Álomidő

Ausztrália eltérő nyelvű és életmódú őslakosainak a kultúrájában az egyik fő hasonlóságot az Álomidőnek nevezett kozmológia jelentette. Az Álomidő világképe összekötötte az embereket, a tájat, az állatokat és növényeket, a rituális helyeket, a szellemlényeket és az időt.

Az ausztrál őslakosok szemében a kultúra és a környezet egyaránt az Álomidő eseményeinek a terméke. A világ kezdetén az ősök a tetteikkel alakították ki a mai tájat. Mindent, amit megérintettek és minden helyet, ahol megfordultak, saját életerejükkel töltöttek fel.

Miután véghezvitték tetteiket a földön, az ősök visszatértek aludni, és csurungákká változtak. Ez azonban nem vetett véget az Álomidőnek, a hétköznapi életüket élő emberek tevékenységében folytatódott. Az Álomidő és a hétköznapi világ összefonódása mindig valamilyen rituális eseményben sűrűsödik össze: táncolás és éneklés, a szent helyek látogatása, a mítoszok és álmodás által. Ilyenkor a rejtett dolgok megjelenhetnek a formák világában is transzformáció révén. Ezek emelik át az Álmot a múltból a jelenbe.

Az ausztrál Álomidő fogalmának kulcsjelenségei a csurungák. Ezek az ovális és geometrikus jelekkel borított fa- vagy kőtárgyak az álombeli ősök erejének a tárgyiasulásai. Egyszerre térképei a mitikus múltnak és eszközei a vele való kapcsolatnak. Ugyanilyen fontos kapcsokat jelentenek az Álomidő lényeivel a rituális kéreg- és sziklafestmények, a különös hangot adó zugattyúk, a testfestés, a tánctér, az énekek és a hangszerek is.

BUDDHA ÉLETE 1. rész

BUDDHA SZÜLETÉSE
[NIDÁNAKATHÁ II.]

Egy alkalommal Kapilavatthu városban kihirdették a nyári holdtölteünnepséget. Nagy tömeg mulatozott az ünnepségen. Májá királyné a holdtöltét megelőző hetedik naptól kezdve megtartóztatta magát a részegítő italoktól, s virágfüzérekkel és illatos kenetekkel ékesen vett részt a holdtölte-ünnepségen. A hetedik nap reggelén felkelt, illatos vízben megfürdött, bőkezű adakozás során négyszázezer pénzt szétosztott, minden ékszerével felékesítette magát, a legfinomabb ételeket fogyasztotta, elvégezte az ünnepi szertartásokat, majd ünnepi öltözetben hálóházába lépett, lepihent fényes nyoszolyájára, álomra szenderedett, és ezt az álmot álmodta:

Négy mahárádzsa nyoszolyástul felemelte, a Himálajára vitte, a hatvan mérföld széles Manószilá-fennsíkon letették egy hét mérföld magas szálafa tövében, és távolabb léptek. Ekkor megjelentek a mahárádzsák hitvesei, az Anótatta-tóhoz vezették a királynét, megfürösztötték minden emberi vétket lemosó vizében, égi köntösbe öltöztették, illatszerekkel hintették be, égi virágokkal ékesítették, majd a közelben lévő Ezüst-hegyen, a hegy belsejében, egy aranypalotában égi ágyat vetettek kelet felé fordított fejrésszel, arra fektették a királynét.

Eközben a Bódhiszattva pompás fehér elefánt alakjában a közeli Arany-hegyen legelészett. Onnét leereszkedve, fellépkedett az Ezüst-hegyre, s észak felől közeledve, ezüstfonadék-színű ormányában fehér lótuszt tartva, elefánttrombitálást hallatva, belépett az aranypalotába, háromszor jobbról megkerülte anyja nyoszolyáját, majd megbökte jobb oldalát, és úgy tűnt, hogy behatol méhébe. Így öltött újra testet a nyári holdtölte ünnepén.

Reggel a királyné felébredt, és elmondta a királynak, hogy mit álmodott. A király magához hívatta hatvannégy legbölcsebb papját, zöld levelekkel és virágokkal behintett földön kényelmes ülőhelyeket készíttetett nékik ünnepélyes szertartással, s mikor a papok helyet foglaltak, arany- és ezüstedényeket töltetett meg vajban-mézben-cukorban főtt tejberizzsel, arany- és ezüstfedővel fedve nyújtotta át nekik, viseletlen ruhákkal, barna tehenekkel és egyéb ajándékokkal tisztelte meg őket. Miután mindennémű kívánatos dologgal megtisztelte őket, elmondta az álmot, és megkérdezte:

- Mi fog történni?

A papok így szóltak:

- Ne aggódj, mahárádzsa! Magzat fogant királynéd méhében, és a magzat fiú lesz, nem lány. Fiad fog születni, s ha otthonában marad, világhódító császár lesz belőle. Ha elhagyja otthonát, és remeteségbe távozik, világot megvilágosító Buddha lesz belőle.

…………………………………………………………………………………………………………………….

Májá királyné tíz hónapig hordozta méhében a Bódhiszattvát, mint edényben a szézámolajat. Mikor terhességének végéhez közeledett, szülei házába kívánkozott, és szólt Szuddhódana mahárádzsának:

- Felség, rokonaimhoz szeretnék menni Dévadaha városba.

- Rendben van – egyezett bele a király, és a Kapilavatthuból Dévadaha városba vezető utat elegyengette, zászlókkal, lobogókkal és hordókba ültetett platánfákkal felékesítette, a királynét aranyos hintóba ültette, ezer tanácsosát mellé rendelte, és nagy kísérettel útnak indította.

A két város között, mindkét város lakóinak tulajdonában, volt egy Lumbiní-liget nevű, kies szálafaerdő. Ebben az időben minden fa virágpompában állt, tövétől az ágak hegyéig, s az ágak között és a virágok körül ötszínű méhek raja és mindenféle madársereg röpködött, édes daluk zsongott. Az egész Lumbiní-liget olyan volt, mint Indra isten égi kertje, mint nagy hatalmú király vigalomra felkészített mulató csarnoka. Amikor a királyné megpillantotta, kedve támadt sétálni a szálaerdőben. A tanácsosok lesegítették a királynét, és bementek vele a szálaerdőbe. A királyné egy hatalmas szálafa tövéhez lépett, és le akart törni egy gallyat. A szálafa ága lehajlott, mint egy nádszál meghajló vége, úgyhogy a királyné kézzel elérte. Kinyújtotta kezét, és megfogta az ágat. Eközben rájöttek a szülési fájdalmak. A kísérő sokaság lepelt vont köré, és visszalépett. A szálafa ágába kapaszkodva, álló helyzetben hozta világra a magzatot.

Ekkor négy szentséges világteremtő Brahmá jelent meg, kezükben aranyhálóval. A Bódhiszattvát felfogták az aranyhálóba, anyja elé helyezték, és így szóltak:

- Örvendezz, királyné, dicsőséges fiad született!

Forrás

Nicolaus Lenau

2009. június 30.

Nikolaus Lenau, (*Lenauheim, 1802.08.13 -†Oberdöbling, 1850.08.22), az “osztrákok Byronjaként”, az osztrák Petőfiként szokták emlegetni. Apja sziléziai nemesúr, anyja pedig Pest megye főügyészének a leánya. Teljes nemesi nevén Nikolaus Niembsch, Edler von Strehlenaunak hívták, a Torontál megyei Csatádon született és 48 éves korában, ugyanabban a Bécs melletti döblingi elmegyógyintézetben halt meg, ahol akkor már Széchenyit is kezelték, aki tíz évvel később szintén ott végezte életét. Úgy nőtt fel és úgy élt, hogy németül és magyarul egyformán tudott. Ifjúkorától kezdve németül írta verseit, míg anyjával magyarul levelezett. Élményvilágának java része magyar tájakhoz és a magyar nép jellegzetes alakjaihoz kötötte. Az Alföld folyóival, a Tiszával és a Marossal, a puszták és nádasok kitűnően beleillettek a romantika egzotikum igényébe. Az alföldi parasztok, a csikósok, vízi emberek, a bakonyi betyárok érdekességekként népesítették be költészetét. Visszatérő alakja Miska, a lovon élő magyar paraszti nép jellegzetes alakja. A magyar népzene dallamai német nyelvű költeményeinek ritmikájában is jól felismerhetők. Egyébként nem csak személyes ismeretségben volt Vörösmartyval, később Petőfivel is, de kölcsönös elismeréssel stílusban és világfelfogásban is hatottak egymásra. Első verseskötetének megjelenése 1830-ban talán a leghatásosabb megindítója volt az akkor Európa-szerte elterjedő Magyarország-romantikának.
Forrás

Nicolaus Lenau: Délre

Arra délre száll a zápor,
dél felé repül a szél,
hol villám cikázik távol,
arra délre vágyom én.

Ott, távol magyar hazámban
áll egy nyájas kis falú,
oldalában erdőárny van,
benn a szellő áldva fú.

Falu végén némaság. Ott
egy kis házikó pihen -
bármi szűk, egész világot
lelne benne föl szívem.

Erdejét elhagyva, sok fa
a kis ház elébe nőtt,
s átfonják bizalmaskodva
a falat, meg a tetőt.

Az ablaknál állva némán
Lilla az erdőbe néz;
pillantása búsan, mélán
zöld lombok közébe vész.

És csak nézi méla szemmel -
s szívén halk búbánat kél -
nézi, mint csörg künn a csermely
s lombot mint röpít a szél.

S míg a víz és szél zúgása
mormol csöndes éneket,
hallik az idő futása
a magányos lány felett.

(Ford.: Babits Mihály)

Sárosi Zoltán: Légy büszke magyar!

2009. június 30.

2004. május 1.

Most, hogy betámolyogtunk az EU-ba, – mert ezt nem lehet emelt fővel való belépésnek nevezni – legalább annyit kéne tudnunk, hogy mit viszünk mi ebbe az ötágú-csillagos Unióba.
1. Tudjuk-e, hogy a 895-ös III. Honfoglalás idején, mintegy 500 000 magyar érkezik a Kárpát-medencébe, és ha összehasonlítjuk ezt a számot a mai népességi adatokkal (16. 000 000), akkor láthatjuk, hogy mi 1100 év alatt a harmincszorosára növekedtünk a magyarság lélekszámát illetően? A mai Franciaország területén például a IX. században 7 000 000 ember élt és ma mindössze 58 000 000 embert lehet találni Frank honban. Ez alig 8,5 szeres növekedést jelent.
2. Tudjuk-e, hogy a Honfoglalás idején Európában csak a görögöknek és a rómaiaknak volt írásbeliségük, és amikor mi megérkezünk a Kárpát-medence területére, már kiforrott, kész, mintegy 1700 éves írásbeliséget hoztunk magunkkal?
3. Tudjuk-e, hogy az Ómagyar Mária-siralom szövegét mi még a mai napig értjük, hiszen szókincsét, mind a mai napig használjuk? Shakespeare drámáit, a „művelt” angol már csak szótár segítségével képes elolvasni, mivel annyit változott nyelvük az elmúl 440 év során. A miénk, megtartotta nyelvtanát és szókincsét. Nem volt hajlandó belesimulni, beleolvadni a nagy nyelvi forgatagba!
4. Tudjuk-e, hogy a Magyar Zenetudományi Intézet regisztrálta a 200 000. magyar népdalt, amelyből 100 000 már megjelent nyomtatásban is. A 80 milliós Németországban összesen 6000 (!) népdalt tudtak összegyűjteni.
5. Tudjuk-e, hogy a magyar mesevilág páratlan az egész világon? Európában nem ismerik a tündért, hetedhét országot, fanyüvőt, hétfejű sárkányt, még nyelvtani szinten sem. Nincs szavuk rá.
6. Tudjuk-e, hogy Európa nem ismerte a magyarok bejövetele előtt a hús megfőzésének módját? Nem ismerték a villát és a kanalat. Kézzel és késsel ették a sütött húst. Behoztuk a sajátos fűszerezési technikánkat, a darabolást, a fűszerekkel való összefőzést. Az édes, sós, savanyú, keserű ízek mellé mi hoztuk az erős ízt ételeinkben.
7. Tudjuk-e, hogy azért nem járnak tógában, ma Európában az emberek, mert mi behoztuk magunkkal a nadrágot, a zakót (kazak), a hosszú kabátot (kaftán). Amíg Európa saruba, csizmába, bocskorba járt addig mi behoztuk a háromnegyedes sarkos cipőt. Sőt még az alsó fehérnemű is általunk kerül a világnak erre a részére. Gondoljuk csak meg, ma Skóciában, ha valaki igazán korhűen akar a skót népviseletbe felöltözni, akkor nem vesz alsónadrágot a kockás szoknya alá…
8. Tudjuk-e, hogy a Honfoglalás idején, mi csodálatos növény és állatvilággal rendelkeztünk, amit magunkkal hoztunk a belső-ázsiai térségből?
9. Tudjuk-e, hogy az elmúlt időszakban sikerült, a parlament által, hivatalosan is nemzeti kinccsé tenni őshonos állatfajaink nagy részét? A kilenc kutya fajtát, a három parlagi tyúk fajtát, a szilaj marhát, a három mangalica fajtát, a tincses kecskét, és a galambjainkat. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem lehet őket keresztezni, az országból kivinni. Tehát meg kell tartani a tiszta vérvonalat. A szürke marhát sajnos az osztrákok már levédték előttünk. Szégyen, hogy a mi politikusaink ezt szó nélkül hagyták.
10. Tudjuk-e, hogy a hollandok 400 éve termesztik a tulipánt, mi 3000 éve? Mégis őket hívják a tulipán hazájának. Az egyetlen európai tulipán fajtának, a Tulipa Hungaricának géncentruma, a Kárpát-medencében van.
11. Tudjuk-e, hogy a világ második alkotmánya a miénk? Az első az izlandi 720-ból, a második pedig: Szent István király intelmei Imre herceghez.
12. Tudjuk-e, hogy a reneszánszt, mint művészeti stílust Ausztria és Németország tőlünk vette át?
13. Tudjuk-e, hogy az öntözéses gazdálkodást és a vetésforgót is mi honosítottuk meg a világnak ezen a részén? Mára már Európa elfelejtette ezt a tudást, és jórészt ennek köszönhető, hogy termőföldjeik tönkrementek, elhasználódtak. Ez az igazi indok arra, hogy miért is kellettünk az EU-ba! …és akkor még egy szó sem esett a magyarok ősi hitéről… Ezek persze csak kiragadott példák, a teljesség igénye nélkül. Talán nem hiába íródtak le. Jó lenne, ha legalább addig eljutnánk gondolatban, hogy magyarnak lenni nem szégyen! S akkor talán nem támolyognánk össze-vissza, abban a jogi, gazdasági és kulturális csapdában, amit nekünk állítottak Brüsszelben. S hogy nehogy azt higgyük, az író fantáziája, üldözési mániája mondatja velem ezeket a szavakat, álljon itt egy idézet bizonyságul: Napoleon megkérdezte Francois Talleyrand-t, hogy mit tegyen a magyarokkal. Talleyrand válasza: – Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és büszkék a múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz! A monarchia idején megvalósították Talleyrand elméletét. És végül, tudjuk-e, hogy 1805-ben 6 ember mert beiratkozni a Pázmány Péter Tudományi Egyetemre, mert féltek, hogy az osztrákok megölik, kiirtják családjaikat? S nem sokkal később, 43 év múlva, megremegett a Föld… Most kereken 200 évvel később ugyanaz a helyzet. És 43 évvel később vajon újra lesz-e földindulás? Jó magyarnak lenni, igen nehéz, de nem lehetetlen!”

(Széchenyi István)

Forrás: Dobogó / December 13.
0

Eminescu: Jó éjszakát…

Ezernyi álmos kis madárka

Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra:
Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat-
Virág, fű szendereg nyugodtan
Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog:
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág:
Összhang a föld ,egy édes álom…

Jó éjszakát!

Rainer Maria Rilke: Hogyan lett a gyűszűből Jóisten?

2009. június 30.

Mikor elléptem az ablaktól, az esti felhők még mindig ott voltak. Mintha csak várnának. Meséljek el nekik is egy történetet? Fölajánlottam. De nem hallottak meg. Hogy megértessem magamat s csökkentsem a távolságot közöttünk, fölkiáltottam:

– Esti felhő vagyok én is!

Állva maradtak, láthatón szemügyre vettek. Majd kinyújtották felém áttetsző, pirosló szárnyukat. Az esti felhők így köszöntik egymást. Mégiscsak megismertek.

– A föld felett vagyunk – magyarázták –, pontosabban Európa felett, és te?

Tétováztam:

– Van itt egy ország…

– Milyen az az ország? – érdeklődtek.

– Hát – feleltem –, épp alkonyul, és a tárgyak…

– Az is Európa – nevetett egy növendék felhő.

– Meglehet – mondtam –, de mindig azt hallottam, a tárgyak Európában halottak.

– Hogyne, mindenesetre – szólt közbe megvetőn egy másik. – Micsoda képtelenség is volna: élő tárgyak?

– Nos – tartottam ki –, az enyéim élnek. Épp ez a különbség. Annyi mindenné válhatnak, és ha egy tárgy ceruzának vagy kályhának jött a világra, azért még nem kell kétségbeesnie a boldogulása miatt. A ceruzából lehet még egyszer sétabot, sőt, ha jól megy, akár árboc is, a kályha pedig legalábbis városkapuvá válhat.

– Kissé együgyű esti felhőnek nézlek – mondta a fiatal felhő, amelyik már az előbb sem fejezte ki magát nagyon tapintatosan.

Egy öreg felleg félt, hátha megbántott az ifjonc:

– Ahány ország, annyiféle – csöndesítette le –, egyszer egy kis német fejedelemség fölé vetődtem s ma sem hiszem, hogy Európához tartozott.

Megköszöntem és azt mondtam:

– Már látom, nehéz lesz megegyeznünk. Ha megengedi, egyszerűen elmesélem, amit legutóbb szálltomban megpillantottam, talán az lesz a legjobb.

– Kérem – járult hozzá valamennyiük nevében a bölcs felleg.

Hát belekezdtem:

– Emberek együtt a szobában. Én elég magasan járok, tán azért látom őket gyerekeknek; így hát egyszerűbb, ha azt mondom, gyerekek. Tehát: gyerekek egy szobában. Három, négy, öt, hat, hét gyerek. Túlságosan sokáig tartana, ha végigkérdezném mindegyiknek a nevét. Különben úgy látszik, a gyerekek buzgón tárgyalnak valamit; eközben egyik-másiknak majd csak kiderül a neve. Már jó ideje állnak így egy csomóban, mert a legidősebb (úgy hallom, Jancsinak hívják) mintegy a vitát lezárva megjegyzi:

– Nem, ezzel a dolog nincs elintézve. Hallottam, hogy régen a szülők minden este, de legalábbis a szép estéken, elalvás előtt mesét mondtak a gyerekeknek. Előfordul ilyesmi ma is? – Egy kis szünet állt be, majd Jancsi maga felelt: – Dehogy, soha, sehol. A magam részéről, hiszen már elég nagy vagyok, szívesen lemondok arról a pár nyomorult sárkányról, úgyis csak kínlódnának velük, de mégiscsak úgy illik, hogy elmondják nekünk, vannak vízitündérek, törpék, királyfik és szörnyetegek is.

– Van egy nagynéném – jegyezte meg egy kislány –, az néha mesél nekem…

– Ugyan, mit – vágta el kurtán Jancsi –, nagynénik nem számítanak, azok hazudnak.

Ettől a merész, ám megcáfolatlan kijelentéstől az egész társaság igen megdöbbent. De Jancsi folytatta:

– Itt először is a szüleinkről van szó, hiszen nekik mégiscsak kötelességük, hogy bennünket ekképp oktassanak; mások legföljebb jóindulatból teszik. Megkívánni nem lehet tőlük. De figyeljétek csak meg: hogyan viselkednek a mi szüleink? Mérges, sértett arccal járnak, semmi sem jó nekik, kiabálnak és veszekednek velünk, amellett olyan közömbösek, hogy azt sem vennék észre, ha fölfordulna a világ…

– Van valamijük, amit úgy neveznek: „ideálok”. Lehet, hogy ezek is valamiféle kisgyerekek, akiket nem szabad magukra hagyni, és sok vesződséget okoznak: de akkor miért kellettünk nekik mi? Hát ez a véleményem, gyerekek: elég szomorú, hogy a szüleink elhanyagolnak bennünket. De még ezt is elviselnénk, ha nem volna bizonyíték éppen arra, hogy a nagyok folyton csak butábbak lesznek, úgy is mondhatjuk: visszafelé haladnak. Mi nem állíthatjuk meg ezt a hanyatlást, hiszen egész nap nem vigyázhatunk rájuk, későn érünk haza az iskolából, senki sem várhatja el, hogy nekiüljünk és megpróbáljuk az érdeklődésüket értelmes dolgok iránt fölkelteni..

– Épp elég keserves, ha valaki csak ül és ül a lámpa alatt, az édesanyja meg még a Püthagorasz-tételt is képtelen megérteni. De ha egyszer így van… Igen, a felnőttek egyre csak butulnak, de nem baj: mit veszíthetünk rajta? A műveltséget? Kalapot emelnek egymás előtt, s ha egy kopasz fej bukkan elő, kinevetik. Egyáltalán: örökösen nevetnek. Ha nekünk nem volna annyi eszünk, hogy néha-néha sírjunk, még ebben is fölborulna az egyensúly. Közben pedig milyen önhittek: még a császárról is, azt állítják, hogy felnőtt. Én meg az újságban olvastam, hogy Spanyolország királya gyerek, hát így állunk végig a királyokkal és császárokkal, sose hagyjátok magatokat félrevezetni!

– De a sok fölösleges dolgon túl mégis van valamijük a nagyoknak, ami a mi számunkra egyáltalán nem közömbös: a Jóisten. Én ugyan még egyiküknél sem láttam őt – de épp ez a gyanús. Eszembe jutott már, amilyen szórakozottak, elfoglaltak és kapkodók, még képesek lennének elveszíteni. Pedig Ő aztán nélkülözhetetlenül szükséges. Sok minden meg sem történhetik, ha Ő nincsen: a nap nem kelhet föl, gyerekek nem jöhetnek a világra, nem lenne kenyér. Igaz, hogy a péktől kerül ki, de a Jóisten az, aki forgatja a nagy malmokat…

– Ezer okot is könnyű találni, miért nélkülözhetetlen a Jóisten. De annyi bizonyos, hogy a nagyok aztán nem sokat törődnek vele, hát nekünk, gyerekeknek kell. Hallgassatok ide, mit találtam ki. Éppen heten vagyunk gyerekek. Hordja mindegyikünk egy napig a Jóistent, akkor egész héten velünk lesz, és mindig tudjuk azt is, hol van.

Hirtelen nagy zavar támadt. Hogyan történjék ez? Kezébe veheti, vagy zsebredughatja az ember a Jóistent? Erről egy kisfiú így mesélt:

– Egyedül voltam a szobában. Égett mellettem a kislámpa, az ágyamban ültem és az esti imát mondtam, egészen hangosan. Összekulcsolt kezemben egyszercsak megmozdult valami. Puha volt és meleg, mint egy kismadár. Nem tárhattam szét a két tenyeremet, mert még nem fejeztem be az imádságot. De nagyon kíváncsi voltam és rettentő gyorsan imádkoztam. Aztán az ámen után így csináltam – a fiúcska kinyújtotta két kezét és szétterpesztette ujjait –, de nem volt benne semmi.

Ezt nem volt nehéz elképzelniük. Jancsi is tanácstalan volt. Valamennyien ránéztek. Egyszerre megszólalt:

– Ez butaság. Bármelyik tárgy lehet a Jóisten. Csak meg kell neki mondani. – Odafordult a hozzá legközelebb álló vörös hajú fiúhoz: – Állat nem lehet, mert az elfut. De egy tárgy, nézd csak, az ott marad, éjjel-nappal, ha belépsz a szobába, ott van mindig a helyén, az lehet a Jóisten.

Lassacskán a többiek is belátták.

– De valami kicsiny tárgyra van szükségünk, amit mindenhová magunkkal vihetünk, máskülönben semmi értelme. Ürítsétek ki a zsebeiteket.

Furcsa dolgok kerültek elő: papírszeletek, zsebkés, radírgumi, tollak, madzagok, apró kövek, csavarok, sípok, forgácsdarabkák s még sok mindenféle, amire messziről rá sem lehet ismerni, vagy aminek a nevét sem tudom. S mindezek a tárgyak a gyerekek kicsiny kezében lapultak, szinte riadtan a hirtelen lehetőségtől, hogy Jóistenné válhatnak, s amelyik egy picit csillogni tudott közülük, csillogott, hogy megtessék Jancsinak.

Sokáig ingadozott a választás. Végül a kis Rézitől előkerült egy gyűszű, az édesanyjától jutott hozzá. Fénylett, mint az ezüst, s szépsége miatt az lett a Jóisten. Maga Jancsi tette el, mert ő kezdte a sort, s a gyerekek egész nap el nem maradtak a sarkából és büszkék voltak rá. Csak nehezen egyeztek meg, kinél legyen másnap, s Jancsi a maga előrelátásában egész hétre meghatározta a rendet, nehogy veszekedés támadjon.

Ez a beosztás tökéletesen célszerűnek bizonyult. Első pillantásra meglátszott, melyiküknél van épp a Jóisten. Mert a soronlévő valamivel peckesebben és ünnepélyesebben járt, hozzá vasárnapi ábrázatot vágott.

Az első három napon másról sem beszéltek a gyerekek. Minden pillanatban látni akarta valamelyikük a Jóistent, és bár a gyűszű hallatlan méltóságának hatására sem változott egy szikrányit sem, gyűszű-mivolta most úgy tűnt föl, mint valódi alakjának szerény köntöse.

Példás rendben ment minden. Szerdán Pali hordta, csütörtökön a kis Anna. Eljött a szombat. A gyerekek fogócskáztak s lélekszakadva rohangásztak összevissza, mikor Jancsi hirtelen fölkiáltott:

– Kinél van a Jóisten?

Mindannyian megtorpantak. Egyik a másikra nézett. Senki sem emlékezett, hogy az utolsó két napon látta volna. Jancsi kiszámította, ki a soros. Rájött, a kis Mari.

És most minden teketória nélkül valahányan a kis Marin követelték a Jóistent. Mit volt mit tenni? A kislány végigkutatta minden zsebét. Csak most jutott eszébe, hogy reggel még nála volt; de most nincs sehol, valószínűleg itt vesztette el játék közben.

S mikor már minden gyerek hazament, a kislány ott maradt a réten és tovább kereste. A fű elég nagyra nőtt. Kétszer is elment Mari mellett valaki és megkérdezte, mit veszített el. Mindkétszer azt felelte:

– Egy gyűszűt – és kereste.

Az emberek egy darabig vele keresték, aztán beléfáradtak a hajladozásba. Egyikük elmenőben azt tanácsolta:

– Menj haza inkább, vehetsz helyette újat.

De a kis Mari mégis folytatta a keresést. A rét egyre idegenebbé vált az alkonyatban, s a füvet harmat nedvesítette.

Megint arra jött egy ember. A kislány fölé hajolt:

– Mit keresel?

S most a kis Mari, a sírás határán, bátran és elszántan felelte:

– A Jóistent.

Az idegen elmosolyodott, egyszerűen kézenfogta, s ő nem bánta, hadd vezesse, mintha most már nem volna semmi baj. Útközben az idegen megszólalt:

– Nézd csak, milyen szép gyűszűt találtam…

Az esti felhők már rég türelmetlenkedtek. A bölcs, öreg felhő, amelyik közben kövérre hízott, hozzám fordult:

– Elnézést, megtudhatnám az ország nevét… amelyik fölött…

De a többiek nevetve futottak bele az ég messzeségébe és magukkal ragadták az öreget.

Fordította: Vidor Miklós

Forrás: Geschichten vom lieben Gottvon

Örkény István: Técsőiek

Az újságíró felkúszott az állványzatra, kióvakodott egy billegő deszkára, és onnan csinálta a fölvételeket. Így Bogya Gábor került a kép homlokterébe, de alatta jól látszott a gödör, a gödörben a brigád meg a szállítószalagok.

Nagyon fiatal volt az újságíró. Nagyon mozgékony. Nagyon buzgó. Úgy járt a kezében a töltőtoll, mintha türelmetlenségében a levegőben írna.

– Hát halljuk – mondta, miután lemászott az állványzatról. – Most lehet már nem csak a jóról írni. A mentők vitték el a sebesültet?

– Csak bekötözték – mondta Bogya. – Aztán velünk jött a szállásra.

– Talán nem is riport lesz – elmélkedett az újságíró. – Talán rádiójátékot írok magukról… És miért tört ki a verekedés?

Bogya, mialatt fényképezték, levette zsíros kubikoskalapját. Most visszatette, és lenézett a gödörbe.

– Valakinek – mondta – elkezdett nem tetszeni a közös kassza.

– Mi a közös kassza?

– Hogy egyformán osztjuk el a bért.

– Ez nem is helyes – mondta az újságíró.

– Nekünk helyes – mondta Bogya. – Mi técsőiek vagyunk.

– Hogyhogy? – csodálkozott az újságíró. – És maguk egyformán dolgoznak mindannyian?

– Hát majdnem – mondta Bogya.

– És nincs, aki gyengébb a többinél? Vagy ügyetlenebb?

– Van olyan.

– Például ki?

Bogya lenézett a gödörbe. Már a legalsó szintet talicskázták.

– Nem lehet azt úgy megmondani – mondta.

– És azt se lehet megmondani – elégedetlenkedett az újságíró –, hogy ki a legerősebb? Mert az viszont rosszul jár, szerintem.

Bogya lenézett az újságíróra. Szép szál ember volt, csupa ín és rost, mint a pálmafa törzse. A homloka olyan, hogy megállított volna egy személyvonatot. Azt mondta:

– Nem az erő a fontos.

– Hanem mi?

– Az, hogy egyformán van bennük akarat. Akin meglátni az akaratot, annak szívesen adunk könnyebb munkát. Akin nem, az elmehet.

– Olyan is volt?

– Egy.

– Técsői?

– Igen.

– Hogy hívták?

– Már nem emlékszem.

– Maga semmire sem emlékszik – mondta ingerülten az újságíró. – Talán arra a verekedésre sem?

Bogya homloka boltjára felszaladt egy ránc.

– Arra igen.

– És azt ki kezdte? – kérdezte az újságíró. – Vagy annak is elfelejtette a nevét?

Bogya megint a gödörbe nézett.

– Minek azt fölírni?

– Ahelyett hogy örülne, hogy már az ilyesmit is meg lehet írni – háborodott fel az újságíró.

– Annak örülök – mondta Bogya. – Csakhogy mi mindnyájan técsőiek vagyunk. Csupa tiszta, dolgos ember, csupa földművelő. Együtt vagyunk a szálláson, együtt eszünk, és egyformán osztjuk el a részt…

Az újságíró közbevágott. Töltőtolla egyre sebesebben mozgott, mintha már gyorsírással írna a levegőbe.

– Ezt már hallottam – mondta. – De nem maguk verekedtek össze a presszóban?

– De mi – mondta Bogya.

– Nem maguk hívták a mentőket?

– De mi.

– És nem maguk tették a feljelentést az őrsön?

– De mi – mondta Bogya.

– És hová lett az a pasas?

– Átment egy másik brigádba – mondta Bogya.

– Akkor hát miért nem mondja meg a nevét?

– Mert visszajött – mondta Bogya.

– Visszajött? – bámult rá az újságíró. – Akkor mutassa meg.

– Innen nem nagyon jól látni – mondta Bogya, és lenézett a gödörbe –, mert már nincs rajta a kötés.

Forrás: SzePi

Dicső magyar várak! – Kereki – Fehérkő vára

Vártörténet

A somogyi dombok között húzódik meg Kereki községe, amely felett egy 283 méter magas csúcson helyezkednek el a középkori vár restaurált maradványai.

A történészek véleménye szerint Anjou Károly király adhatott utasítást egy uradalmi központ létesítésére, ami a továbbiakban összefogta a környékbeli jobbágyfalvakat. Egy 1336-os oklevél szerint Cikó várnagy parancsolt benne. 1403-ban fegyvercsörgés verte fel, mivel Marcali Miklós erdélyi vajda csatlakozott Nápolyi László trónkövetelő táborához Luxemburgi Zsigmond király ellen, ezért az uralkodó hívei megostromolták és elfoglalták annak kereki várát. A megrongált erődítmény évekig elhagyatottan állt, a győztes uralkodó csak 1408-ban adott engedélyt a közben kegyelmet kapott Marczali főúri családnak, hogy újjáépíttethesse. 1474-től az ország leghatalmasabb mágnásai közé tartozó Báthory család uralta a főként téglából épített várat, ami nem katonai szempontból, hanem mint birtokközpont volt fontos urainak. A meredek hegyoldal szélén körbe húzódó emeletes lakószárnyakat támpillérek támogatták, bejáratát négyzetes kaputorony és mély szárazárok védelmezte, melyen hosszú fahíd vezetett át. Hunyadi Mátyás király halála után a Dunántúlra betörtek Habsburg Miksa német-római császár zsoldosai, akik Szombathely, Veszprém és Székesfehérvár városai mellett bevették a kicsiny Kereki várát is. A következő esztendőben sikerült Kinizsi Pálnak és Báthory Istvánnak visszafoglalnia a „Fekete Sereg” segítségével. Majd sokáig romokban hevert, mivel a dúsgazdag Báthoryak nem lakták épületeit, csak a lakosságtól behajtott adók voltak számukra fontosak. Változás sorsában csak 1530-ban állt be, amikor Perneszi Ferenc nemes úr megvásárolta és felújíttatta épületeit. Nem sokáig örülhetett azonban új rezidenciájának, mert a korabeli feljegyzések szerint 1543 körül a környékbeli keresztény végvárak katonasága felrobbantotta védőműveit, nehogy a rohamosan terjeszkedő török hódítók befészkeljék magukat ide.

Nem szerepelt a török hódoltság másfél évszázados csatározásaiban a fent említett okból, omladozó maradványainak nagyobbik részét 1830-ban a helyi plébániatemplom, majd 1920 körül egy közeli vadászkastély építéséhez bontották le. Műemlékvédelmi állagmegóvására 1964-ben történtek lépések, míg napjainkban egy lelkes helybeli várbaráti társaság szépen kitisztította a várrom környékét a mindent elborító bozóttól.

Kereki – Fehérkő vára – fotók

Forrás: Magyar Várak – Vármúzeum, Várrajz …

Wass Albert: A BUJDOSÓ IMÁJA

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
gyujtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.

Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.

És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen
elrendeztél eképpen:
a népek közt, Uram,
nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol nem voltanak.

Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.

Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nékem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom patakra,
fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ…

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgése

Bajorerdő, 1947.

Forrás: Wass Albert minden verse kötetből

Mi a lelki egészség?

2009. június 29.

(Győrfi Anna)

A lelki egészség vagy “normalitás” kérdését alapvetően két szempontból lehet megközelíteni a pszichológiában. Az egyik a normális alatt átlagosat ért, vagyis olyan viselkedést, amely nem lóg ki a sorból, olyan személyiséget, amelynek semmilyen vonása sem eltúlzott a többiek átlagához képest. Másfelől tekinthetjük az egészséget emberi teljesítménynek, megközelítendő ideálnak, amely csak keveseknek adatik meg illetve amit csak keveseknek sikerül elérniük.

Az első normalitás-felfogásnak az egészséget mindenképpen a betegség felől kell meghatároznia, vagyis bizonyos dolgok hiányával definiálnia: egészséges az az ember, akinek nincs tünete, megszűnt a tünet hátterében álló intrapszichés probléma és szubjektív szenvedés érzésről sem számol be.

A második megközelítés viszont pozitív állításokat tesz, kívánatos emberi tulajdonságokat sorol fel. Ezen belül az egyes terápiás iskolák mind saját elméletüknek megfelelően fogalmazzák meg elképzelésüket a lelki egészségről, arról a célról, melyre a terápia során törekednek.

A pszichoanalízis úgy tekint az emberre, mint konfliktuslényre, akiben feloldhatatlan ellentét feszül természetes szükségletei, mindennapos magatartási elvárásai és a közösségi normák között. Az én a szorongás színhelye, az a feladata, hogy az ösztönök, a realitás és a lelkiismeret igényei között közvetítsen.

Ha ezek az igények túlságosan ellentmondásosak, az azokhoz kapcsolódó emlékek, képzetek és fantáziák egy részét kiűzi a tudatból, és az elfojtás illetve más én védő eszközök segítségével igyekszik is a tudattalanban tartani őket. Még maga a művészet és a többi szellemi termék is az ösztön szublimációjából születik, az ösztönkövetelés és a tiltás közötti kompromisszum terméke.

Mivel a belső konfliktusok minden emberre jellemzőek, a betegség az egészségtől (ha van ilyen egyáltalán) csak mennyiségi szempontból különbözik. Egészséges az, akit szorongásai nem akadályoznak túlságosan abban, hogy képes legyen ‘szeretni és dolgozni’.

Az egzisztencialista pszichoterápiás felfogás szerint az emberek választásaikkal formálják életüket. Még a legrosszabb élethelyzetekben is van döntési lehetőség, pl. hogy küzdjünk-e egyáltalán az életben maradásért. ‘Az élet értelme mindig változik, de sohasem tűnik el.’ (Victor Frankl)

Az egzisztencialisták hisznek a választás szabadságában és úgy tekintik az embereket, mint akik életük szerzői, és csak személyes döntéseiktől függ, mennyire korlátozzák a saját életüket. Azt állítják, hogy az emberek felelősek döntéseikért, és hogy némely választás egészségesebb és értelmesebb, mint mások. Az egészség alapvető feltétele, hogy az ember keresse az értelmet és az értéket az életben.
Az egzisztencialista megközelítés talán legnépszerűbb változata a Rogers nevéhez fűződő személyközpontú terápia. Az ő elképzelése szerint az egészséges ember ‘fully functioning person’, azaz hiánytalanul működő személy. Ez ideális állapot, az ember önmegvalósító törekvésének eredménye, és körülbelül a következő kritériumoknak felel meg:

- a tapasztalatok iránti nyitottság,
- elhárítás nélküli érzékelés,
- az új tapasztalatok tudatosíthatósága,
- az érzések pontos megnevezése és értelmezése.
- a saját magáról nyert tudás az énképbe illeszthető, amely ezáltal folyamatosan változik, gazdagodik.
- az értékelések és a kontroll helye az énben van.
- a személyes és a másoktól nyert értékelések egybeesnek.
- feltétel nélküli önbecsülés és a lehető legnagyobb harmónia másokkal, melynek alapja a kölcsönös tisztelet és megbecsülés.

A különböző kognitív terápiás megközelítések teoretikusai szerint a gondolatok befolyásolják az érzéseket és a magatartást. Az élmények, életesemények egészséges módon való értelmezése, címkézése egészséges magatartást eredményez. Ha egy személy megváltoztatja beteg gondolkodásmódját, ennek eredményeképpen érzései és magatartása is változni fog.

A racionális-emocionális terápia (RET) pl. abból indul ki, hogy az emberek egyszerre velük született módon racionálisak és irracionálisak. Az irracionális gondolkodás felkavaró és zavaró gondolatok létrehozását jelenti. Vannak az emberekre általánosan jellemző irracionális gondolatok, tévhitek, melyek lelki egészségük útjában állanak. Ilyenek pl.:

1. Abszolút módon fontos, hogy mindenki szeressen és elismerjen.
2. Csak akkor vagyok értékes, ha minden sikerül, amibe belefogok.
3. A boldogtalanság olyan külső események eredménye, melyeket nem áll módunkban befolyásolni.
4. Kell hogy legyen valaki, nálam hatalmasabb személy, akire támaszkodhatok.
5. Minden problémára van helyes válasz és ezt azonnal meg is kell találni.

A tranzakció analízis (TA) megalkotója, Berne úgy gondolta, hogy mindenkinek van egy gondolati életforgatókönyve (script), amely meghatározza, hogyan lép interakcióba másokkal, hogyan értelmezi a vele történteket. Vannak megengedő, pozitív üzeneteket tartalmazó, egészséges forgatókönyvek, és vannak beteg életet eredményező, korlátozó, destruktív scriptek. Az ideális életscript a TA fogalmai szerint az ‘I am OK, you are OK’ pozícióból indul ki, amit segítő pozíciónak is szoktak nevezni. A három másik, kevésbé szerencsés kognitív pozíció az ‘I am OK, you are not OK’ (eltávolító), ‘I am not OK, you are OK’ (sikertelen), és az ‘I am not OK, you are not OK’ (menekülő) pozíció.

Gordon Allport nem a klinikai tapasztalatok, hanem a személyiségpszichológia tudománya felől igyekezett eljutni az egészség meghatározásához. Nem elégítette ki az a definíció, hogy az ember egészséges, ha nincs sok nyilvánvaló neurotikus tünete, vagy pszichoterapeutára kidobható pénze. Szerinte a lelki-szellemi egészség 6 összetevőből áll, ezek megléte esetén beszélhetünk egészséges, vagy ahogy ô nevezi: érett személyiségről. Ezek a következők:

1. Széleskörű én-tudat: önmagunk háttérbeszorításának képessége rajtunk túlmutató ügyek érdekében, amilyen pl. a család, társadalmi, politikai kérdések, vallási közösség, stb.
2. Képesség az érzelmi kapcsolatokra, ezen belül hangsúlyosan az empátiára és a toleranciára.
3. Érzelmi biztonság, önmagunk elfogadása: az ilyen ember elviseli a gátló vagy zavaró eseményeket, ugyanúgy, mint saját tökéletlenségét, anélkül, hogy elkeseredetté vagy ellenségessé válna. Elfogadja önmagát olyannak, amilyen.
4. Realista szemlélet, problémamegoldó képesség. Olyannak látja a dolgokat, amilyenek azok valójában, és nem olyannak, amilyennek szeretné.
5. Az érett személyiség képes arra, hogy önmagát kívülről, tárgyként szemlélje. Ez teszi lehetővé az önismeretet, az önkritikát, a humorérzéket saját kis ügyeinkkel kapcsolatban. ‘A humor az embernek az a képessége, hogy nevessen azokon a dolgokon, amelyeket értékel (önmagát is beleértve), és mégis tovább dédelgesse azokat.’
6. Egységes életfilozófia: olyan értékrend, amely megadja számára az életét értelmessé tevő irányt, tárgyat és célt.

Látható, hogy a fenti definíciók némelyike implicit módon azonosítja az egészséget a boldogsággal (szeretetteljes kapcsolatok, értelmes élet, stb.), mások megelégszenek bénító tünetek nélküli, többé-kevésbé élhető élettel, amikor a normalitásról beszélnek. Freud szerint pl. az analízis lehetôsége nem több, annál, hogy ‘a neuroitkus nyomorúság helyére hétköznapi szenvedés kerül.’ És valóban, mindig az-e a normális, aki a legjobban érzi magát? És mennyire találnánk érdekesnek egy ‘teljesen egészséges’ embert? De ezek már messzire vezető kérdések.

forrás