatlásom felmérésére. Ha köznapian ostoba kérdéseit s kétségeit még megértem, annak jele, hogy még józan vagyok, csak mértékletes iramban, pók a fonalán, ereszkedem le jövendő poklom bugyrai felé. Egyébként, ha jól látom, Tamásból egészséges, kicsinyesen fontoskodó, köznapi ember lesz, köznapi vágyakkal s azok korlátaival, erre vall rendszeretete s valósággal megdöbbentő szavahihetősége. Irántam táplált rajongását is majd lassanként kiheveri, ha idővel fölfedi, hogy mennyit hazudtam életemben, főképp ifjúságomban, amikor még szükségem volt rá; ettől bizonyára még egészségesebb kedélyű lesz. Hosszú életet jósolok neki is, bár föltehetően az enyémnél rövidebbet.

Meghatva gondolok arra, milyen tisztességtudóan viselkedtem vele anyja halála után, csecsemőkorában, de még jóval később, járó korában is. Mintha életem minden mulasztását jóvá akarnám tenni, vagyis egy embernek képletesen megtéríteni, ami kárt feltehetően az emberiségnek okoztam, minden áldott nap pontosan délután hétkor – s ha akár a szeretőm ágyából vagy kártyaasztal mellől kellett felugranom – megjelentem a fiúcska esti fürdetésénél, s megvártam ágyba tételét is, hogy föléje hajló apja képével szenderüljön el hascsikarásos álmaiba. Hogy ne unatkozzam, néha kiküldtem a dadát, s magam fürdettem meg a gyereket. Tenyerem tarkója alá helyezve, óvatosan lebegtettem koponyáját a víz felszínén, enyhe undorral nézegetve rugdalózó, vonagló, rózsaszínű kukactestét, hallgatva sikongását, mely hangszínével anyja apró sikolyaira emlékeztetett, amikor éjjelente ágyamban kielégülésre törekedett. Az emlék eleinte elszórakoztatott, de egy idő múlva kimaradtam a fürdőszobából, s már csak a gyermek bölcsője, később ágya mellett foglaltam el apai és családfenntartói helyemet.

Nagyobbacska fiú volt már, amikor egy este ágya mellett üldögélve, az anyja arcvonásait gondolatban rárajzolva az alvó gyerek képére, észrevettem, hogy ágyéka fölött a könnyű nyári paplan emelkedni kezd. Bevallom, meglepődtem. Olyannyira, hogy csak percek múlva álltam fel s mentem ki a szobából.

Be feleségem egykori hálószobájába, s a padlóig érő nagy tükör elé állva, szemügyre vettem képmásomat. A szomszéd szobából áthallatszott a gyerek szuszogása.

Végem van, mondogattam magamban döbbenten. Már utódlásra tör. Végem van. Eddig enyém volt a világ, s most belelép. Tehát öregszem. Mi lesz velem?

Igyekeztem kiszámítani, hogy éves vagyok. Csüggedten abbahagytam, a számok igazolni látszottak feltevésemet. Nézegettem képmásomat a tükörben. A látszat ellentmondott feltevésemnek. Biológiai korom alighanem kisebb volt éveim számánál. Még jó egy-másfél fejjel magasabb voltam az átlagnál, derekam karcsú, tartásom mint volt egykori fiatal huszár hadnagy koromban, hajam, bár hosszú és tiszta fehér volt, de a fésű fogát olykor még kitörte, arcom ránctalanul sima, homlokom redői munkámról, nem koromról számoltak be, s ha lépteimet figyeltem, amint nyugtalanul fel-alá járkáltam a szobában, minduntalan vissza-visszatérve a tükörhöz, azok is még zajtalanul rugalmasak voltak; emlékszem, hogy az idő tájt, ha feleségemhez – amikor még élt szegény – benyitottam volt, mindannyiszor összerezzent, mert nem hallotta meg az ajtó mögött közeledő sima lépteimet. Hangom is még fiatalosan metsző volt, mint egy kardsuhintás; azóta már kissé kicsorbult.

Tehát álltam a tükör előtt. Most felfogtam, mit tesz az: porig sújtottan. S hogy mit: tőrdöfés hátulról. Reszkettem felháborodásomban, s valljam, ne valljam be, a halálfélelemtől. Néztem hosszú, fehér hajamat a tükörben: az mégsem csal. Szemem alatt a szarkaláb sem, bármily finom. Fiam első erekciója: mint egy tilosra emelkedő piros zászló előttem. Vigyázz, az úton szakadék következik. Pirosra állított szemafor: nincs tovább. Az a pöttömnyi hímvessző mint egy hegység állt elém, mint egy sziklafok meredt előttem, elreteszelve rugalmas, zajtalan lépteim előtt a végtelennek hitt jövendőt. Most éreztem először, hogy meg fogok halni. Eddig nem hittem, isten látja lelkemet. Mint egy kitörő tűzhányó, az a csöpp pöcs elégette egyéni jövőmet.

Forrás: Déri Tibor, Kedves bópeer…!, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974.

Szabolcska Mihály költő

E napon halt meg Szabolcska Mihály költő (1930)

SZABOLCSKA MIHÁLY
(1862-1930)

Szabolcska Mihály különös tragédiája, hogy a maga nagyon szűk látókörén, szellemi igénytelenségén, művészi jelentéktelenségén belül jó költő volt: egy-egy bonyodalommentes hangulat finom és nem is eredetiség nélküli kifejezője, néhány meghitt hangú, bensőséges dalát szinte dúdolgatja magában az olvasó… de ezt a kedvesen verselgető falusi papot rajta kívül álló erők egyenrangúként akarták szembeállítani az óriással: Adyval. Nagyító tükröt tettek a törpe elé, amitől azt képzelte, hogy ő is óriás. Ha nem keverik irodalmi és irodalompolitikai küzdelmekbe, ha nem akarnak eszményt és mértéket csinálni belőle, helye ott állhatna a tiszteletre méltó harmadrendűek, a viszonylag színvonalas epigonok között, s emléke olyan szeretetre méltó lehetne, mint mondjuk Tóth Kálmáné vagy Lévay Józsefé. Így azonban már életében nevetség tárgya lett, irodalmi elmúlása hamarabb következett be, mint testi halála. És ezért a szelíd, de őszinte szeretet csöndes szavú énekelgetője – nem dalnoka, csak énekelgetője – később már a szeretetre is képtelen volt, és már csak gépiesen, hitét vesztve nem is prédikálta, hanem tartalmavesztetten, eszelősen ismételgette, hogy “szeressük egymást”.

Falusi református pap volt. Teológus korában két évet is töltött Párizsban és Genfben. Jól megtanulta a francia nyelv nyelvtanát és szókészletét anélkül, hogy bármit is észrevett volna a francia szellemből. Verlaine, Rimbaud, Mallarmé Párizsában járt, de még Hugo romantikája és a francia kultúra nagy klasszikus emlékei is merőben idegenek maradtak a számára. A párizsi kávéházból ugyanúgy az alföldi falu kisszerűségei közé vágyódott vissza, mint ahogy később egy német kocsmában is csak az jut az eszébe, hogy a magyar parasztlegények mennyivel duhajabbul tudnak mulatni. Teológusműveltsége ellenére is oly filozófiátlanul vallásos, mint egy elemista parasztlányka a templom hátsó soraiban. Legmélyebb hitbéli gyötrődése, amikor egy halott kislány mellett nem mer “vétkes gyásszal” sírva borulni a “kis Demeter Rózsira”, mert ezt lázadásnak tudná az Úr akarata ellen.

Szabolcska világánál szűkebb költői látóhatár bizonyára nincs is az egész magyar irodalomban. Ott él a faluban, pap lévén, másoknál jobban kellene látnia a rábízott lelkek gondjait – mégsem lát többet annál az idillnél, amelyet a népszínművek álnépi operettvilága hitet el a falutól idegen városi nézőkkel. De a népszínművekben legalább van valami bonyodalom. Szabolcskánál nincs. A falu tiszta életű, az ifjak szerelmesek és énekelgetnek, a férfiak becsülettel dolgoznak, az asszonyok jó ebédet főznek, és gondosan nevelik gyermekeiket, a családokon belül a feltétlen szeretet uralkodik. Ami ezenkívül van, az nem a magyar embernek való. A városi élet rideg és bűnös, a külföldiekhez semmi közünk, csak rosszat tanulhatunk tőlük. De még a bűnösökre sem lehet haragudni, őket is szeretni kell, hiszen ők is megjavulhatnak. Mégis: ezt a századvégen már elképzelhetetlen naivitást olykor olyan üde apró képekben, olyan dallamos, szép, végtelenül egyszerű és mégis egyéni nyelven tudja kifejezni, hogy egyes sorai belopakodnak az olvasó szívébe. Amikor 1891-ben, tehát huszonkilenc éves korában egy budapesti folyóiratban először jelentkezett négy versével, egyszeriben feltűnt. A konzervatív kritika tekintélye, Beöthy Zsolt kisesszé jellegű tárcában köszöntötte, a bár maradi, de valahogy mégis valami újat is váró úri közönség azonnal lelkesedett érte. Hiszen végre megszólalt egy hang, amely mondanivalójával nem lépett túl a falut eszményítő epigonizmuson, de hangja mégsem volt epigon: üde, friss hang volt. És ezért még A Hét körébe gyűlt, ha nem is mindig modern, de modernséget előkészítő írók, költők, kritikusok is elismerték. Csak három évvel később írta róla Ignotus, hogy bizony eléggé primitív ez az új hang. De a bal felől jött kritika annál nagyobb megbecsülést hozott jobb felől. Az úri Magyarország, sőt részben még a polgári is olyannak szerette volna látni a falut, a dolgozó emberek életformáját és érzésvilágát, ahogy Szabolcska ábrázolta. És a falusi papköltő egy ideig eleget is tudott tenni a várakozásnak. A haladó költészet és kritika mennél jobban igyekezett a valóság nagyon is bonyolult voltát, az érzelmek ellentmondásait, az értelem problémáit kifejezni – Szabolcska annál jobban ragaszkodott a programszerű egyszerűséghez. Eszményt formált az egyszerűségből nemcsak kifejezéseiben, hanem az életviszonyokban is. Lassanként az ő számára, ami nem volt egyszerű, az egyben bűnösnek is találtatott.

Ez az egyszerűségkultusz lett a végzete. Amikor megszólalt a maga teljes bonyolultságában Ady, s merőben szokatlan, új fordulatait még lelkes hívei is csak nehezen értették, akkor az ellenfelek és ellenségek kórusának egyik fő vádpontja éppen az érthetetlenség volt. Szembe kellett tehát állítani vele egy olyan költőt, aki mindenki számára érthető. És az egész politikai-irodalmi reakció legnagyobb balfogása volt, amikor éppen Szabolcskában vélt olyan költői eszményre találni, akit Ady rovására feldicsérhetnek. Hiszen voltak nála sokkal jelentékenyebb költők az irodalmi jobboldalon, sőt politikailag sokkal reakciósabbak. De hát az éppen újra megszólaló Vargha Gyulával nem tudtak mit kezdeni, bárha mérhetetlenül nagyobb költő Szabolcskánál, és politikailag is határozottabban állt Tiszáék oldalán, mint a szelíd, politikai analfabéta Szabolcska. Vargha azonban maga is szimbolista volt, maga is a modern francia költészet bámulója és szellemi rokona, maga sem kevésbé bonyolult lelki életű és kifejezésformájú, mint a Nyugat költői. De még az olyan dühösen haladásellenes költő, mint Bárd Miklós is közelebb állt a szimbolistákhoz, mint a mindent népszínmű-színvonalra egyszerűsítő vulgáris maradisághoz. Ennek az egyszerűségkultusznak éppen Szabolcska kellett. Tehát a haladás minden ellenfele összefogott az ő feldicsérésére. Akkor éppen Temesvárott volt lelkész. Hamarosan megtették az ottani Arany János Irodalmi Társaság elnökévé, majd hamarosan tagja lett a Petőfi Társaságnak és a nagy tekintélyű Kisfaludy Társaságnak, sőt a Tudományos Akadémia is tiszteletbeli tagjává választotta. Felhívták Budapestre, ahol a nagyvárosi forgatagban sohasem érezte jól magát. Itt a Kisfaludy Társaság titkára, azután a Tudományos Akadémia könyvtárosa lett. És az élete szakadatlan ünneplés. Mi mást tehetett volna? Elhitte a kritikáknak és megtiszteltetéseknek, hogy nagy költő, hogy a hazai kultúra jelentékeny alakja, hogy nem Ady, hanem ő mutatja az utat. El is kellett hinnie, hiszen korlátoltságában, lelke mélyéről fakadó primitívségében ő azután egy szót sem értett Ady költészetéből. Tehát vállalta az irodalomtörténeti helyet, amelyet kijelöltek számára – és gúnyolódva szólt Adyról, még parodizálta is, holott semmi érzéke nem volt a paródiához. Ha némán tűri a túldicsérést, akkor időknek utána visszakerült volna megillető helyére, és megmarad az emlékezetben, mint a meghitt érzelmek kedves, egyszerű poétája. De megszólalt, felvette a harcot – és vége volt. Ady válaszul megírta Üzenet Költőcske Mihályhoz című versét, amely köznevetség tárgyává tette a nevét is, Karinthy pedig istenigazából parodizálta, s még azt az egyszerűségkultuszt is nevetség tárgyává tette, aminek nevében Szabolcska szembe mert szegülni Adyn keresztül az egész haladó költészettel. Ez a küzdelem megsemmisítette Szabolcskát. A valamennyire színvonalas reakció sem merte többé jelentékeny vagy éppen nagy költőnek hirdetni. Módjával dicsérték ugyan, de a nagy költő nimbusza hamarosan szétfoszlott. És Szabolcska már nem tudta, kit is szeressen.

Valószínűleg semmit sem értett meg saját sorsából – és míg a számára felfoghatatlan dicsőség előbb, a tekintélyvesztés utóbb sem váltott ki belőle mélyebben szántó költői hangokat. Talán azt se vette észre, hogy az irodalom számára már meghalt. Azután hatvannyolc éves korában testileg is hirtelen meghalt.

Forrás: Országos Széchenyi Könyvtár

KERTEMBEN

Én kis kicsi fáim,
Csak növekedjetek ti,
Csak lombosodjatok.
A nótás madaraknak,
Ha rátok fészket raknak,
Oltalmas enyhet adjatok!

Legyetek tavaszonként.
Mindig virágosabbak,
Termő rüggyel teli;
S szórjon sugarat rátok.
Ő, aki a virágot
Édes gyümölcscsé érleli!

Mikor nyáron vihar száll,
Hatalmát mutogatván,
Át a völgyünk felett:
Ti bölcsen meghajolva,
Másokért, magatokra
Vigyázzatok, – engedjetek!

Daczolni a viharral,
Törni, de nem hajolni,
Nem a ti dolgotok.
Nektek használni váltig.
Az önfeláldozásig.
Egyetlen hivatásotok!

Lássátok én se bánom,
Hogy nem czédrusfa lettem.
- Sőt áldom Istenem,
Hogy hozzátok hasonló
Csendes, szelíd, mosolygó
Gyümölcsfa lett az életem.

A Tiszánál

Szegény Tiszám, beh rég nem láttalak,

Sokat változtál te is az alatt.
A füzeseid úgy megöregedtek
S forgóid is tán lankadtabbak lettek.

Virág se nyit már úgy a partodon
A vadvirág ej, haj, mint egykoron.
De minek is, ha nincs aki letépje,
Egy kurta ruhás kislány kebelére.

A szederindák ott a fák alatt,
Több levelet tán nem is hajtanak.
Kinek, minek – gondolják – levelezni,
Ha rajtok túl nincs már kit megölelni:

A kurta ruhás kislány elveszett,
Azt se tudom mivé lett, hova lett?..
- Pedig vele egész világ veszett el,
Teli dallal, virággal, szerelemmel!

Karácsonykor

Ne gyújtsatok gyertyát
A karácsonyfára,
Ha beláthat könnyes szemmel
Egy árva is rája.

S ha nem szelitek meg
Vigan a szegénynek:
Illatával se’ adjon hirt
A kalács-sütéstek!

Tűz hiába pattog
A kályháitokba:
Ha az uton didergőkre
Nem gondoltatok ma.

Krisztus születését
Hasztalan áldjátok:
Ha az utcaajtókat
Hamar bezárjátok!…

Mit ér a hozsánna,
Az Úrhoz, a mennyhez:
Ha szivünkben nincs szeretet
Minden emberhez!

Forrás: huszadikszazad.hu

Bartók Béláné, Pásztory Ditta

E napon született Pásztory Ditta (Bartók Béláné) zongoraművész (1903

Bartók Béláné, Pásztory Ditta (Rimaszombat, 1903. okt. 31. – Bp., 1982. nov. 21.): zongoraművész, érdemes művész (1963). Somogyi Mórnál a bp.-i konzervatóriumban folytatta tanulmányait; 1922-től a bp.-i Zeneak.-n Bartók Béla növendéke, 1923-ban Bartók felesége lett. Tanulmányait férje vezetésével tovább folytatta. Első közös fellépésük (1938. jan. 16.); a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre bázeli bemutatója volt. 1938-tól további kétzongorás hangversenyeket adott Bartókkal Európában és az USA-ban. 1940-ben a fasizmus térhódítása elől Bartókkal együtt az USA-ba emigrált. 1946-tól ismét Bp.-en élt, 1960-tól koncertezett itthon és külföldön, főként Comensoli Máriával és Tusa Erzsébettel. Vendégszerepelt Ausztriában, Belgiumban, Franciao.-ban, Hollandiában, Luxemburgban, Nagy-Britanniában, az NSZK-ban, Olaszo.-ban, Spanyolo.-ban, Svájcban és az USA-ban. Hanglemezfelvételei készültek Bartókkal (a kétzongorás Szonáta, 7 darab a Mikrokozmoszból); a Hungaroton Bartók-összkiadásában játszotta Bartók zongoraműveit, többek között a teljes Mikrokozmoszt és a Gyermekeknek sorozatot. Bartók 111. zongoraversenyét neki írta. Amikor férje halála után zongoraművészként a nyilvánosság elé lépett, szinte kizárólag csak Bartók-műveket játszott: hanglemezfelvételeken, hangversenyeken vállalkozott arra, hogy továbbadja Bartók műveinek eloadási stílusából mindazt, amit elsajátítani tudott. Bartók tolmácsolásában olyasmit mutatott fel a művekben, amelynek csak fölismeréséhez is az ő tehetsége, elmélyedése, személyisége kellett. 1986-ban megalapította a Bartók B. Pásztorty D.-díjat. Bartók életének utolsó hónapjairól visszaemlékezést írt (Österreichische Musikzeitschrift, 1965). – Irod. Somfai László: Elhunyt P. D. (Magyar Nemzet, 1982. nov. 23.); Wilheim András: P. D. meghalt (Muzsika, 1983. i. sz.); Palotai Erzsi: B. B.-né P. D. (Arcok fényben és homályban, Bp., 1986).

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon

John Keats angol romantikus költő verseiből …

1795 Október 31. (214 éve történt) Londonban megszületett John Keats angol romantikus költő, akinek fő művei: “Endymion”, “Izabella vagy a bazsalikomcserép”, “Hyperion”, “A Szent Ágnes-este”, “Lamia”.

John Keats
(1795 – 1821)

Óda egy görög vázához

Oh tünt derűk arája, íme még
Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
S mesélsz: füzérid közt rajzos regék
Lágy dalnál édesebb lejtése leng,
Oh, lombdiszed köz mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föd? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül
Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt
Örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
Melynek a tavasz búcsút sohsem int,
Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
Fújván örök sipod szived szerint,
S oh, százszorosan boldog szerelem,
Örökre hév s örök örömre kész,
Zsibongó, zsenge vágy: még, egyre még!
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
Melytől a szív megundorúl s nehéz
S a nyelv kiszárad és a homlok ég…

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
Szelíd üszőt, amely bődülve lép
S borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
Partján, vagy békés várövű hegyen
Tárt utcákkal e jámborokra vár?
- Oh, kicsi város, néped elhagyott
S közülük hírt regélni nem megyen
Csöndedbe vissza soha senki már…

Oh, antik karcsuság, szelíd ivek,
Márványfiúk s lányok kecses köre,
Oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
Oh, formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
Te megmaradsz s míg új jajokkal ég
Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
“Igaz szépség s szép igazság! – sohse
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!”…

Tóth Árpád fordítása

A melancholiáról

Ne, oh ne vágyd a Léthét s mámorúl
Vad rostú farkastej szeszét se szűrd,
S mely halvány fődhöz rőt csókkal borúl,
Poklos csucsor fürtös díszét se tűrd,
Setét füzéredűl taxus-bogyót
Se pergess és halálfős lepkeszárny
Ne lengjen bús Psychédül s vén uhú
Se lesse sok jajod, a nem fogyót:
Mert árnyuktól csak lomhább lesz az árny
Lelked fölött s alél a drága bú.

Inkább, ha lelked méla kedve jő,
S mint síró égi felleg, úgy lep el,
Mint lankadt bimbófőt szelíd erő,
Mint április zöld dombját langy lepel:
Búd friss rózsákra hullasd permeteg,
Vagy sós szivárvány színe szívja fel,
S peóniák víg gömbjén hintsd te szét,
Vagy fogd lánykád kezét s míg gyermeteg
Daccal pörölve csacska szót felel,
Idd mély csodájú, mély tekintetét.

A Szépség is csak Bú, mert halni vész,
S ajkához hajló újjal a Gyönyör
Mindegyre búcsut int és mind a Méz,
Mit kedvünk méhe szív, csak bús csömör:
Jaj, mert bár járd a Vígság templomát,
Szentélyét fátylas Mélabú üli,
Bár csak te látod, ki ínyenc inyed
Falán a kéj héját már szétnyomád,
S lelked, mely ős, bús ízekkel teli,
Oltárán függni szent jelül viszed.

Tóth Árpád fordítása

Orgona és Japán

Kodama Mari japán kultúra estje
2009. november 2., 19:30
Zeneakadémia, Nagyterem

A japán-magyar diplomáciai kapcsolatok újbóli felvételének 50. évfordulója alkalmából a világszerte ismert orgonaművész, Kodama Mari ünnepi koncertet ad a Zeneakadémián. Előadásán az orgonamuzsikát hagyományos hangszeres népzene, japán citera, bambuszfuvola, valamint a sintó mitológiában gyökerező kagura-tánc teszi feledhetetlenné.

A japán citera, a koto több mint 180 cm hosszú, tizenhárom húros hangszer. A császárfából készülő citerát, Japán nemzeti hangszerét már a hetedik század óta használják. A kotohoz hasonlóan a bambuszfuvola, a több mint 50 cm hosszú sakuhacsi is évszázadok óta szerves része a japán kultúrának. A koto, a sakuhacsi és az orgona különleges hangzásvilága a koncerten az eredetileg a sintó természetisteneknek bemutatott zenés, úgynevezett kagura-tánccal egészül ki. A kagura története az ősi japán mitológiából ered és a béke és a világosság a földre való visszatérését meséli el. Kodama Mari a történetet korunk atmoszférájába helyezte és orgonakíséretet írt hozzá. Az újrafogalmazott történet szerint a művészetek istennőjétől, Amemeo Uzumétől egy gonosz ember elrabolja a békét szimbolizáló tükröt, amelyet az utasok és a földművelés istenei visszaszereznek, így helyreállítják a világ békéjét.

A koncertorgonista Kodama Mari maga is orgonadarabok szerzője. A tokiói születésű művésznő felsőfokú zenei tanulmányait a Musashino Zeneakadémián végezte, tagja az Amerikai Orgonisták Egyesületének, 1979 óta a világ 35 országának több mint 350 városában lépett fel. 1991-ben megszervezte a Japán Nemzetközi Orgona Fesztivált, amelyet idén nyáron immár a tizenkilencedik alkalommal rendeztek meg. E fesztivál vendége volt nemrég Pálúr János, a Liszt Akadémia orgona tanszakának tanára. Kodama Mari számos lemezt és CD-t készített, köztük a németországi Arnstadtban található Bach templom vezető orgonistájával, Gottfried Prellerrel közös fellépését a tokiói St. Mary katedrálisban rögzítették. Koncertturnéi során fáradhatatlanul dolgozik a japán kultúra népszerűsítésén, munkásságát 1989-ben a japán külügyminiszter kitüntetéssel ismerte el. A Béke Hangja Társaság elnevezésű, Kodama Mari által alapított művészcsoport közel másfél évtizede dolgozik egy új, a tradicionális japán művészeti ágakat a nyugati orgonazenével ötvöző irányzat létrehozásán. A műfaj mára a nemzetközi zenei fesztiválok népszerű színfoltjává vált.

Műsor:

Kodama Mari: Variációk „A hold a várrom felett” című dalra (koto, shakuhachi, orgona)
Kodama Mari: Xavéri Szent Ferenc lábnyoma (koto, shakuhachi, orgona)
Michio Miyagi: Éjjeli eső Londonban (koto)
Michio Miyagi: A tenger, tavasszal (koto, shakuhachi)
Kodama Mari: Etenraku fantázia (koto, shakuhachi, orgona)
Kodama Mari: A világot betöltő békéltető fény (orgona és kagura tánc)

Közreműködnek:

Kodama Mari (orgona)
Toshiko Suda (koto/japán citera, orgona),
Yoichi Iwahashi (shakuhachi/bambuszfuvola),
Yoshimitsu Kai és a Takachiho kagura csoport

Forrás: Hangszer és Zene Online

Veszélyes játék az érzelmekkel

 

 

Igaz történet az Interneten szövődő kapcsolatokról …

 

Balázs, akivel néhány levélváltás után személyesen is találkoztam, igen furcsa, már-már hihetetlen történetet mesél el. Talán ha nem látnám tekintetében és mozdulataiban az őszinte átélést, nem érezném szavaiban a szerelmes ember csalódottságát, magam sem hinném el, hogy mindez így megtörtént. Bevallja, kicsit fél, hogy elítélem vagy kinevetem őt, mégis megosztja velem titkát. Nem magamutogatásból teszi, hanem azért, hogy abból okulva mások ne kerüljenek olyan lehetetlen érzelmi csapdába, mint ő, aki őrülten és reménytelenül beleszeretett – egy nem létező lányba.

Balázs, Te sohasem találkoztál Helgával, nem érintetted, még a hangját sem hallottad. Mondd, tényleg szerelem volt ez? Biztos vagy benne?

Hidd el, olyan mélyen felkavaró érzéseket éltem át, amit utoljára kamaszkoromban. Beköltözött az életembe. Megváltoztatott mindent. Felborította a megszokott kis világom, újra elkezdtem magammal törődni, megnőtt az életkedvem, rendszeresen eljártam konditerembe, discoba, 10 kilót leadtam! Faltam az üzeneteit, hajnalban keltem minden nap, hogy válaszolni tudjak. Több, mint 100 levelet kaptam tőle, és én ennek a dupláját írtam! Lélekben készültem a nagy találkozásra. Szenvedélyes volt a kapcsolatunk, törődtünk egymással minden téren, ne nevess ki, többször szeretkeztünk is email által.

Hogyan kezdődött a kapcsolatotok és meddig tartott ez az egész?

Hirdetést adtam fel az Interneten egy népszerű magyar társkeresőben, melyre többek között válaszolt Helga is, Németországból. Levelezésünk a szokásos ismerkedéssel kezdődött, majd egyre intenzívebbé, meghittebbé vált. Úgy éreztem része lettem az életének, hiszen minden rezdülését ismertem, nem volt olyan, amit ne beszéltünk volna meg egymással, a legapróbb részletekig. Igaz szerelem ébredt mindkettőnkben, legalábbis én bolond, ezt éreztem. Ma már tudom, hogy csak egy színjáték áldozata lettem.

Mi volt az, ami először felkeltette benned a gyanút?

- Volt egy rejtélyes zenés üzenet a telefonomon, ami elgondolkodtatott, majd a Helga önmagáról küldött képei ültették el bennem a kétkedést. Valahogy túl beállítottnak tűntek, a környezetből semmit nem árultak el. Gyönyörű volt rajta, de nem úgy állt a fényképezőgép elé, mint egy kedves lány, akiről amatőr kép készül. Más szándék érződött a fotókon. Az IK-ban olvasott Love Story is arra ösztökélt, hogy utána kell járnom, ki van a háttérben.

És akkor elkezdtél nyomozni. Ezt hogyan csináltad?

Különböző keresőkkel próbáltam a lányról addig tudott információk, majd a fényképe után kutatni. Először nem találtam semmit, de hatalmas megdöbbenésemre egy napon rábukkantam a weben egy oldalra, ahonnan Helga mosolygott vissza rám, csakhogy egész más néven. Őrülten vetettem magam a honlap tanulmányozásába. Az oldal intim fotókat tartalmazott egy Claudia nevű modellről, akire vonatkozóan semmi érdemleges információt nem árult el. A weblapon megadott címre írva megpróbáltam vele felvenni a kapcsolatot, sikertelenül.

Ez már bizonyíték volt számodra arra, hogy levelezőpartnered hazudik neked. Mi történt ezután?

Egy rejtelmes levélben tudattam vele, hogy megtaláltam Claudiát, ami alaposan felbolygatta a kapcsolatunkat. Hatalmas viharok után aztán mégis folytattuk, mert nem bírtam volna elviselni, hogy vége legyen. Imádtam Helgát, és azt az érzést ami miatta körüllengett.

Gondolom, a gyanakvásod azért nem múlt el nyomtalanul. Nem kerestél bizonyosságot?

De igen, méghozzá megszállottan. Új néven új postafiókot nyitottam, és úgy adtam fel hirdetést a társkeresőben. Ahogy számítottam, hamarosan horogra akadt a “kedvesem”. Sőt, több levelet is kaptam, más-más lányok nevében, melyek stílusából, ismerős szövegrészekből az én Helgámra ismertem. Azaz…. Akkor már kezdett tudatosodni bennem a felismerés, hogy egy sokakat bolondító szélhámossal állok szemben, aki elhitette velem hazugságait, és érzelmileg bizony igencsak padlóra tett. De nem én voltam az egyedüli áldozat. Konkrétam 5 nevet tudok, ami alatt hirdetéseket jelentetett meg, kiterjedt levelezést folytatott, hazudott, szédített és hódított gátlástalanul.

Hogyan jellemeznéd őt? Milyennek képzeled azt az embert, aki a rád nagy hatással levő leveleket megfogalmazta?

Nagy valószínűség szerint az illető egy magyar férfi, aki nyilván rendkívül élénk fantáziával rendelkezik. Ezt bizonyítja a levelek stílusa, az, hogy egyszerre több személyt tudott hibátlanul megtestesíteni, és azok az abszurd történetek, melyeket időközben kitalált, hogy szinezze a viszonyunkat. Képes volt például arra, hogy elhitesse velem, egy ideig nem tud írni, mivel Hamburgba kell utaznia. Pár napra rá barátnője, Kriszti nevében vette fel velem a kapcsolatot, mondván ő jár Helga lakásába virágokat locsolni és a papagájt etetni, amíg ő távol volt. Kriszti úgymond kikezdett velem, én pedig kapható voltam a flörtre, majd miután visszatért Helga lelkiismeretfurdalást keltett bennem a hűtlenségem miatt. Hihetetlen képessége volt arra, hogy élethűvé varázsolja mindazt, amit kitalált.

Mit gondolsz, mi motiválta őt?

Ezen magam is gondolkodtam, de nem tudom a választ. Talán csak sport volt számára az egész, bár ezt a történtek után nagyon nagyon nehéz elhinnem.

Tudod-e így utólag, milyen hibákat követtél el a kapcsolat során?

Nem lett volna szabad a hotmail címről írt válaszokat ennyire komolyan vennem. Ma már tudom, hogy az ingyenes web alapú levelező szolgáltatások segítségével bárki létrehozhat magának akárhány email címet, kreálhat bármilyen idegen személyiséget, következmények nélkül. Emögé elrejtőzve már csak a fantáziája szab határt, hogy kinek mit hazudik, hány szerepet játszik el egyszerre.

Azt hiszem, valamit még el kellene mondanod, hogy teljes legyen a sztori. Miért kellett neked is egy hotmail cím mögé bújni, hiszen van fizetős hozzáférésed is, leinformálható email címmel.

Nem vethetek senkire követ, hiszen én sem voltam különb annál, aki így megszédített. Tudod, a fantáziámat már régóta mozgatta két lány erotikus kapcsolata, ezért a társkereső hirdetést egy Klára nevű leszbikus lány nevében adtam fel, majd így kerültem kapcsolatba Helgával. Az már tényleg bizarrá teszi a történetet, hogy az érzékivé vált kapcsolat során előbújt belőlem a férfi, és én tényleg halálosan és szenvedélyesen beleszerettem Helgába. Helgába, aki nem létezik, mert a róla küldött képek a titokzatos Claudiát ábrázolják, állítólagos leveleit pedig egy idegen szélhámos írogatta, talán puszta szórakozásból.

Miért szeretted volna a nyilvánosság elé tárni a történetedet?

Bolond voltam és vak, biztos sokan elítélnek, nem értik, hogyan jutottam el idáig. Viszont tanultam a történtekből, és azt hiszem, ezért talán mások számára sem érdektelen. Főleg azokat intem óvatosságra, akik hozzám hasonlóan naiv lelkesedéssel vetik be magukat a Világháló társasági életébe, és úgy hiszik, az Internet által megszerzett anonimitás biztonságot jelent, ezért mindent szabad! Mások érzelmeivel játszani – nem, azt soha semmilyen körülmények között nem lenne szabad!

Forrás: Internet Love Story

 

Magyar kulturális intézmények Szlovéniában

 

 

A Lendvai Galéria – Múzeum a lendvai vár épületében helyezkedik el, amely 1996 óta önálló közintézetként tevékenykedik, 1979 után a Lendvai Művelődési Intézet, még korábban pedig a lendvai Művelődési Közösség keretében működött. A várban található a szélesebb szlovén közönség körében is jól ismert városi galéria, hisz az intézet keretében működik Szlovénia egyik legrégibb művésztelepe. Ebben az évben ünnepelte fennállásának 31. évfordulóját, az egész világból számos ismert festőt, szobrászt és grafikust látott már vendégül. A múzeumi részleg az Oloris archeológiai gyűjteménnyel büszkélkedik, a régészeti leleteket Alsólakosban találták és a késői bronzkorból származnak, továbbá itt található Zala György emlékszoba, a “Résen áll a vár” fegyver és katonai eszközök, valamint az etnológiai tárgyak gazdag gyűjteménye.

A város fejlesztési tervében szerepel a várfal és a két védőtorony felújítása. Ezzel a lendvai vár visszanyeri eredi középkori formáját és új helyiségeket kap az állandó múzeumi kiállítások céljára.

Cím: Lendvai Galéria-Múzeum, Bánffy tér 1, 9220 Lendva
Telefon: 02 578 92 60
Fax: 02 578 92 61

Lendvai Könyvtár

Az épületet, amelyben a lendvai könyvtár működik, 1906-ban építették és a város legszebb polgári házainak egyike. Egy földszintes neobarokk villa négyszögletes alaprajzzal és négy saroktoronnyal. Tagolt homlokzata barokk kartussal gazdagon díszített, a belső helyiségeket pedig gyönyörű mennyezeti stukatúr díszíti. Az épület műemlékvédelem alatt áll.

A Lendvai Könyvtár 79.540 szlovén és 32.997 magyar könyvtári egységgel rendelkezik és könyvtári szolgáltatásokat nyújt az évről évre növekvő számú látogatója és olvasója számára, ezért is szükséges a jövőben további helyiségekkel bővíteni a könyvtárt. A könyvtár a Lendvai Közigazgatási Egység valamennyi községe számára központi könyvtári szerepet tölt be és 1996-tól önálló közintézet, ezt megelőzően a Lendvai Művelődési Intézet és a Lendvai Művelődési Közösség keretei között működött.

Cím: Lendvai Könyvtár, Fő utca 12, 9220 Lendva
Telefon: 02 575 13 53
Fax: 02 577 14 03

Lendvai Művelődési és Promóciós Intézet

A tíz évig húzódó építési munkálatok befejeztével 2004-ben megnyitotta kapuit a különlegesen szép létesítmény, amelyre valamennyien büszkék lehetünk. Az épületet Makovecz Imre magyar építész tervezte. Az épületben különféle kulturális tevékenységre kerül sor, a fő hangsúlyt a színházi előadásokra és a koncertekre helyezték. A közeli, de a távolabbi környéken sincs ilyen kiváló létesítmény, ezért az előadásokra a szomszédos Magyarországról, Horvátországról és Muravidék más városaiból is szép számban érkeznek látogatók Lendvára.

Cím: ZKPL, Zala György tér 1, 9220 Lendva
Telefon: 02 577 60 20
Fax: 02 577 60 34
Honlap: http://www.zkp-lendava.si

Ártalmas-e a magány?

 

A múlt szakemberei határozottan idegenkedtek volna ettől a felfogástól. Nemcsak azért, mert mindig a filozófia és a költészet eszközeivel közelítettek ehhez az egzisztenciális tapasztalathoz, hanem mert többnyire jóindulattal is viseltettek iránta: az alkotóerő forrását, az önismeret útját, az Istennel való együttlétet látták benne. A magány gondolatához sokáig pozitív képzetek is társultak, így a hősi nagyság, az erő és az önismeret. Csakhogy lassacskán a mozikból is eltűntek a magányos hősök, azok férfiak, akik folyton egyedül küzdenek a gonosz ellen. Időközben gondoskodó családapa vált belőlük – vagy éppen bonyolult szingliegzisztenciát tettek magukévá, akiket különféle szorongások és kényszerek jellemeznek. A magányos farkas nimbusza a múlté.

A magányról ma a legtöbb embernek a társ utáni vágy, a levertség, a félelem és az elhagyatottság jut az eszébe. Holott képesek vagyunk különbséget  tenni aközött, amikor valaki „egyedül érzi magát” és amikor „egyedül van”. Meglehet, hogy a nyelvünkből eltűnt a magány pozitív oldala, de vágyképeinkből korántsem. Egy lakatlan sziget, egy eldugott hegyi kunyhó, a sivatag – sokan vágyódnak ezekre a helyekre, mert bennük a hétköznapok ellenvilágát látják. Azokét a szürke hétköznapokét, amelyeket szűk terekbe zárva, sokadmagukkal töltenek el – a lakótelepen, az irodában, a forgalmi dugóban, valamint az körülkerített természetben. A hétköznapokét, amelyekből egyre tudatosabban próbálnak ideig-óráig kiszakadni, például úgy, hogy hétvégén kikapcsolják a mobiltelefonjukat, beiktatnak néhány wellness-napot vagy éppen egy kolostorban töltik a szabadságukat. Számukra az egyedüllét luxus. Csak rövid időszakokra vonulnak vissza – nincsenek kirekesztve.

Azzal viszont senki sem szívesen kérkedik, ha magányosnak érzi magát. Anyagi nehézségeinkről, szexuális vagy kapcsolati problémáinkról könnyebben beszélünk, mint arról, hogy a szombat estét egyedül töltöttünk a televízió előtt. Vagy hogy sohasem csörren meg a telefonunk. Hogy meghittségre vágyunk. Hogy félünk attól, hogy unalmasak vagyunk, illetve visszautasítanak. A pszichológusok megfigyelték, hogy a magány a szégyenérzet, a félrenézés és a tagadás forrása, a kapcsolati és a személyes csőd megnyilvánulása. Főként a férfiak járnak jól, ha elrejtik a magányukat: több tanulmány is kimutatta, hogy ellenkező esetben jóval erőteljesebb elutasításban részesülnek – különösen a másik nem részéről. A maradéknak, selejtesnek, népszerűtlennek ítélt magányosak kisebb vonzerővel kecsegtetnek – állítják a kutatók. És valószínűleg felébresztik másokban a magánytól való félelmet.

Egy név nélküli, több európai országra kiterjedő felmérésben a nőknek alig nyolc, a férfiaknak mintegy három százaléka állította magáról, hogy „gyakran magányos”. Hogy „néha”, azt már minden negyedik nő és minden hatodik férfi érezte magára nézve igaznak. Mivel a magánykutatók nem bíznak az ilyen önértékelések őszinteségében, kérdőíveikben szeretnek egy kicsit tovább is elidőzni a kényes kérdéseknél: „Milyen gyakran érzi magát közel másokhoz? Milyen gyakran érzi magát vállalkozó szelleműnek és barátságosnak?… …szégyenlősnek? …egy baráti társaság tagjának? …kirekesztettnek?”

Ezek alapján összességében magasabbak értékeket kapunk, és megszűnik a nemek közötti különbség, sőt a férfiak lesznek a magányosabbak – állítja Daniel Russell amerikai pszichológus. Ma az empirikus kutatásban, a hetvenes évek óta az általa kidolgozott kérdőívet használják a leggyakrabban. Ez az úgynevezett „UCLA magányossági skála” közvetetten úgy értékeli a magányt, hogy a megkérdezett mekkora eltérést érez valós és vágyott kapcsolatai között. „Az optimális szint egyénenként változik – magyarázza Russell –, de aki azt nem éri el, magányosnak érzi magát. Aki pedig meghaladja azt, és kevesebb kapcsolatra vágyik, bizonyára szintén nem boldog – teszi hozzá Russell. De erre nincs kifejezésünk. A social crowding talán illene rá – leterheltség a túl sok társas kapcsolat miatt.”

A magány vizsgálatára ezen kívül még legalább egy tucat mérési eljárás és definíció létezik; pszichológiából, szociológiából, valamint az orvostudomány  területén esettanulmányok százai készültek az utóbbi harminc évben. De az egyedüllét szükségletét ezek csak elvétve érintik.

A tudomány elsősorban elmagányosodásként, a kapcsolati háló hiányaként értelmezi a magányt. Russell mégis hangsúlyozza, hogy az embernek, mint reflexív lénynek alapvető igénye az autonómia, az önfelfedezés és az önmegvalósítás is – és ezekhez egyedüllétre van szükség. „Létünket individuális és társas természetünk polaritása határozza meg. A művészet az, ha valaki ki tudja egyenlíteni az ezzel járó feszültségeket.” Hiszen vitathatatlan, hogy az ember társas lény, aki rá van utalva arra, hogy közös nevezőre jusson másokkal; aki függ a többiektől, és általuk válik azzá, aki.   „Az érzés, hogy tartozunk valahová, éppoly alapvető szükségletünk, mint az evés, az ivás vagy az alvás” – állítja a chicagói magánykutató, John Cacioppo.

A kiválasztódás évmilliókig tartó folyamata olyan aggyal áldotta meg az embert, amely semmire nem specializálódott jobban, mint a társas jelek feldolgozására.  A szelekció képessé tett bennünket arra, hogy sok időt és gondolatot szenteljünk kapcsolatainknak, különbséget tudjunk tenni idegenek és a barátok, szex és szerelem között. Úgy alakította ki érzelmi háztartásunkat, hogy kapcsolataink minősége döntően befolyásolja lelki egyensúlyunkat. A legtöbb ember arra a kérdésre, hogy mi teszi boldoggá, az egészség után rögtön a boldog párkapcsolatot, a családot és az őt szerető embereket emeli ki, s csak ezután említi az élet értelmét.       (Geo-magazin)

Paul Valéry költő emlékére …

 

 

E napon született Paul Valéry költő (1871)

Paul Valéry (Sète, 1871. október 30. – Párizs, 1945. július 20.) francia költő, a 20. századi francia költészet kimagasló egyénisége.

PAUL VALÉRY: HAJNAL

 

A zordon zűrzavar,
Miről azt hittem: álom,
Eloszlik oly hamar
A rózsás napsugáron.
Szent bizalom-telten
Szárnyal előre lelkem,
Ez az első ima!
Alighogy kikeltem,
Értelmemre leltem
S az tanit járni ma.

Iker-mosolyba öltözött
Örök testvériségek,
Kik csillogtok a szók között,
Üdvöt kiáltok néktek!
Sürük vagytok, mint méh-raj,
Markolhatlak karéjjal,
Lépcsőm arany fényt ver,
Fokai remegnek
S rajt’ már értelmemnek
Fehér lába lépdel.

Mi fény ez női hátakon,
Mik itt borzongni kezdnek!
Nyújtózkodnak álmatagon,
Mint kik most ébredeznek.
Egyik ragyog s a másik
Fésülködik és ásít,
A lusta kis nő mit mivel?
A révült ujj a fésün táncol
S közel-álmomból magához láncol
Az élő hang sejtelmivel.

Ziláltan ti vagytok tehát!
Ez éj mi bünnel van teli,
Lelkek kedvessi: Ideák,
Az unalom kéjhölgyei?
- Mi jók vagyunk – felelnek ők -
Örökkön át jelenlevők,
Mint ki mindenütt ott van.
A házad el nem árulók,
Titkon vagyunk megannyi pók
Tennen-árnyékodban.

Légy hát örömtől mámoros,
Hogy talányaid szövetjén
Selyemből szőtt nap, százszoros,
Lángol árnyát elvetvén.
Hogy mit tevénk, ezt észbe vedd
Mi vészes örvényid felett
Fonálból hidat vertünk
S tétova kisérletek
Nyúlós löttyéből teneked
Szűz valót kikevertünk.

Szellemi hálójukat
Szétszaggatom, kitárva
Érzék-erdőmben az utat
Dalomnak jóslatára.
Lenni!…Mindenség-fül!
A lélek mind fölkészül
A vágy legfőbb fokára.
Ő önmagát hallgatja
S érzem: fülről ajkra
Száll a borzongása.

Itt vannak árnyas szőleim,
Bölcsői vak-sorsomnak,
Nincs szeri-száma képnek im,
Szintúgy pillantásomnak.
Levélke bármi renyhe,
Az mind friss forrás enyhe,
Miből e gyöngéd zajt nyelem,
Minden dióbél és zamat,
Virágkehely mind noszogat,
Hogy lesz gyümölcse, türelem!

A tüskéktől te sohse félj!
Ébredni jó, kemény bár!
Igy szólt az eszme-meredély:
Nyugton te sohse légy már!
Hogy megszerezd, amit szeretsz,
Eléggé sebzett nem lehetsz.
Ha hódítsz, ne felejtsd soha;
Bár sebed húsodba mélyed,
Bőven omló tennen-véred
Hódítmányod leghűbb záloga.

Elérem átlátszó tavát
A láthatatlan víznek,
Keblét Reményem ússza át,
Amit hullámi visznek.
Hullám, mit karcsú hattyu-nyak
Tud vak időn fodrozni csak,
Reményem erre vágyik.
Érzi a mélyet odadent,
A félelmest, a végtelent
S megborzong lábújjáig.

Fordította NAGY ENDRE